Az Ukrajna területén folyó háborút a maga folyamatában kellene tekinteni végre, nem pedig szégyenteljesen egyoldalúan!

Sokan neheztelnek majd rám. Én is nehezen szántam rá magam, mert ha valakit, akkor Parászka Boróka erdélyi újságírót, aki támadások özönét állja ki a cikkei alapján általam liberálisként azonosított elvei miatt, semmi kedvem bírálni, de

az ukrajnai ügyekben képviselt egyoldalúsága miatt régóta foglalkoztat, hogy ezt mégsem lehet ennyiben hagyni.

Azért kell végre legalább egyszer megírni, mert eszmefuttatásai sokakra vannak hatással, miközben ebben a témában olyannyira az érzelmei uralják a szövegeit, hogy hovatovább az ötlik fel az emberben: számára csak az ukrán gyerekek halála halál, az oroszoké nem. Eközben, sokakhoz hasonlóan, azt sem tisztázta még, hogy Ukrajna területén mit jelent az ukrán, mit jelent az orosz, mit jelent a kettős – sőt, a ki tudja, hányszoros – nemzetiségi kötődés és identitás. Átveszi az erőszakosan ukranizáló kijevi hatalom szemléletmódját. Érzékenysége csak ebben az irányban működik.

Az utolsó csepp a hónapok óta telítődő pohárban az ehhez az íráshoz csatolt címkép volt. Parászka Boróka június 1-jén posztolta ki Facebook-oldalára. Először hibás kísérő szöveggel, majd egy kommentelő figyelmeztetésére módosítva, ily módon: „Gyereknap Kijevben. Nagyapa 9 éves unokájával. Fotó: Valentyn Ogirenko”. Egyébként a Reuters teljes képaláírása így hangzik: „Egy férfi ül az Ukrajnára mért orosz rakétatámadás során megölt unokája teste mellett, Kijevben, 2023. június 1-jén. REUTERS/Valentin Ogirenko”. A két szöveg összevetéséből kiderül, hogy P.B. a „gyereknap"-ra utalással további érzelmi töltést kölcsönzött a híradásnak. Ez is oka lehetett annak, hogy csaknem kilencszázan minősítették a posztját síró vagy dühös emodzsikkal. 269-en osztották meg és harminchárman kommentelték többek között ilyen szövegekkel:

„Ó, édes istenem. Átkozott legyen a gyilkos. / Percek óta próbálok írni. Nincs mit. Megállt a világ, az idő, a szív. Uram irgalmazz. (Utána egy kettéhasadt szív ikonja) / Putyinnak kellene ott feküdni, nem egy ártatlan gyereknek!”

Átérzem az indulatokat. Amit viszont nem értek: Parászka Boróka, akit kiváló újságírónak tartanak, miért elégszik meg azzal, hogy felkorbácsolja az érzelmeket, s meg sem kísérli, hogy folyamatukban, az előzményekkel együtt, netán az okok tárgyszerű vizsgálatára utaló jelzéssel mutassa be a háború szörnyűségeit. Ebben az esetben emlékeztethetett volna arra, hogy hasonló képek évek óta készülnek a másik oldalon, s készülhettek ott ugyanazon a napon is.

A magyar újságíró maga vallotta meg, hogy neki először „a twitteren jött szembe a kép, más megjelöléssel”. Vagyis valaki másnak tulajdonította az ezek szerint megbízhatatlan forrásból közreadott, bárki által, bármikor készített fotót. Amikor valaki figyelmeztette, hogy a Reuters képét osztotta meg, akkor változtatott: „köszönöm, módosítom”. Szó se róla, előfordult már velem is hasonló tévedés, ha a Facebookon hozzászóltam valamihez. De eredeti poszt esetén, nem beszélve a Bekiáltás blogteréről, a fokozott ellenőrzés, a nem is mindig nyilvánosságra hozott dokumentálás elemi újságírói kötelesség.

Ebben az esetben például lementettem magamnak a cikkhez tartozó összes linket, sőt az idézett fontosabb párbeszédekről képernyőfelvételt készítettem. Még így is becsúszhat hiba, hiszen mögöttünk nincs szerkesztőség, rovatvezető, olvasószerkesztő, akivel konzultálni lehetne. Ám ebben az ügyben, Parászka Boróka esetében, eleve érzelmeken alapulnak a közlések, ami minimum felelőtlenség.

Elfogultságában arra sem figyelt – vagy egyszerűen átlépett rajta? –, hogy a Reuters azzal kezdte a kép alatti tudósítását: „Oroszország csütörtökön közölte, hogy újabb határokon átnyúló támadásokat vert vissza Ukrajnából, miközben Kijev elleni légi támadásaiban további három ember halt meg, köztük egy kilencéves kislány és az anyja, akiket egy légiriadó óvóhelyről kizártak”. Eszerint, amint ezt már korábban érzékeltem és megírtam, a nyugati sajtó egy ideje legalább a látszatra kezd adni a korábbi évek egyoldalúsága helyett, amit egyelőre az erdélyi kolléga mintha nem követne. 

2014-től az idei tavaszig nyugati híradást alig olvashattunk a Donyec-medence szakadárjairól. Ha igen, azt is csak kijevi – azaz washingtoni – forrásból. Annak a félnek a szempontjai alapján tájékozódhatott az átlagos olvasó. A front túloldalára az ottaniak hiába hívták a nagy nyugati médiumok tudósítóit, a szerkesztőségek nem engedélyezték nekik, hogy a keleten élő ukrajnai oroszok szempontjairól, szenvedéseiről beszámoljanak. Persze, valójában, sokáig még front sem volt, másik oldal pedig végképp nem.

Az ukrán hadsereg a saját lakosságot pusztította. Csakhogy sem a Reuters, sem a CNN, sem a BBC, sem a Bloomberg, sem a New York Times nem számolt be erről. Így Parászka Boróka sem.

Így aztán, akkoriban a szörnyülködés is elmaradt nálunk. S persze, a Nobel Béke-díjas Barack Obamának, s alelnökének Joe Bidennek, a jelenlegi elnöknek, közben Donald Trumpnak az Ukrajnában zajló borzalmakért való felelősségét sem firtatták Nyugaton. Az is megérne egy oknyomozó riportot, miért hallgattak minderről a máskor oly lázas jogvédők, de érdemi, kiegyensúlyozott  megszólalásukra egyelőre bizonyára nem kerül sor. Ha mégis, miként egy-egy, a Nyugat számára kínos ügy mutatja, elbagatellizálják, szőnyeg alá söprik. Álnaivan kérdezem: nem lehetne-e az Ukrajna területén folyó háborút a maga folyamatában szemlélni, s nem ennyire szégyenteljesen egyoldalúan? 

Csak egy általam már többször felidézett mozzanatot ehhez. Petro Porosenko államfő üzenete 2014 őszén a donyecieknek, köztük az ottani orosz gyerekeknek:

„Nekünk lesz munkánk, nekik nem. Nálunk lesznek nyugdíjak, náluk nem. Nálunk kifizetik a gyerektámogatásokat, náluk nem. A mi gyerekeink iskolákba és óvodákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni. Tehát így és éppen így fogjuk megnyerni ezt a háborút.”

Ebből is világos, hogy a háború nem 2022. február 24-én kezdődött. Ukrajna államfője már nyolc évvel azelőtt rögzítette ezt. Megjegyzem, hátha Parászka Boróka, s a hozzá hasonlók még nem értesültek erről: a donyeciek autonómiát követeltek 2004 (!) óta, az eredeti alkotmány értelmében. Válaszként előbb az ukrán légierő lőtte őket, utána szabadcsapatokat, büntető zászlóaljakat küldtek rájuk, aztán nyolc éven át sorozta településeiket az ukrán tüzérség. Nyolc év alatt tízezer fölötti civil áldozat. Köztük több száz gyerek. S azóta a helyzet csak rosszabb lett. Büntetés Nyugat-Európában azoknak, akik erről beszámoltak és beszámolnának. Németországban külön jogszabályt kreáltak a szeparatisták harcjárműveire festett, egyenruhájára varrt, a Za Donbassz! (A Donyecért!) „Z” kezdőbetűjének szövegösszefüggésben való használatának megtorlására.

Főleg a Soros-alapítvány által támogatott Ukrainszka Pravdán keresztül elképesztő mértékű oroszellenes uszítás kezdődött a ,,moszkálok” ellen 2013-tól. Ugyanebben az évben, december 13-án Victoria Nuland, az Obama-adminisztráció európai és eurázsiai ügyekben illetékes államtitkár-helyettese, aki részben Kijevben is mozgatta az eseményeket, az USA Ukrajna Alapítvány Washingtonban megrendezett konferenciáján kijelentette, hogy Ukrajna demokratizálására és úgymond demokratikus intézményeinek fejlesztésére 5 milliárd dollárt különítettek el. Ebben, sok egyéb mellett, feltehetően a 2013–2014-es kijevi Majdan-megmozdulások második fázisában a civileket felváltó verőlegények korábbi lengyelországi kiképzése is benne foglaltatott. De részben és apránként amerikai zsoldba vették a fegyveres erők felső vezetését is.

Újból és újból el kell ismételni, mert e körül szintén nagy a hallgatás, hogy 2014 februárjában államcsínyt hajtottak végre Kijevben. Erőszakkal kiűzték a többségi oroszpárti képviselőket a parlamentből. Senki által meg nem választott vezetőket állítottak az állam élére,

a kormányba külföldieket delegáltak a legfontosabb posztokra, köztük amerikai állampolgárt is.

2014 februárja és 2022 februárja között három, Németország és Franciaország által is aláírt, megállapodást szabotáltak el a kijevi bábkormányok, nyilvánvalóan washingtoni utasításra. Mindegyik Ukrajnán belül rendezte volna a parlamenti ellenzék és a hétmilliónyi, nagyrészt egy tömbben élő orosz helyzetét, amit Moszkva is elfogadott volna. Zelenszkijre azért szavaztak az oroszok is, mert azt ígérte: békét teremt. Mindenki azt gondolta: orosz zsidóként nem áll a II. világháborús banderista-fasiszták utódai élére.

De Kelet-Ukrajna ágyúzása töretlenül folytatódott. Betiltották az ellenzéki pártokat. Bezáratták az ellenzéki televíziókat, millió számra gyűjtötték be az orosz nyelvű könyveket, a gyerekkönyveket és a klasszikusokat is. A II. világháború alatt a náci német hadsereg oldalán harcolókról, a zsidók, cigányok, különféle nemzetiségű partizánok elleni kegyetlenkedéseket, pogromokat végrehajtókról és irányítóikról ezerszám nevezték át a köztereket, utcákat. Szobrokat is állítottak a banderista-fasisztáknak.

Nyelvtörvényeket fogadtak el, amelyekkel lényegében másodrendű állampolgári státuszba kényszerítették azokat, akik nem beszélnek kielégítően ukránul. Elkészültek az átnevelő táborok tervei, amelyekben a családtagokat elszakították volna egymástól. És ezt az országot méltatják úgy az Európai Unió mai vezetői, hogy ott demokrácia van. Közben, főleg az USA és Nagy-Britannia – Lengyelország és más NATO-tagok tevékeny közreműködésével – Oroszország elleni katonai felvonulási területté változtatta Ukrajnát. Az 1903 óta újból és újból pontosított doktrínák célul tűzték ki

Oroszország felosztását az erőforrásai fölötti ellenőrzés érdekében, s a korábbi, sikertelen próbálkozások után, több mint száz évvel később úgy gondolták az amerikai vezetők: most teljesíthetik az elődök akaratát, s ezzel megmenthetik az amerikai tőkéskörök világuralmát. Ennek része Nyugat-Európa gazdaságának meggyengítése, s ezzel a globális versenyből való kiszorítása is. 

Ezek mindegyike dokumentált, illetve könnyedén levezethető a történésekből. Ám az álszentek és álliberálisok tartják magukat a kettős mércéhez. Nem zavarja őket még az állami terrorizmus olyan esete sem, mint az orosz–német tulajdonban lévő, a Balti-tenger medrében kiépített gázvezetékek felrobbantása. Elhessegetik azt a kérdést, miért is jó Európának, ha az amerikai rakétákat olyan közel helyezik Moszkvához és Szentpétervárhoz, hogy a kilövésükre már csak a NATO-országokra mért ellencsapással lehet reagálni?

Egyébként egy háborúról mindenki olyan felvételt terjeszt, ami bárhol, bármikor készülhetett, s ahhoz bármilyen kommentárt fűzhet. Vagy olyat is eljátszhat, mint amit eljátszott az iraki háború megindítása előtt az USA külügyminisztere az ENSZ-ben. Az általa felmutatott fiolát bizonyítékként prezentálta az Irakban lévő vegyi fegyverek létezésére. Tíz évvel később Tony Blair, a korabeli brit kormányfő bevallotta: blöff volt az egész. Ürügy az olajban gazdag ország elleni háborúhoz. A következmény több mint egymillió halott. Követelte-e valaki a háborús bűnösök felelősségre vonását a mostani szenvelgők közül?

És a Nyugat által csak az utóbbi három évtizedben indított, többi pusztító háborúval mi a helyzet? Természetesen, az egyik esettel nem igazolható egy másik. Ám most nem az egyébként a főleg a Nyugat által ezerszer megcsúfolt nemzetközi jogi előírásokról írok, hanem arról, hogy ha az együttérzés alapja a kettős mérce, akkor az csak szenvelgés, nem őszinte megrendülés – szerintem. Tudható, hogy Ukrajnában szintén voltak megrendezett jelenetek. Főleg korábban, a művérrel, műkötéssel preparált statiszták többször helyeztek el felvételeket az interneten ilyenek előkészületeiről. Egy, az ukrán hadsereget segítő francia obsitos katona hazatérése után azt állította rádió- és tévéadásokban, hogy

az orosz csapatokhoz kötött, úgynevezett bucsai vérengzés után készült felvételeket szintén megrendezték.

Vagy igen, vagy nem. Mindenesetre különös, hogy a település neve az angolul tudóban a „butcher”, a mészáros szót idézheti fel. Kívánni sem lehet jobb elnevezést egy propaganda-akcióhoz. Amikor most rákattintottam a francia BFMTV honlapjára, felvillant ugyan az erről szóló interjú, de azonnal el is sötétült a videó. Hasonlót tapasztaltam korábban a hivatkozott Nuland-bejelentés felvételével kapcsolatban. Hányszor láttam az utóbbi hónapokban ugyanazokat a romos épületeket előbb az orosz tévéhíradóban, miszerint az ukránok lőtték szét őket, aztán másnap vagy harmadnap a nyugatiakban, vagyis a mieinkben az oroszok galádságának bizonyítékaként.

Tényleg komolyan gondolják egyesek, hogy azzal a töméntelen fegyverrel, lőszerrel, amit a Nyugat szállított a térségbe, csak az orosz hadseregre lődöztek és lődöznek az ukránok, meg a velük harcoló nyugati zsoldos katonák a főleg Lengyelországba telepített, műholdas bemérők adatai alapján? Tényleg hamisítás lenne a sok, naponta az internetre feltöltött civil telefonos felvétel, amelyek a Donyec-medencében, az immár messze a frontvonal mögötti falvak, városok lakóházainak, iskoláinak, piacainak, közműveinek az ukrán tüzérség által történő rombolását, illetve a civil halottakat, sebesülteket mutatják meg?

Vajon mit szólna ahhoz az erdélyi újságíró, ha a román kormány ágyúkkal válaszolna a székelyek autonómia-kezdeményezésére? Márpedig ez történt mindenekelőtt Kelet-Ukrajnában, amely a Krímmel együtt, egyfajta orosz Trianonként, a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetőinek – Lenin, Sztálin, Hruscsov – politikai meggondolásából, az ott élők megkérdezése nélkül került Ukrajnához 1918-tól kezdődően. Ukrajnához, amely addig önálló államként gyakorlatilag nem, a 20. századi kiterjedt formájában pedig egyáltalán nem létezett. És akkor nem említettem azokat a lengyel, magyar, román s más területeket, amelyekkel később gyarapították a szovjet vezetők, s amelyek lakossága körében a 2010-es évektől a kijevi kormányok egyre vadabb ukranizálásba kezdtek.

Az én szememben mindezek miatt, a Washington által Oroszország ellen Ukrajna felhasználásával 2010 után indított hibrid és proxy háborúval veszett el végleg a nyugati tudatiparnak alávetett média hitelének utolsó darabja.

Nem vagyok egyedül ezzel, viszont úgy látom, hogy a Parászka Borókához hasonlóknak egyetlen érvük: 2022. február 24-én a Putyin által vezetett Oroszország támadta meg Ukrajnát, sőt az ukránokat. Mert ők úgy használják az ukrán szót, mintha abban a hatalmas térségben csak egyetlen nemzetiség élne, fel sem vetik, hogy akár az ENSZ alapokmánya jegyében a többieknek is lennének jogaik identitásuk megőrzéséhez.

Itt és most szándékosan nem érintem azt a társadalomtudományi körökben fel-fellángoló vitát, amelyben az orosz–szovjet, illetve a nyugati imperializmus törekvéseiként, a globális átrendeződés alapján tárgyalják az ukrajnai helyzetet. Holott, az is megérne egy misét, hogy az internetes közbeszédben ebből csak az orosz–szovjet úgymond gyarmatosítás jelenik meg. Anélkül persze, hogy szóba kerülne a nyugati, illetve az orosz–szovjet birodalomépítés közötti szembeötlő különbség.

Például egyetemek alapítása már a cári rendszerben, Kijevben (1834), Harkovban (1805), Odesszában (1865), vagyis a Dnyeper jobb és bal partján elterülő Kis-, illetve Új-Oroszországban. A Szovjetunióban a felsőoktatási intézmények megsokszorozása. Mindenütt ingyenes egészségügyi ellátás és oktatás. Nemzetiségi színházak és nyelvművelés, a népi kultúra értékeinek őrzése. Filmstúdiók alapítása. Az ipar- és a mezőgazdaság fejlesztése minden tagköztársaságban, az addig törzsi körülmények között élt közép-ázsiai köztársaságokban is. Teljeskörű foglalkoztatás. A Szovjetunióban mindenütt érvényesülő egységes bér- és árrendszer, hogy csak néhányat említsünk az orosz-szovjet „bűnök” közül. És persze,

a tényleges bűnöket is össze kellene vetni a nyugati gyarmatosítást kísérőkkel, bár nem 2023 értékrendje, az időközben bekövetkezett események ismerete alapján, hanem a kor belső és külső meghatározottságainak tükrében.

Ám itt és most ennél fontosabb kérdés: mit kellene tennie annak az Oroszországnak, amit az USA katonai támaszpontok gyűrűjébe fogott, s amelynek a nyugati határától elterülő térségét katonai felvonulási tereppé alakította, annak addig vele sokszorosan összeforrt lakosságát ellene hangolta, s amellyel kapcsolatban a washingtoni és az ukrajnai politikusok nem egyszer kijelentik, hogy céljuk az orosz gazdaság tönkretétele, térdre kényszerítése, az orosz állam felbomlasztása, hatalmi rendszerének eltörlése?

Válasz helyett ezúttal maradjunk csupán a humánus értékrendnél, amit – a ruszofóbok szerint – Moszkva lábbal tipor! Csakhogy, miként fentebb érzékeltetni próbáltam, a túloldalon jóval előbb kezdődött az emberiességi szempontok, a nemzetközi megállapodások és jogrend figyelmen kívül hagyása. Az ítélkezőnek tehát ezekbe az összefüggésekbe kellene helyeznie a verdiktjét! De minden érintett féllel kapcsolatban ám! Ennek hiányában az újságíró nem több hatalmi érdekeket szolgáló, a közönségben hatásvadász módon könnyeket fakasztó propagandistánál, aki ezúttal az ukránok sérelmeit azért emeli másoké fölé, hogy a közönség érzelmeit felkorbácsolva zabolátlanul érvényesüljön a tőkésérdek ebben a háborúban is – akár tudatában van ennek, akár nem.#

CÍMKÉP: A Reuters fotójához hasonló sok helyen, a Dnyeper jobb és bal partján egyaránt készülhet a mai Ukrajnában, ám a nyugati, s benne a magyar média figyelmen kívül hagyta és hagyja, hogy immár kilenc éve pusztítja a hadsereg bevetésével a szavakban sajátjának tekintett orosz polgárait a kijevi hatalom – Ha az együttérzés alapja a kettős mérce, akkor az csak szenvelgés, nem őszinte megrendülés – szerintem (Fotó: REUTERS/Valentin Ogirenko)