Az átkoshoz képest rohamosan nő lemaradásunk a világ élvonalától, de még a közvetlen környezetünktől is.

Fintorog a Kádár-rendszer felett Dévényi István, akinek egyébként szívesen olvasom a cikkeit a Magyar Hangban. Szimpátiám oka: általában két lábbal áll a talajon; írásait személyesen átélt valóságismeret hatja át. Most azonban mintha nem lett volna eléggé körültekintő.

„Kádár János ránk tekint, és elégedetten bólogat” című jegyzetét egy olyan klisével kezdi, amit szinte mindig elő szoktak húzni, amikor hol gúnyosan, hol viccesnek szánva, az átkosnak nevezett Kádár-rendszert kell kárhoztatni. (Magyar Hang, 2019. július 12-18., 9. oldal) Mindenekelőtt „a szürke, unalmas, lehangoló épített örökség, a panelrengeteg, az igénytelen sufnivilág, a lepukkantság” szúrja a szemét. Ezzel ugye az a gond, hogy 2019-ből könnyű visszamutogatni. Csakhogy ezek a panelek fürdőszobát, angolvécét, központi fűtést jelentettek sok millió embernek a dohos, salétromos falú, kifűthetetlen, vízvezetékek és csatornázás nélküli nyomortanyák helyett.

A Kádár-kockák a Bauhaus elveit követik

Továbbá, tessék már szétnézni a nyugat-európai nagyvárosok külső részein is! És ott nincs baj a panellel? Hogy a sivár New York-i tömbházakról már ne is beszéljek, amelyekben tilos mosógépet működtetni, nehogy megsérüljön a födém, s amelyek között a magasban csikorgó metrószerelvények, meg vonatok kanyarognak... Aztán egy pillantást kellene vetni a mostani lakásárakra is! Az állami telkeken épült panelházak árai nem véletlenül szárnyalnak. Azon túl, hogy ezek az épületek bebizonyították állékonyságukat, és eleve alkalmasak a belső közművek könnyű felújítására, a pénzkeresettel elfoglalt pályakezdő fiataloknak, illetve a nehezen mozduló idős embereknek egyaránt előnyös, ha a lakás- és házüzemeltetés gondját a családi házak fenntartási és felújítási költségeihez képest jóval kisebb összegekért leveszik vállukról a közös képviseletek.

Falun pedig – amint én még emlékszem rá – sok helyen a döngölt padlójú, fényt alig beeresztő, kis ablakos, nádfödeles házacskákat váltották fel a gúnyosan Kádár-kockának nevezett, ikerablakos, cserép- vagy palatetős épületek. Amellett, hogy egészségesebbek voltak, már nem lobbantak könnyen lángra. A nádfedeles házak eltűnésével végre csökkentek az egész épületet megsemmisítő tüzek. Falumban egyre ritkábban verték félre a harangot, amelyek hangja főleg éjszakánként mindannyiunkat rémülettel töltött el. Nem mellesleg a házak alaprajzát a rajongott építészeti elgondolás, a Bauhaus ihlette. Ha valaki veszi a fáradságot és benéz a budapesti Ludwig Múzeum mostani kiállítására, meggyőződhet erről. Igaz, a minta sátortető nélküli, erre azonban a tárolótér miatt volt szükség a falusi környezetben. Idővel az is kiderült, hogy ha anno jó alapra, jó anyagból építették, könnyen továbbfejleszthetők, korszerűsíthetők lettek. Az ilyeneknek aztán, főleg a perspektivikus településeken, szintén meglódult az áruk.

De mindez nem is annyira lényeges. A lényegesek a számok. Márpedig ezek azt mutatják, hogy abban az átkosban, 1960 és 1990 között nagyjából kétmillió lakás épült fel, azaz évente átlagban 66 ezer, olykor kevesebb, de máskor több mint 90 ezer is. Ezzel szemben a 2010 és 2017 közötti nyolc év alatt mindössze 77 ezer, vagyis írd és mondd, évi 9 ezer 600. Évente alig több mint egytizede a mai Magyarország lakásépítési teljesítménye a megelőző rendszerbelinek. Persze, a most felhúzottak egy része tényleg pazar. De tessék mondani, mi lesz azokkal, akiknek nem telik a méregdrága telekre, meg a házremekekre?

A teljesítményünk töredéke a réginek

Mindent egybe vetve, ha komolyan veszem Dévényi – meg oly sokak – dohogását, akkor kész az ítélet: az átkos egy csődtömeg volt, hiszen még a házak is… Csakhogy mindössze egyet kell lapozni ugyanebben az újságban, és Rakusz Lajos cikkében többek között ezt olvasom: „A magyar gazdaság a rendszerváltást megelőző harminc évben 300 százalékkal, az azt követő harmincban kevesebb mint 50 százalékkal bővült. (…) A globalizáció miatt értük el újólag, tizenegy év után a GDP 1990-es értékét. Ez a nulla növekedés kellően minősíti a rendszerváltás első évtizedét, amelynek első felét a zuhanás, a második felét a feltápászkodás jellemezte”. A Kutatási Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke ilyen és ezekhez hasonló állításokat tesz:

– a 90-es évek elején a magyar tőke külföldre, off-shore-számlákra ment, s helyébe külföldi tőke jött;
– az első két évben 40 százalékot esett az ipar teljesítménye, a központosított műszaki fejlesztési alap 17 százalékra zsugorodott;
– az ipari kutatóintézetek 80 százaléka tönkrement;
– iparunk is, mezőgazdaságunk is összeomlott;
– 2017-ben a kis- és középvállalatok (kkv) számára kiírt 394 milliárd forint összegű pályázati forrás kisebb volt, mint amennyit a multik kapnak a kormánytól politikai viszonzás fejében;
– a minősíthetetlenül alacsony kormányzati támogatás következtében a magyar kkv-k versenyképességi szintje az EU-ban működő hasonló cégek átlagos hozzáadott értékének ötödét sem éri el;
– ezt tükröződik aztán a 700 ezer mikro-, kis- és középvállalatokban foglalkoztatott kétmillió munkavállaló alacsony munkabérében, továbbá az ország versenyképességének drámai zuhanásában: a 2001-es 29-ről 2017-re a 69. helyre csúsztunk vissza.

Orbán tetteiért is Kádár lenne a hibás?

Dévényi Istvánnak azonban nem ez a legnagyobb gondja. Cikkének nagy részében azzal foglalkozik, hogy Kádár János mindenekelőtt mentalitásunkon hagyott nyomot. Úgy véli, hogy abban a korban szoktunk rá a csupán a családban, a legszűkebb baráti körben való morgolódásra, s arra, hogy semmiért és senkiért nem állunk ki. Még Orbán Viktor nemzeti nem együttműködési rendszerének média-központosítási gyakorlatát is az 1989-ben elhunyt, az ország élére az 1956-os felkelés leverése során, a szovjet pártvezetők döntésére került vezetőnek rója fel az újságíró. Mintha Kádár (sőt Rákosi Mátyás) előtt annyira ideális lett volna a magyar társadalom szerkezete, s annak uralkodó osztálya. Hogy azonban mennyire nem így volt, arról részletesebben írtam az előző „Magyarok – ismét zsákutcában” című cikkemben, amelyben bőven van szó annak a hatalomgyakorlási módnak a bűneiről, az ’45 után helyzetbe került kommunisták meghasonlásáról is.

Itt és most csupán azt emelem ki, hogy Dévényi azt a hibát követi el, amit egyébként oly sokan: egy vágyott, ideális jövőkép, illetve a hetvenes-nyolcvanas évekbeli nyugati fogyasztói társadalom életmódja felől ítéli meg, sőt ítéli el az 1945 utáni, vitathatóan szocializmusnak, s végképp indokolhatatlanul kommunizmusnak nevezett, magyarországi államkapitalista rendszert. Egyszerűen figyelmen kívül hagyja, amire legutóbb Tamás Gáspár Miklós mutatott rá minapi, Kádár Jánossal foglalkozó tanulmányában, hogy a megelőző körülbelül két évszázad magyar oligarchiája, Európa egyik legelnyomóbbja és legzüllöttebbje volt, vagyis a régi uralkodó osztály „már a Monarchia idején elvesztette a létjogosultságát”. Elsősorban ez a régi uralkodó osztály volt az, amely TGM szavaival olyan viszonyokat teremtett, amelyekben

A lerombolt országban jólét lett

Nem vitatom, hogy Magyarországon, s gyakorlatilag az egész Kelet-Európában, a fentiek miatt a tömeg különösen alkalmas volt arra, hogy gyakran hasonlóan bánjanak vele a bolseviki-sztálinista hatalomgyakorlók. Azonban a Magyar Hang újságírója, sokakkal együtt, figyelmen kívül hagyja az előzményeket. Azt, hogy a magyar társadalom több mint kilencven százaléka polgári értelemben jogfosztottságban élt 1945-ig, s ebből következően voltak szolgaiak a beidegződései. Figyelmen kívül hagyja továbbá, hogy az adott történelmi-világpolitikai helyzetben elsősorban külső erők döntötték el, mi történjék az országban.

Aki nem számol legalább e két elemmel, legföljebb a régi sebeket nyalogatja, de hiteles látleletet nem ad. Mindebből ugyanis az következett, hogy legkésőbb 1949-re a bolseviki-sztálinisták által kiválasztott munkáskáderek uralma jött el a maga összes túlhajtottságával, kegyetlenségével, aránytévesztésével, tévedésével, helyenként ostoba, sőt bornírt helyzeteivel. Ám ezzel együtt, mindenekelőtt a Horthy-rendszer elhibázott politikája miatt, a szörnyűnél is szörnyűbb háborús károk helyreállítása terhelte annak az időszaknak a kezdetét. És az ország életének megszervezése, élelmiszer- és energiaellátása, a lerombolt vasútvonalak, hidak helyreállítása, a tomboló infláció és a bűnözés megfékezése – hogy csak néhány tényezőre utaljak itt – meg is történt.

Ezzel párhuzamosan, viharos gyorsasággal és kíméletlenséggel kezdődött meg az addigi uralkodó osztály száz-százötven éves mulasztásainak pótlása. Köztük a félfeudális nagybirtokrendszer és a vele összefüggő, megalázó személyi függés felszámolása, a félfeudális államegyház hatalmának megtörése. Lezajlott a származási és nemi privilégiumok legalább formális lebontása, az addig alacsony státuszú tömegeknek a társadalmi létrán felfelé mobilizálása, a tömeg- és felnőtt oktatás soha nem látott mértékű kibontakoztatása, a világi kultúrán belül a műszaki és természettudományok széles körű elterjesztése.

Nagyarányú iparosítás kezdődött az addig mezőgazdasági munkából tengődő tömegeknek a városokba áramoltatásával, s az ezzel járó, fájdalmas életmódváltással. Mindennek nyomán felgyorsult az urbanizáció, sor került az ország teljes villamosítására. És ami a legtöbbeknek fájt: megkezdődött, majd a hatvanas évek elején újabb hullámban befejeződött, az 1945-ben épp csak kiosztott földekre alapozott, illetve a már korábban kialakult, de a tőkehiány, a korszerű tudás miatt hosszabb távon bizonyosan életképtelen kisgazdaságok, s velük együtt a talán fejlődőképes közepesek, téeszekbe szervezése, sokszor erőszakos módon.

Minderről részletesen írtam az említett, előző esszében. Ebben arra is utaltam, hogy a szovjet modellt kényszerűen követve, a mesterségesen megteremtett KGST-piac előnyeit élvezve, nem utolsó sorban az itt élők, manapság igencsak lebecsült, megszenvedett erőfeszítéseinek eredményeként mégiscsak bekövetkezett az, aminek már régen be kellett volna következnie: a kommunisták, a sztálinisták, a magyar bolsevikok irányításával agrár-országból ipari ország lett Magyarország – a hasonló folyamatot mindenütt kísérő fájdalmakkal.

Lecsúsztunk a tisztes magaslatról

Akárhogy is, de Rakusz Lajos Magyar Hangban megjelent, fentebb idézett cikke nem csak annak látlelete, hogy milyen a mai magyar gazdaság állapota, de azt is megmutatja, hogy abban a bizonyos átkosban elért tisztes magaslatról csúsztunk ide mára. Ennek alapján – Dévényi írásának címével szólva – lehet, hogy Kádár János ránk tekint, de hogy nem bólogat elégedetten, abban bizonyos vagyok. Ugyanis, ha a rendszerváltozás óta eltelt harminc esztendőt rávetítem a II. világháború után kezdődő időtengelyre, akkor most 1974-et, 1975-öt írunk. A magyar történelem egészét tekintve ez volt az az időszak, amikor a gazdaság teljesítménye, a lakosság életszínvonala a leginkább megközelítette a nyugat-európai átlagértékeket. Azt követően, előbb csak lassan, majd egyre gyorsulva, a rendszerváltozást követően pedig drámaian nyílt az olló, ami jelezte, hogy rohamosan nő lemaradásunk a világ élvonalához, de még a közvetlen környezetünkhöz képest is. Hozzá azt se feledjük, amit az említett esszében kifejtettem:

Úgyhogy, az sem egészen állja meg a helyét, hogy a Déványi által kárhoztatott szolgai beidegződések lassanként nem kezdtek volna oldódni. Ehhez hozzájárultak a hatvanas évek végén elkezdődött, majd a hetvenes–nyolcvanas évektől újraindult társadalmi viták, a sajtó mozgásterének fokozatosan bővülése, sokszínűvé válása, világra nyitása is. Hogy a folyóirat- és könyvkiadásban, a filmkészítésben zajló áttörésről, a szellemi izgalmakat kínáló színházak előadásairól már ne is beszéljek. Kádár lelkét persze sok minden terhelte, az akkori gyakorlatot is lehet, sőt kell bírálni, de hogy harminc évvel a halála után minden mai problémánkat szintén neki rójunk fel, figyelmen kívül hagyva a történelmi előzményeket, s az adott időszak geopolitikai és világpolitikai viszonyait, az már inkább szól saját tehetetlenségünkről, sőt kisszerűségünkről, mint arról, amit ő tett vagy nem tett.

Ezért azt hiszem, ha ezt a tohuvabohut látja felülről „Az Öreg”, amiként a nyolcvanas években már sokan a nép körében is nevezték őt – ahogyan a cári orosz csapatokat az 1849-es szabadságharc leverésére behívott, az ezt követő vérengzésre felhatalmazást adott Ferenc József császár és királlyal is megbékült az akkori ország –, akkor esze ágában sincs elégedetten bólogatni. Inkább bosszúsan csóválja a fejét, mert a hatalmat most gyakorlókat is beleértve, a rendszeréből kinőtt, úgynevezett elittel az élen, elkótyavetyéltük azt az anyagi, s főként szellemi örökséget, tudáskincset, amit vezetésével együtt hoztunk létre, s amit egyáltalán nem kell szégyellnünk, még ha sokan is szuggerálják ezt belénk immár három évtizede.

Amit azonban tényleg szégyellhetünk, az az, hogy nem kamatoztattuk és fejlesztettük tovább, amit magunkkal hoztunk az új világba. Küzdelem nélkül, jóhiszeműen és megadóan adtuk fel és el a gyárakat, az üzemeket, a bányákat, a kutatóintézeteket. És a földeket, amelyek még a téeszek időszakában is a nevünkön és örököseink nevén voltak nyilvántartva, s amelyek aztán ügyes praktikák révén az újgazdagoknál kötöttek ki – persze, szigorúan törvényesen. A külső erők mellett legyőzött bennünket saját, a Kádár-rendszerből kinőtt, komprádor felsőbbségünk, illetve a középre helyezkedettek kapzsisága, ami a társadalom alulra szorított ma még egyharmadnyi, de lassan felényi részét kitevő rétegek rovására érvényesült, s érvényesül ma is. És mi még mindig hagyjuk. Észre sem vesszük, de az ellenállás helyett felkínált Kádár-szidalmazáson keresztül, saját múltunkat is besározzuk, miközben gyerekeinket, unokáinkat az ország elhagyására biztatjuk.#

CÍMKÉP: Kádár János 1988-ban, a Parlamentben - részlet (Tegnap és Ma Kulturális Alapítvány, Budapest, 1997, 41. kép. Fotó: Bánkúti András)