Húsz év múltán még megalkuvóbbak lettek, a hívek helyett az államot szolgálják a magyar bevett egyházak.

Botrányos könyvként beszéltek róla húsz évvel ezelőtt. Persze, nem mindenki. A magyar társadalom állóvizének felszínét alig fodrozta, a katolikus egyházét viszont alaposan felkavarta. Lengyel László szabadgondolkodó közgazdász-közíró és Várszegi Asztrik katolikus püspök, pannonhalmi bencés szerzetes „Beszélgető-könyvecské”-jét 1999-ben adta ki a Helikon. Két évtizeddel később, 2019. június 17-én, a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri épületében, közönség előtt újból párbeszédet folytatott a két személyiség Kamarás István vallásszociológus moderálásával. Számomra az volt a fő kérdés: közelebb kerültek-e egymáshoz a vitapartnerek nézetei? Remélem, a válasz kiolvasható a múltra is visszatekintő tudósításomból!

Húsz éve a világi értelmiség egy része feltehetően elégtételt érzett, amikor Lengyel László mondatait olvasta. Hiszen például azzal szembesítette partnerét, hogy „a magyar társadalom többsége már a harmincas években sem volt egyházi értelemben hívő, nem tanúsított lelkesedést az egyház és püspökei iránt. (…) Szkeptikus és távolságtartó volt a hitbeli dolgokban, gyanakodott a papokra, csak az öregasszonyok töltötték meg a templomokat”. Elbeszélte, hogy erdélyi származású, különféle nemzetiségekből eredő, eltérő vallásokat követő családtagjait a 20. század első felében „szellemi emberként, íróként, tanárként fölháborította a kurzuskereszténység igénytelensége és korlátoltsága”. És bőven szólt arról, hogy „a magyar egyházban a rendszerváltozáskor is elmaradt a szembenézés. (…) Az egyház, nemcsak a katolikus, hanem a többi is, tovább kitartott a rendszer mellett, mint magának a rendszernek az emberei”.

Húsz évvel ezelőtt Várszegi Asztrik alig cáfolt. Inkább mintha megértést kért volna. Azt magyarázta, hogy „1946-tól a magyar egyházak gerincének a megtörése olyan vehemenciával és olyan következetességgel történt, hogy 1956-ban annak is örültek, hogy életben maradtak. (…) Azt sem szabad elfelejteni, hogy a második nemzedék már az előzőleg megfélemlítettek kiválasztottjaiból állt. Ők már kompromisszumkészek és lojálisak voltak”. Ugyanakkor maga ismerte el, hogy a lengyel püspökök „nem nagyon akartak szóba állni a magyar püspökökkel, (…) mert nem tartották helyesnek azt az utat, amit a magyarok jártak”. Az önként vállalt beszélgetésben a bencés főpap nem alakoskodott. Így aztán sok olyan megállapítást tett, amivel magára vonta rendtársai, paptársai indulatát. Ilyeneket és ezekhez hasonlókat mondott:

A minderre még emlékező, tehát viszonylag idős közönségben nem véletlenül volt akkora érdeklődés az ismét létrejött találkozó iránt, hogy az eredetileg kijelölt teremből azonnal át kellett hurcolkodni egy háromszor akkorába. A közönség azt várta, hogy megismétlődik a szópárbaj, amit a könyv alapján csak azért nem nevezek összecsapásnak, mert bármi is került terítékre, a mondatokon átsütött a két résztvevő egymás iránti tisztelete, s különösen Várszegi Asztrik részéről a megértés szelíd kérése annak jegyében, hogy „Két különböző dolog, hogy gyűlöld a bűnt, de szeresd a bűnöst”.

A mostani első benyomásom: a felek közötti kulturált hangvétel megmaradt. Ám ahogy telt az idő, Lengyel László mind vehemensebben támadta a magyar klérus többségének mai magatartását. Ízelítőként néhány mondatának a jegyzeteimből származó kivonata:

Várszegi Asztrik nem igazán akarta felvenni a kesztyűt, ezért reagálásainak egy részében inkább csak a helyzetet magyarázta, illetve a követendő magatartáshoz adott papos útmutatót és biztatást:

Lengyel László bevallotta: ő eddig úgy gondolta, hogy az egyházak papjai az értelmiséghez tartoznak. Nem csupán azért, mert diplomájuk van, hanem funkciójuk miatt. És ezzel élniük kellene! Például egészében befogadni azokat az értelmiségieket, akik úgymond rájuk vágytak. De a katolikusok elutasították Babits Mihály, Radnóti Miklós, Pilinszky János, Esterházy Péter szellemiségét, amiként a reformátusok Ady Endréét…

Ferenc pápa most kinyitott néhány kaput – emlékeztette partnerét és a hallgatóságot Lengyel. – A magyar egyházaknak figyelni kellene szavaira, hiszen tömegeket szólít meg az egyházfő. Köztük a jövőért aggódó fiatalokat például akkor, amikor arra hív fel, hogy tartsuk meg az Istentől megörökölt Földet, ami egy nagyon erős „zöld” gondolat. És a pápa ráirányítja a figyelmet a lelketlenül magukra hagyottakra, az elszegényítettekre is. Amikor pedig a romániai Jászvásárban bocsánatot kért a cigányoktól, meg amikor elment Csíksomlyóba, a magyarok zarándokhelyére, akkor a kisebbségekre irányította a figyelmet.

Csak követni kellene a pápát, és az ő szellemében prédikálni a templomokban! – jelentette ki Lengyel László, majd hozzátette: és ha az ott lévők fele elmegy emiatt, akkor legalább tudni lehet, hogy melyik az a másik rész, amelyik ott maradt, s akikhez majd mások is csatlakozhatnak. Végül arra figyelmeztetett: több vidéki városban, ahol csak egyetlen gimnázium van, amit az egyház működtet, megzsarolják a szülőket, hogy ha nem jelennek meg a vasárnapi misén, illetve az istentiszteleten, akkor eltanácsolják a tanintézetből a gyereket. A szülők előbb-utóbb betörnek, de forr bennük az indulat a magánéletükbe való megalázó beavatkozás miatt. És ezek az indulatok előbb-utóbb robbanni fognak. És akkor mást is az egyházi vezetők fejére olvasnak. Idővel felelniük kell azért, amiért nem léptek fel a mostani, a kereszténység nevében uszító, Magyarországot tönkretevő Orbán-kormány ellen.

A volt főapát természetesen nem minden vád elől tért ki. Maga is aláhúzta, hogy az embereknek nem teológiai, hanem emberi problémáik vannak, s hogy ennek megfelelően kellene feléjük fordulni. Beszélt arról is, hogy az időfolyamban (kronosz) mindig előáll a kairosz, az itt és most cselekedni kell pillanata, amit a rendszerváltozás után elmulasztott az egyház. Szerinte a zöld mozgalmakkal az a gond, hogy túlságosan át vannak politizálva. Hangsúlyozta, hogy a magyar püspöki karnak példaértékű tanítása van az eszményi, testvéri, a szegényeket felkaroló egyházról csakúgy, mint a teremtett világ megóvásáról. Ám elismerte, hogy ezek egyelőre írott malaszt maradtak.

Szerinte azonban mindent újra lehet kezdeni: „Nekünk mindig Jézus Krisztushoz kell visszatérnünk. Ő az origó – mondta, s hozzátette, hogy „minden baklövést jóvá lehet tenni, ha valaki bevallja. Ám az is igaz, hogy szentjeink és boldogjaink már vannak, de bűnbánóink még nincsenek. Ha pedig nincsenek, vagy alig vannak köztünk élő példaképek, nincs kit követni”. Újabb beszélgető-könyvecskében való szereplésre azonban nem vállalkozik. Bár nem gondolja, hogy a jelenlegi nemzedékkel kihalnának a párbeszédre képes emberek, de mint mondta, azt is mérlegelnie kell, hogy a húsz évvel ezelőtti dialógus a sajátjai körében az elviselhetőség határát súrolta. Úgy gondolja, a magyar társadalomban egyelőre sem intellektuális, sem spirituális értelemben nincsenek meg a feltételek az ilyen polémiák befogadására.

A közönség hosszú csendje is jelezte, hogy ha van valami, ami igazán lehangoló, ami igazán aggodalomra okot adó, akkor az éppen ez: a magyar társadalom mai szellemi és lelki erőtlenségének kilátástalanul mélynek látszó helyzete. #

CÍMKÉP: Lengyel László szabadgondolkodó-közíró, Várszegi Asztrik püspök, illetve a moderátor Kamarás István vallásszociológus a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri épületében, 2019. június 17-én, az Egyház és Társadalom online folyóirat, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület, a Magyar Pax Romana által rendezett eszmecserén (Fotó: Bekiáltás – KDL)