Lehetséges-e egy önellentmondásokkal és torzításokkal élő helyzetértékelésből kiindulva felszámolni bármilyen válságot a Föld bármely régiójában? Azon túl, hogy egyetlen olyan esetet sem ismerek, amikor ez, akár a valóságot tükröző felismeréssel együtt is, tartósan sikerült volna bármely nemzetközi szervezetnek, a kérdést többszörösen indokoltnak tartom azzal összefüggésben, amit

Kaja Kallas, az Európai Bizottság újdonsült kül- és biztonságpolitikai főképviselője december 10-én az EU-parlament képviselőinek előadott a szíriai helyzet rendezéséről.

A Washingtonban szerkesztett Szabad Európa azzal számolt be a december 8-ai szíriai eseményekről, hogy „az Egyesült Államok által terrorszervezetnek nyilvánított Hajat Tahrír as-Sám (HTS) vezetője állt a váratlan (? – KDL) villámoffenzíva élén, amely megdöntötte Bassár el-Aszad szíriai elnök rezsimjét. A HTS az iszlám törvénykezésen (saría) alapuló állam létrehozását tűzte ki célul. Szövetségben áll több más iszlamista csoporttal, amelyek tagjainak egy része Európából és Közép-Ázsiából érkező, külföldi harcosokból áll”.

Szó se róla, láttunk már pálfordulást, de ennek alapján is nyilvánvaló, hogy az a visszafogott ünneplés – de mégiscsak ünneplés – amiben a Nyugat részesíti a HTS vezetőjét, csak részben szól annak az Abu Mohammed al-Golani-nak, akinek fejére tízmillió dolláros nyomravezetői díjat tűztek ki, s aki most „nyilvánosan megtagadta az al-Káida nemzetközi terrorhálózathoz fűződő korábbi kapcsolatait, és pragmatikus, toleráns vezetőnek próbálja beállítani magát”. Akármit is gondol valaki a Szíriát Damaszkusz feladása után orosz közreműködéssel elhagyott Aszadról, van abban valami, amit rendszerének megdöntéséről nyilatkozott: ,,a nemzetközi terrorizmus Szíria felszabadító forradalmaként való átrajzolása” folyik. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy

a szélsőséges iszlamista gerillák hirtelen, bár nem először, azért lettek kedvesek a Nyugat szemében, mert egy egyelőre tisztázatlan, de minden jel szerint a NATO-tag Törökország vezetése által is befolyásolt játszma keretében vereség érte az Aszad-rezsim mögött állt Moszkvát és Teheránt.

Vitathatatlan, hogy a rendszer, ami a most az orosz fővárosban menedéket kapott vezető apja közreműködésével 61 esztendeje jött létre, már rég összeomlott volna az oroszországi és az iráni vezetés támogatása nélkül. Ha másért nem, Washington törekvései miatt. Ugyanis az USA kormányzata, amely 2011-ben egyrészt rátelepedett az arab tavasznak nevezett, a térség súlyos gazdasági és szociális feszültségei miatt keletkezett elégedetlenség-hullámra, másrészt annak felkorbácsolásában maga is közreműködött, saját érdekszférájába kívánta vonni Szíriát is. Itt – egyfajta leegyszerűsítő megközelítés szerint –, a muszlim kisebbségi síitákra támaszkodó kormány elleni, a többségi szunniták által kezdeményezett tüntetések polgárháborúba torkolltak 2012-re.

Ebben a több lázadó csoportosulást összefogó Szabad Szíriai Hadsereg gerillái – soraikban az egyidőben az USA titkosszolgálatai által is pénzelt Muszlim Testvériség és az al-Káida tagjaival – vívtak harcot a polgári lakosságot sem kímélő kormányerők, illetve a keresztények és a muszlim alavita közösségek ellen. (Szíriában a Pentagon által felfegyverzett milíciák a CIA által felfegyverzettekkel harcolnak – írta a Los Angeles Times 2016-ban.) A harcokba az ország északkeleti részén élő, mindegyik féllel küzdő kurdok is bekapcsolódtak. Hogy milyen következményekkel, azt jól jelzi, hogy

miközben a 2011–2012-es arab tavasz halálos áldozatainak számát csaknem 200 ezer főre becsülik, ennek a számnak a háromnegyedét szíriaiak teszik ki. No és a több millió menekült,  akik nagy része, köztük családok is százezrével a gyerekekkel, Törökországban húzta meg magát, szinte élhetetlen körülmények között...

A kormányellenes erőket Szaúd-Arábia, Katar, az Öböl-menti államok, Törökország, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország támogatta, az Aszad-rendszert pedig a fentebb jelzett Moszkva és Teherán. Természetesen, mindenkinek megvolt a maga mögöttes szándéka. Például, az Oszmán birodalmi álmot dédelgető török vezetés bevonultatta hadseregét Szíria észak-nyugati területeire. Moszkva légibázist létesíthetett és kikötő-használati jogot kapott, ahol kiszolgálhatta és egyelőre kiszolgálhatja a Földközi-tengeren mozgó hadihajóit. Az Amerikai Egyesült Államok két katonai bázist hozott létre Szíria keleti részén az ottani kőolaj és földgáz nyugati cégek által történő kitermelésére.

Amikor Kaja Kallas előadta helyzetértékelését, többek között ezekről a bonyolult összefüggésekről feledkezett meg. Másként alighanem óvatosabban fogalmazott volna, amikor határozottan kijelentette, hogy „kulcsfontosságú Szíria területi integritásának szuperbiztos megvédése és függetlenségének tiszteletben tartása”. Ám még az sem biztos, hogy kipaterolhatók lesznek az oroszok. De hogy Washington nem fogja kivonni 900 katonáját, akiket Bassár el-Aszad kormányának megkérdezése nélkül telepített a kőolaj- és gázlelőhelyek mellé, abban meglehetősen biztosak lehetünk.

Ráadásul, amikor az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője életszerűtlen igényeit vázolta, tehát december 10-én, Recep Tayyip Erdogan, a török köztársasági elnök szintén szózatot intézett a nemzetéhez. Ebben többek között azt mondta: „Ha szívünk egyik fele Gaziantep, Hatay és Şanlıurfa, akkor a másik fele Afrin, Aleppó, Hamá, Homsz és Damaszkusz”. Hogy mindenki értse:

Erdogan egyrészt a törökországi, főleg kurdok lakta városok és tartományok felsorolásával jelezte, hogy szó sem lehet a függetlenségért küzdő, a nagyhatalmak által az 1900-as évek elején négy ország – Szíria, Irak, Irán és Törökország között – szétosztott népcsoport igényeinek teljesítéséről, másrészt a szíriai települések említésével hozta a világ tudomására, hogy nem csak az eddig megszállt területekről nem vonják ki csapataikat, de a szír városok által fémjelzett, további térségekre szintén igényt tartanak.

Egyébként azzal indokolta az eddigieket, amit Kaja Kallas még csak kilátásba helyezett. Ugyanis a képmutató Erdogan szerint „a megbuktatott rezsim ellenséges hozzáállása ellenére minden körülmény között megvédték Szíria területi integritását és egységes szerkezetét”. Merthogy a politikusi cinizmus nem ismer határokat! Hiszen az I. világháború alatt az angolok és a franciák egy titkos megállapodásban ugyanolyan érzéketlenül jelölték ki Szíria határait, miként az másutt is történt.

És ha már határok: ha Törökország Damaszkuszt, s értelemszerűen az azon túli területeket is elcsatolja, hovatovább Izraellel is határos lehet. Ugyanis Aszad bukásának hírére az izraeli hadsereg bevonult az általa 1967 óta megszállva tartott, a Damaszkusztól egy sorozatvetőnyi lövésre lévő Golán-fennsík ütközőzónájába és elfoglalta az ottani szír falvakat, s a hírek szerint halad tovább a szír főváros felé. A katonai vezetők nyíltan megmondták: berendezkednek itt télire. A kormányfő, Benjamin Netanjahu pedig kijelentette: el fogják pusztítani az Izraeltől távolabbi szír bázisokon lévő fegyverzetet, páncélosokat, a légierő gépeit, a hadiflottát, az  irányító központokat. Érvelése ugyanaz, mint a Putyiné Ukrajnával kapcsolatban…

Ám a tét nem csupán Izrael védelme, hanem az, hogy ki fogja kitermelni a Földközi-tenger Szíriához tartozó partvonalánál található, Törökországgal határos földgázmezőket? Alighanem erre – ugyanúgy, mint a Gázai övezetnél a tengeri talapzat alattiakra!  – amerikai–izraeli cégeknek fájhat a foga. Arra spekulálhatnak, hogy Európa gázellátását, busás haszonnal, részben innen oldják meg. Ez kínál magyarázatot arra, miért kellett romhalmazzá tenni a gázai palesztinok településeit, egyúttal elpusztítva 40 ezer embert, s hogy

mindmáig miért nem kezdték meg annak kivizsgálását, miként szervezhettek a börtönszerű terület magas betonfalaitól, őrtornyaitól mindössze öt kilométerre rock-koncertet 2023 októberében, s hogy csak a terrortámadás kezdete után hat órával lépett akcióba az izraeli hadsereg?

Nemde bár, a 2014 februárjában Washington által Kijevben szervezett államcsínnyel létrejött ukrán bábállam is büntető katonai műveletekkel, majd ágyúzással kezdte kiszorítani a Donyec-medencében élő több milliós orosz lakosságot, hogy megteremtse a feltételeket többek között az ottani palagázmezők rendkívül környezetszennyező kitermeléséhez. A projektben volt érdekelt nagy összegű kenőpénzek révén, az akkor még alelnök, majd az USA elnökévé avanzsált Joe Biden fia is, akit néhány hete részesített kegyelemben az apja.  

Most azonban még mindkét térségben rakéták süvítenek a levegőben, hogy földrengésszerű robbanásokkal érjenek célba. A házakba ukrán katonák, külföldi zsoldosok, illetve iszlamista arab gerillák törnek be. Rabolnak, s lelövik azt, aki ellenáll, majd felgyújtják, felrobbantják az épületeket. El nem képzelhetem, hogy ilyen körülmények között mekkora a realitása az észt származású EU-külügyér vágyainak, miszerint „jogbiztonságot kell teremteni minden szíriainak, beleértve a számos kisebbségi csoportot is”! Amihez óvatlanul azt is hozzáétette: „el kell kerülnünk az iraki, a líbiai, az afganisztáni szörnyű forgatókönyvek megismétlődését”! Mondom: óvatlanul jegyezte meg ezt, merthogy azokat a forgatókönyveket Washingtonban írták. Ezzel viszont az eddig kimondhatatlanra célzott:

az USA és szövetségesei az utóbbi évtizedekben szintén borzalmas háborús tetteket követtek el az említett országokban. 

Ezzel kettős mércével is élt. Erre azért kell különösen utalni mert Kallas apja a Szovjetunió Kommunista Pártjának, egyúttal a szovjet állam parlamentjének, a Legfelsőbb Tanácsnak a tagja volt. Ebből a helyzetből zsilipelte át magát egészen magas EU-posztokra. Így lánya, a mai brüsszelita aligha szenvedett sokat az átkosban, egyúttal megalapozhatta brüsszeli karrierjét. Ehhez megveszekedett oroszellenességet is tanúsított, ami egyébként az országon 400 ezer orosszal osztozó, papíron kilencszázezernyi, sok külföldön élő észt történelmi okokból is következő sajátossága. Mindenesetre így nyerhette el főnökének Ursula von der Leyennek a bizalmát.

Mostani nyilatkozatában, szemet hunyva a nyugati hatalmak vagy éppen Izrael magatartása fölött, a szíriai eseményeket is felhasználta arra, hogy Irán mellett megfenyegesse Moszkvát. Ugyanis, szerinte, a szíriai fordulat „Megmutatta, hogy azok, akik támogatták Aszad brutális rezsimjét, Oroszország és Irán nem engedhetik meg maguknak, hogy ezt tovább csinálják, mert ennek meglesznek utóhatásai a Közel-Keleten túl, akár Ukrajnában is”.

Nem mellesleg, miközben Kallas Brüsszelben éveken át felháborodottan putyinozott, férje – szankciók ide vagy oda – vígan üzletelt az orosz cégekkel, mígnem ki nem derült a botrány. De miért, miért nem, a feleség EU-karrierjének ez sem ártott. Ám legyünk tárgyilagosak: humánus a gondolat, ami a fenti idézet mögött meghúzódik. Csakhogy, az általa kimondva-kimondatlanul képviselt transzatlantista államok vezetői, akárcsak az Oroszországot irányítók, ettől még bevetik a fegyveres erőket közel s távol a világban. S mindegyik országának  biztonsági érdekeire hivatkozik. Egyesek esetében ez tényleg így lehet, mások számára viszont csupán ürügy a leginkább az általuk képviselt tőkés körök érdekeit szolgáló célok elérésére.   

Mindent összevetve, Kallas megnyilvánulása nem mutat túl elődje, az öt éven át helyét kereső, de soha meg nem talált spanyol-katalán származású Josep Borrell Fontelles szereplésein. Merthogy, a fent említetteken kívül azt sem mérlegelte mostani külügyérünk, mit szólnak az indítványához Abu-Dzabiban, Dohában, Kuvaitban, Manámaban, Maszkatban, de főleg Washingtonban, Ankarában, Jeruzsálemben, Párizsban, Londonban. Ha komolyan kellene venniük e Brüsszelből jövő figyelmeztetést, a védelminek nevezett minisztériumokban már törhetnék is a fejüket azon, miként vonhatják ki sürgősen az általuk megszállt térségekből a katonáikat. Ám attól tartok, ők is tudják: szócséplés ez az egész, leginkább pedig a tömegnek szóló propaganda része. Így aztán nyugodtan hátra dőlhetnek: az EU-ban továbbra sincs olyan diplomata, aki számukra kihívást jelenthetne, Talán ezért is rakták őt oda, ahol most van… #

Kabai Domokos Lajos