Vajon miért veri meg a hozzá közelállókat mérhetetlen gazdagsággal, ha a vége a szakadék lesz?

A magyar kormányzó párt képviselői távol maradtak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének (PACE) szavazásán, ahol a 47 országot tömörítő szervezet küldötteinek többsége megszavazta Oroszország visszatérését a közgyűlésbe, visszaadva neki a szavazati jogot. Akkor most Putyint szolgálja-e vagy sem Orbán Viktor? – kérdezhetik a hír hallatán azok a kevesek, akiket egyáltalán érdekelnek az ilyen bejelentések. Mindenesetre ez az eset is alátámasztja, amiről itt a Bekiáltás blogban hat éve írogatok: a Putyini Oroszország és az Orbáni Magyarország között a történelmi-kulturális, a méretbeli, a világpolitikára gyakorolt hatás miatt csupán látszólagos az egyezőség.

Még ha vannak is eseti hasonlóságok, továbbra is azt állítom: félrevezető volt, s ma is az, a féktelen Putyinozás, ami az Orbán-rendszerrel kapcsolatban az amerikai liberális média nyomán az elmúlt fél évtizedben elöntötte a magyarországi ellenzéki beszédmódot. A primitíven leegyszerűsítő analógia nagyon megnehezítette és megnehezíti az Orbán-rezsim önmagából levezethető valódi természetének feltárását. Persze voltak és vannak erre kísérletek konzervatív (Bod Péter Ákos, Csaba László) liberális (Magyar Bálint, Ungváry Rudolf), szociáldemokrata (Pogátsa Zoltán, Szalai Erzsébet) és marxista (Böröcz József, Tamás Gáspár Miklós, Krausz Tamás) elemzők részéről. Ám a lényegében csak a budapestiekhez eljutó ellenzéki médiumok Orbánozós–Putyinozós szómágiáján az itt megnevezettek, és meg nem nevezettek finomabb megközelítései nem hatolhattak át. (Elnézést az érintettektől, ha helytelenül soroltam volna be őket egyik vagy másik, az egyébként gyakran átjárható csoportokba! – KDL)

És most megint itt van ez a strasbourgi szavazás, amelyre igencsak zavaros magyarázatokat adnak a kormánypártiak, akik szerint ők valójában támogatják Oroszország teljes jogának visszaállítását a szervezetben, jóllehet azt olyan feltételekhez kötik, amelyek aligha vannak Moszkva ínyére. De akárhogy is van, ismét kiderült: Orbán Viktor magyar országvezetőnek az orosz államfőhöz, Vlagyimir Putyinhoz való hűsége egyáltalán nem olyan feltétlen, mint ahogyan ezt évek óta híresztelik róla az ellenzéki pártok és a médiumok. Naná, hogy propagandisztikus okokból! Ezért aztán egészen mostanáig nem kaphattunk választ arra, mi is a valódi célja az Orbáni pávatáncos politikának. Merthogy abban azért közmegegyezés volt és van, hogy kettőt Keletre, kettőt Nyugatra lépésekkel operál a mi miniszterelnökünk. Hogy aztán a kétfajta magatartás – az oroszországi államfőhöz való törleszkedés, illetve a szüntelen irányváltás – szinte kizárja egymást, ezt az ellentmondást éveken át szőnyeg alá söpörte a leegyszerűsítő magyarázatokkal élő szakértői had.

Június 26-án azonban, a hvg.hu-n, leánykori nevén, a Heti Világgazdaságban közzétette „Személyes ügy” című cikkét Tamás Gáspár Miklós. A jeles szerző felfogásában, akár Orbán Viktort, akár az egyénekre szétesett magyar közeget, benne a magyarországi értelmiséget tekintjük, a társadalmi problémák személyes ügyekként jelennek meg. TGM szerint

Ezért történhet meg az, ha helyesen értelmezem a filozófus-közíró gondolatát, hogy szétbarmolhatók itt a kulturális és a tudományos élet utolsó bástyái, amiről magam is írtam a közelmúltban néhány cikket. Ezért lehetséges az, hogy egyre inkább az Orbáni–Kásleri–Palkovicsi sámán-táltosos, szkítás-őskultúrás, Erdélyezős–Trianonozós, Attilázós őrület foglalja el „a ráció, a tudományos módszertan, az egészséges nemzeti önérzet” helyét. Ezért hasonulhat oly akadálytalanul a magyar nacionalizmus például a románhoz, TGM megfogalmazásában ilyeténképpen:

Csakhogy ez még mindig a felszín. Még mindig nincs meg a válasz a fentebb már feltett kérdésre: mi is a valódi célja az Orbáni pávatáncos politikának. Szerencsére, a jegyzet megjelenésének napján Bolgár György, a Klubrádió Megbeszéljük… műsorvezetője felhívta Tamás Gáspár Miklóst, s rávette őt arra, hogy a hosszas fejtegetések után foglalja össze röviden, mi is nyugtalanítja őt valójában Orbán Viktor céljaival kapcsolatban. Az adásban 49:20-tól ez hangzott el:

Két megjegyzésem van ehhez. Az egyik: TGM a hvg.hu-ban megjelent cikkében utal arra, hogy az Orbáni keletiesség nem „a senki másnál nem rosszabb közép-ázsiai népek” erényeihez kötődik, hanem úgymond „a rájuk erőltetett bizarr diktatúrák”-hoz, illetve olyan mítoszokhoz, amelyek ott sem részei a hétköznapoknak. Tegyük hozzá: több közép-ázsiai társadalom – esetenként a természeti kincsekre, illetve a szovjet időszak alatt felhalmozott tudásbázis rohamos bővítésére, a világra való nyitottságra építve – igen nagy léptékben dolgozza le viszonylagos hátrányait például az életszínvonal általános emelése terén. Ennek ellenére a filozófus a rádiós megszólalásban csupán az európai és a nyugati fejleményekről beszélt – megemlítve persze a közvetlen szomszédainktól való elzárkózást –, holott nyilvánvaló: az Orbáni Magyarország fordulatszámát a közép-ázsiaiak nagy része, egy nem nyugatos kulturális-társadalmi talapzaton – amivel TGM mint általában a nyugati elemzők nem számol – ugyanúgy meg fogja haladni, amiként több távol-keleti országé már meg is haladta. De mert ez egyre inkább nyilvánvaló, érthetetlen, hogy Orbán és köre miért hitegeti híveit azzal: a ködbe veszett múlt ráolvasással való megidézése hasonlóvá, sőt már-már azonossá tesz bennünket velük?

A másik észrevételem ennél is nagyobb, már-már lidérces talányt rejt. Ha igaz az az állítás, mely szerint Orbán célja a szakadék mélyére vezetni ezt az országot – aminek én magam többek között egy áthallásosnak szánt bejegyzéssel már régebben is hangot adtam, s máskor okát is megjelöltem némiképp burkoltan –, akkor a pusztítás előtt miért hozza olyan helyzetbe egész rokonságát, baráti körét, amilyen helyzetbe hozza. Egy romhalmaz tetején, amit hajdan Magyarországnak hívtak, ugyan miként tollaskodhatnak majdan? S ha ez, vagyis az ország teljes romlása, valamilyen külső erő beavatkozása révén nem is következik be, miért veri meg a hozzá közelállókat, köztük saját gyerekeit mérhetetlen gazdagsággal? Hiszen tudnia kell, hogy kezük között abban a pillanatban szertefoszlik a hatalmas ingatlan vagyon, amit saját maguk, a gyerekeik, az unokáik, a cégeik nevére vettek, amint elzárják előlük azokat a költségvetési forrásokat, amelyek a fenntartást és működtetést lehetővé teszik? Miért hajszolja bele a hozzá közel állókat olyan cégbirodalmak irányításába, amelyek kihívásainak innovatív készségek, csúcsmenedzseri ismeretek és mentalitás, továbbá személyes nemzetközi kapcsolatok híján képtelenek megfelelni? Az a válaszom a kérdésekre, hogy nincs rá racionális magyarázat, ám ez maga a magyarázat. Bármilyen soványnak is tűnik fel első pillantásra, szerintem érdemes belegondolni, és komolyan venni!#

CÍMKÉP: Az Orbán-család húsvéti fotója a Story Magazin 2010. április 8-i számából.