Kevésbé komolyan kellene venni magunkat, hogy megszabaduljunk a pózainktól!

Szeretünk szobrot állítani Hunyadi Jánosnak. Csak Budapesten háromról is tudok. Margó Ede 1906-ban felállított egész alakos alkotása örökíti meg őt a Millenniumi emlékművön. Tőle nem messze, a Városligetben, a Vajdahunyad vár és a tó között egy kis udvaron áll a Pátzay Pál által készített, a pécsi Széchenyi téren 1956-ban felállított  – ott, és akkor talán a jugoszláviai láncos kutyának, Titónak szánt ökölrázásként, de a határ inneni oldalán élőket is propagandaüzenettel megcélzó – Hunyadi lovas szobor kicsinyített mása. Láthatjuk őt bronzba öntve a budai Halászbástya alatt. Kecskeméten, Budaörsön, Várnában is kapott emlékművet a törökverő kormányzó. Ezeken Hunyadi hadvezéri kiállással, karddal és pajzzsal, páncél öltözékben örökíttetett meg. De eltökélt vezérként mutatja őt például a mezőkovácsházai, a kalocsai mellszobor, és a sor ezzel korántsem teljes. Mindegyiken olyan, amilyennek gyerekként szerettük volna látni magunkat: hősnek, erősnek, sikeresnek, talán kérlelhetetlennek. Hogy felnőttként is ezt gondolnánk? Harcolni, véres csatákat vívni, amelyekben kitüntethetjük magunkat? Talán azok, akik sose nőnek fel igazán... Köztük azok is, akik másokat küldenek a háborúk poklába. Ehhez képest szinte megdöbbentő, milyen sokan találják már-már botrányosnak azt az alkotást, amit július 22-én avatott fel a Nándorfehérvárhoz, azaz Belgrádhoz közeli Zimonyban Aleksandar Vučić szerb és Áder János magyar államfő.

Én azonban protestálok. A legtöbbek szívének inkább kedves, heroizáló szobrok gyakran nagyobbnak, fenségesebbnek mutatják a történelmi személyiség alakját a valóságosnál. Nem beszélve arról, hogy a legritkább esetben ábrázolják az illető emberi fogyatékosságait, akár szörnyeteg voltát. Mert a műalkotások elsősorban azt a kort, annak a kornak a felfogását tükrözik, amelyben a készítőjük, megrendelőjük, közönségük élt és él. És persze belevetítik a műbe a vágyaikat is. Ám az illúziókeltésnél is van rosszabb. Az évtizede csaknem egy öntőformából kikerült, több vidéki település főterét tucatszám ellepett I. István mellszobrok számomra lélektelenségükkel tűnnek ki. Ha csak úgy nem magyarázom őket, hogy ezzel is rólunk, az igénytelenségünkről, a rendszerváltozás után útvesztőben bolyongó magyarok többségéről beszélnek el valami szomorút. De hogy nem a királyt, a minden bizonnyal a sajátjai tömeges leölése miatt vívódó, abba végül beletörődött vagy belefásult emberről szólnak, az bizonyos.

Nem cuki, viszont vitára késztet

Ha már első királyunk szinte futószalagon készült mellszobrait említem, hadd hozzam szóba, hogy több református templom kertjében, illetve annak előterében a SZENT István felirat került a talapzatra. Ezzel csupán az a gond, hogy a protestáns egyházak nem ismerik el a halandók szentségét, elvetik a katolikus egyház – s persze, az ortodox – nagyjainak, mártírjainak szentként való tiszteletét. Ebből következően, enyhén szólva ellentmondásos, ha a gyülekezet papja Luther Márton, illetve Kálvin János tanainak követésére szólítja fel a híveket, azok viszont a templomból kilépve egy szentként feltüntetett király képmása előtt vonulnak el. És bizony, ez is azt az értékrendbeli zavart tükrözi, amiben a mai magyarság nagy része vergődik. Hogy a fővárost és más településeket mostanság ellepő, a közönséget gügyögő gyereknek tekintő, cuki-szobrokról említést se tegyek. Ezek a giccsek ugyanúgy kikapcsolják a világból, a még ki sem alakult polgári létezés esélyétől fosztják meg a közembereket, amiként ezt a szórakoztató, a bulvár hatásmechanizmusainak alávetett média teszi, hogy a politikai gazemberségekről már említést se tegyek. Tudom, hogy ellenkezést váltok ki, mégis azt mondom: a cukiságokhoz képest üdítő kivétel Madarassy István Kossuth-díjas szobrászművész Szerbiában, egy meglehetősen félreeső helyen felavatott Hunyadi-szobra.

A hadvezér-kormányzó Zimonyban halt meg pestisben, így nemcsak a nándorfehérvári csatának, hanem a hadvezér egész életének is emléket állít a Duna-parton felavatott szobor – hangzik az MTI-jelentés szövege. Hunyadi János – megjegyzem, a szerbek Janko Sibinjaninnak, a románok Ioan de Hunedoaranak nevezik és magukénak (is) tartják – egyik kezében kard, a másikban pajzs van, ami egyszerre jelképezi a támadást és a védekezést. Az emlékművön emellett megjelenik a kereszt és a harang az áldozathozatal, az összefogás és a diadal jelképeként. A talapzaton magyar és szerb nyelvű felirat hirdeti a törökverő tetteit. Az avatón Aleksandar Vučić szerb és Áder János magyar államfő mondtak beszédet – olvasom a félhivatalos közlésben. De ez a szöveg köszönő viszonyban sincs a látvánnyal.

Don Quijotét idézi a figura

A jövőben a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács, valamint Belgrád város önkormányzata közösen gondozza az emlékművet, amelyen az egész alakos bronzszobor felfelé ívesen hajló rudak közé van szorítva. Nem vitás, ha akarom, akkor templomot formáz a keret, rajta kereszttel, a Hunyadi fölött lengő haranggal. Ám ez a páncélos vitéz nem olyan, amilyennek a fent említett Magó vagy Pátzay, meg a többi mester megformálta Hunyadi Jánost. Az ő erőt sugárzó műveiken kimondva, kimondatlanul az álmokban létezett, illetve  jövőben remélt nemzeti nagyságnak állítottak emléket, hogy eleget tegyenek a megrendelő tizenkilencedik és huszadik századi politikusok óhajának, akik – rendszertől függetlenül – a köztéri szobrászatot is a propaganda szolgálatába akarták állítani. Ehhez képest most mintha homokszem került volna a gépezetbe.

Nem vették volna észre a bírálók, hogy Don Quijotét idéző figurát mintázott meg Madarassy István? Ha nem vették észre, úgy szerencsénk van. A szobrász a Thuróczi-krónikában található rajz alapján elevenítette fel Hunyadi János alakját. Némileg eltúlozva a korabeli ábrázolás vonalait is. Ráadásul a templomot formáló rudak előttem inkább tűnnek fel egy kalitka vázának, a fent lengedező harang pedig csengettyűnek, ami ugyebár inkább szolgálja a gazda élvezetét, mint az alatta lévő fogoly madár gyönyörűségét… És ha innen nézzük a sokak által kifigurázott, sőt lesajnált emlékművet, akkor az – meglehet, a megrendelők tudtán kívül – a történelemmel, a magyar történelem eseményeivel való szembenézést szolgálhatja. Valódi műalkotással van tehát dolgunk, nem kurzusszoborral. Olyannal, ami gondolkodásra indíthatja azt, aki vállalja a művész felfogásával való polémiát. Ez pedig a köz javát szolgálja. Na, jó legyen! A köz törpe kisebbségét késztetheti agytornára...

Az én olvasatomban, abban a küzdelemben, ami az Oszmán Birodalom ellen 1377-től, akkor még bulgáriai területen kezdődött és az 1791-es sistowai békekötéssel zárult, a soknemzetiségű, a függetlenségét idővel elveszített Magyar Királyság, s annak végvári harcosai az európai–török játszmáknak voltak kiszolgáltatva. Mert szép, szép, hogy ma úgy láttatják egyesek: a Nyugatot lényegében egyetlen bástyaként védelmezték itt a magyarokból (valójában szerbekből, horvátokból, szlovákokból is) verbuvált várőrségek, meg főleg a nagyobb hadjáratok idején, a németekből, németalföldiekből, lengyelekből, itáliaiakból álló seregek. De mégiscsak az a helyzet, hogy Ozorai Pipótól, Hunyadi Jánoson, Kinizsi Pálon, Pálffy Miklóson, Nádasdy Ferencen, Thury Györgyön, Zrínyi Miklóson át az itt fel nem soroltakig az egyéni vitézség, a bátorság, az életet is odaadó áldozatvállalás csupán részleges befolyással volt a Nyugat és a Kelet között évszázadokon át zajlott gazdasági–kulturális és diplomáciai küzdelemre.

Az akkori Magyarország – 1526 után egyrészt a Habsburg Birodalom, másrészt a török hódoltság, harmadrészt a két fél között lavírozó Erdély – sorsát elsősorban Bécsben, illetve Sztambulban, továbbá Rómában, Velencében, Párizsban, sőt Szentpéterváron döntötték el. A birtokukat, várukat védő jeles hadvezérek, kapitányok, akik gyakran maguk sem tartották számon saját nemzetiségüket, merthogy az idő tájt a fogalom még nem is létezett abban a formában, ahogyan most értelmezzük, a saját, illetve az uralkodók által rendelkezésükre bocsátott vagyon mellett elsősorban a Nyugaton – a Német-Római Birodalomban, vagyis az akkori EU-ban – összegyűjtött adóktól függtek, s attól, hogy ebből mennyit folyósítanak nekik Bécsből – a korabeli Brüsszelből – a védelemre. A kezük a tekintetben is meg volt kötve, hogy Bécs ellenében nem hozhattak lényeges döntést a törökkel való harcok ügyében. Ha ezt nem vették tekintetbe, akár balesetnek álcázott gyilkosság áldozatai lettek, vagy felségárulási perben végezték ki őket.

Alighanem némileg mindannyian meghasonlottak ebben az őrületben, amint jelzi ezt a gyilkolásra kényszerült, s ebbe talán némileg bele is bolondult Hunyadit emberként ábrázoló, a szüntelen háborúskodás traumájától szenvedő, a velünk egy szinten, az anyaföldön álló, nem pedig fölénk magasztosított mostani szobor arca, tekintete, egész lényének zilált mivolta. Kiállás ez a szobor a béke mellett abban a Szerbiában, abban a Nyugat és Kelet közötti ütközési zónában, ahol mióta világ a világ, véres küzdelemre szülik az anyák a gyerekeket. A legutóbbiak közül gondoljunk csak a délszláv háborúra! Kár, hogy nem erről szólt Áder János az avató beszédben!

Görbe tükör kell az önismerethez!

A nemzet magyar nemzetként való, a közrendűeket is magában foglaló értelmezésének a tizennyolcadik század végétől kezdődő, az 1825-től 1945-ig zajló, sőt máig nyúló függetlenségi törekvésekkel egybekapcsolódó időszakban teremtődött meg az igény arra, hogy a múlt nagyjai a nemzeti küzdelmek letéteményeseiként legyenek bemutathatók a közemberek számára. Így kaptak aztán romantikus-hősies dicsfényt azok a történelmi alakok, akiket Kisfaludy Károly, Katona József, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Jókai Mór, Barabás Miklós, id. Markó Károly, Zichy Mihály, Madarász Viktor, Erkel Ferenc és sokan mások örökítettek meg az irodalomban, a képzőművészetben, a zenében. Gondolkodásunk nagy terhe, hogy szinte kizárólag az általuk teremtett hagyomány formálja mai szemléletmódunkat is. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben forgatott, romantikus-nemzeti hevületű filmek ezt tartják fenn bennünk a rendszerváltozás óta is, noha a változó, nyitottabb világhoz kellene végre alkalmazkodnunk.

A Hunyadi Jánosról készült, a letűnt múltba visszavivő pátosszal szakító, egész alakos bronzszobor, pontosabban az emlékmű-együttes körül kirobbant polémia arra sarkallt, hogy a magyarországi és a határon túli Hunyadi-szobrok fotóit tüzetesen átnézzem. Közben a Belgrád (Nándorfehérvár) közelében, a napokban felavatott alkotással kapcsolatos gúnyolódó megjegyzéseket olvasgattam, s összevettem őket mindazzal, ami a magyarországi törökellenes harcokról immár a korabeli geopolitikai összefüggésekben tudható. Ezek tükrében egyre közelebb éreztem magamhoz Madarassy István Kossuth-díjas szobrászművész Hunyadi-szobrának a tényleges európai történelmi folyamatokban értelmezhető, lehetséges üzenetét:

A mester nyilvánvalóan azt gondolta: ehhez végre az önismeretet elősegítő görbe tükörbe kell nézni. Ő persze lehet, hogy az ismert szállóigével azt feleli erre: „Gondolta a fene!” Mindenesetre az meg az én szabadságom, hogy ezzel magyarázzam a vitára késztető, groteszk ábrázolásmódot. Ami egyébként, szerintem, egyáltalán nem isten ellen való vétek, még ha a konkrét esetben talán így is érzik sokan. De vegyük csak az angol szatirikus filmeket, amelyek a saját történelem (Monthy Pyton: Gyalog galopp), a világháború eseményeire (Csengetett, Mylord?, Halló, halló!) a hétköznapi társadalom, illetve a kormányzás visszásságaira (Csengetett, Mylord?, Igenis, miniszter úr!) humorosan reflektálva, a traumák feldolgozását segítették és segítik elő az ottani közönség számára! Talán nekünk is el kellene kezdeni végre kevésbé komolyan venni magunkat, hogy megszabaduljunk a gúzsba kötő rögeszméinktől, a hősies pózainktól! Ehhez képest még csak ott tartunk, hogy a Hunyadi-szobor ügyében a kormánysajtó mellőzi az értékelést, miközben nyilvánvaló, hogy megmondó emberei szinte nemzetgyalázásként tekintenek az emlékműre. Mit ne mondjak, igencsak szórakoztat, milyen kínban is vannak most. Persze, nincs baj. Ezen is túlteszik majd magukat, mint annyi máson…#

CÍMKÉP: Madarassy István szobrászművész Szerbiában, 2019 júliusában felavatott Hunyadi-szobrának részlete

KÖZBÜLSŐ KÉP: A Thuróczy-krónika Hunyadi János ábrázolása mellett a zimonyi emlékmű avatásán készült fotó részlete

ZÁRÓKÉP: A Pátzay Pál által készített, a pécsi Széchenyi téren, 1956-ban felállított Hunyadi János lovas szobor (Fotó: Bagyinszky Zoltán)