A propagandaháború részévé vált az HBO sorozata az atomkatasztrófáról.

Az HBO amerikai tévécsatornán a közelmúltban vetítették a „Csernobil” című, méltán nagy visszhangot kiváltott minisorozatot. Benne Craig Mazin forgatókönyvíró-producer és Johan Renck rendező egyéni sorsokon keresztül bontja ki azokat az eseményeket, amelyek az 1986. április 26-án, a Pripjaty és Csernobil városok között épült atomerőműben bekövetkezett katasztrófához kapcsolódtak.

Hiteles, de nem dokumentumfilm

Az egyik reaktorban egy szabálytalanul végrehajtott kísérlet miatti robbanás ezrek, talán tízezrek gyorsabb vagy lassúbb halálához vezetett. Elsősorban a mai Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország területén gyökeresen felforgatta százezrek életét, és a következmények kihatottak az Európa más részein élőkre is. A történet dramatizált változatának befogadása különösebb magyarázat nélkül is lehetséges, jóllehet egyes helyeken elmosódik a határ a valóság és a filmben láthatók, hallhatók között. Például, amíg nem néztem utána, magam is azt hittem, hogy a főszereplő Valerij Legaszov professzor segítője, a szintén atomfizikus Ulana Homjuk létező személy volt. Valójában az igazság kiderítésében és nyilvánosságra hozatalában a professzort támogató kutatókat jelenítették meg a fiktív női alakban a filmkészítők. Tehát vigyázat, a mi magyarországi felfogásunk szerint, merthogy nem minden oroszországi gondolja így, hiteles ugyan az alkotás, de nem dokumentumfilm!

Előítéletes magyar narratívák a szovjethatalomról

A cselekmény, vagyis a hétköznapi emberek sorsa, illetve a döntéshozók világa mögött – vagy ha úgy tetszik, fölött – bepillanthatunk a szovjetrendszer hatalmi gépezetébe. Az amerikai alkotók meglepően visszafogottak, amikor ezt a témát érintik, ám a mai Magyarországon a megszokott séma jegyében zajlik az értékelés. Például Bogár Bence a népi internetes „A Kritikairoda” blogban azt írja: „Egyszerűen elképesztő azt látni, hogy a sok hazugságot úgy űzték anno a Szovjetunióban, mint mások a sportot”. De a 444.hu-ban az ismert publicista, Uj Péter részben szintén „a kommunista rendszer végtelen romlottságára, ostobaságára, kegyetlenségére” hegyezi ki ismertetőjét. 

Talán nem véletlen, hogy ehhez képest egy mondatot sem szentel az újságíró annak, hogy Mihail Gorbacsov pártfőtitkárral mintha kesztyűs kézzel bántak volna a film készítői. Mentségére, az általam olvasott más magyarországi kritikák szintén szó nélkül hagyják, hogy a „Csernobil” alkotói direkt módon nem marasztalták el a szovjet állam utolsó vezetőjét. Ugyanakkor kissé mélyebben megvizsgálva a dolgot, az derül ki, hogy az 1980-as évek végén, az 1990-esek elején, a Nyugaton agyonmagasztalt, még egy Magyarországról elterjedt popdalban is megénekelt Gorbacsovot meglehetősen negatív színben jeleníti meg a sorozat.

Egyébként okkal, hiszen amikor bedőlt az amerikai ígéreteknek, s a Szovjetunió 290 milliós lakosságát felelőtlenül a sorsára hagyta, a kisemberre évtizednyi szenvedést zúdított anélkül, hogy az átmenetre való felkészítés igénye egyáltalán felvetődött volna. Ebben az értelemben tekintik őt az oroszok – az egykori szovjet birodalom más népei nem feltétlenül – olyan árulónak, aki a szónoki emelvényekről az utolsó pillanatig a régi klisékkel kábította őket, de maga már egy egészen más világban gondolkodott. Kétségtelenül nem abban, ami végül bekövetkezett, s ami őt is legyűrte, de ettől még tény, hogy cserben hagyta az emberek sokaságát.

Az átlagos néző talán nem veszi észre, de az elemzőnek illene fölfejtenie, hogy a csernobili katasztrófa tükrében Gorbacsovot olyannak mutatják meg az alkotók, amilyen valójában lehetett. Karrierista apparátcsiknak, aki vele született intelligenciája, tanulásvágya mellett alapvetően két oknak köszönhette felemelkedését. Az egyik, hogy korábban annak a vidéknek, a Sztavropoli körzetnek az első embere volt, ahol a kommunista párt elitje rendszeresen megfordult gyógyvizes kúrán. Itt volt módja, hogy kényelmi szolgálatokat tegyen nekik, s ezzel (is) elősegítette a ranglétrán való emelkedését. A másik, hogy 1985-ös hatalomra kerülése előtt gyors egymás után hunytak el a Szovjetunió vezetői. Leonyid Brezsnyev 1982-es halálát követően Jurij Andropov, egyébként Gorbacsov mentora és földije, majd Konsztantyin Csernyenko lett az állampárt első embere. Három éven belül három temetés. Ebben a helyzetben mindenki stabilitást akart, így esett a választás a feljövőben lévő pártelit viszonylag fiatal, ám készséges és kétségtelenül tehetségesnek látszó tagjára.  

A filmbeli Gorbacsovról az derül ki: hagyta, hogy őt magát is elzárja a közvetlen környezete az információktól, s aki azt követően sem vette kezébe az események irányítását, mikor végre tudomására jutott a katasztrófa, s amikor már közölték vele, hogy ténylegesen százmilliónyi ember élete és halála a tét. Első megközelítésre észre sem veszi az ember, hogy ennek a Gorbacsovnak a nép iránti közönye mennyire hasonlít ahhoz, amit a szovjet állam élén állóknak mindig is tulajdonított a nyugati világ. Jórészt persze hamisan, az adott viszonyokból kiragadva. Döntéseket szinte nem is hoz, csupán gesztusokkal jelzi: ráhagyja a cselekvést a javaslattévőkre, anélkül, hogy dokumentálható lenne, mi is az ő tényleges álláspontja. Ám a rettenetes fejlemények és képek által kiváltott érzelmek sodrásában, a közönség számára elsikkad, hogy a szürkére festett, visszahúzódó, távolságtartó, az eseményeket inkább csak követő, semmint befolyásolni akaró, szinte egész életében az állampárt különböző posztjain dolgozó vezető maga is forrása annak a gondolkodásmódnak, mely szerint az emberre csupán biorobotként tekint az állam.

Ez persze, igaz is, meg nem is. Ráadásul, amiként Krausz Tamás írja egy egyelőre kéziratban lévő, a homo sovieticusról, azaz a „szovjet ember”-ről szóló tanulmányában: «Gyakran hagyjuk figyelmen kívül, hogy a nagy gyarmatosító birodalmak és az Egyesült Államok is vérben-erőszakban született, csak hamarabb. Tehát a „brit ember”, a „német ember”, az „amerikai ember” is a nyers erőszakban és erőszak által született.» Mindenesetre a fent említett magyar újságíró Uj Péter ezt a szempontot figyelmen kívül hagyja, bár maga vallja meg, hogy nem járt soha a Szovjetunióban. Ennek ellenére úgy véli, az ottani  tapasztalat hiányát pótolja, hogy húsz évig élt Magyarországon, „egy szovjet mintára kreált rendszerben, sőt, az utolsó két komenista évben még sikerült behúznom egy kellemes sorkatonaságot, az pedig a szovjetséghez talán a legközelebbi élmény”. Ám kénytelen vagyok azt mondani erre: az akkori magyar világ, a magyar katonaélet körülményei, amelyekről sorkatonaként nem egyszer szerezhettem tapasztalatot például közös hadgyakorlatokon, olyan messze voltak a Szovjetunióbelitől, mint Makó Jeruzsálemtől.

A Szovjetunióban többször jártam nyelvtanfolyamon, illetve egy-két hónapos kiküldetéseken dolgoztam. Aktív életem több mint fele a Kádár-rendszerben telt. Ezek alapján állítom: a szovjet és a magyar valóság nagyon eltérő volt. Ráadásul egyiknek sem volt köze semmiféle marxi értelemben vett kommunizmushoz, bárhogy erőltetik a megbélyegzőnek szánt kifejezést az emlékezetpolitikusok, a cserkészcsapat-vezetők vagy a nyegle publicisták. Igaz, azonos ideológiára – leginkább a fokozatosan oldódó sztálini elgondolásokra – akarták hangolni a szovjet blokk országait, de ez eltérő mértékben, sőt formában valósult meg. Egyszerűen azért, mert különbözött egymástól Európa közép-keleti, illetve keleti részében a gazdasági–történeti–kulturális talapzat. Márpedig a másféle talapzatokon más-más hatásfokú még az azonosnak gondolt intézményrendszer is, s ami ennél sokkal több, történetileg eltérő néplélek alakul ki – értsünk ez alatt bármit –, beleértve ebbe a mindenkori uralkodó osztályok tagjainak felfogását is. *

Többek között ennek figyelmen kívül hagyására vezetem vissza, hogy a „Csernobil” vetítését követően a magyarországi újságírók és bloggerek többsége kimondva kimondatlanul arra építette a filmsorozattal kapcsolatos véleményét, hogy ez a helyzet csak a Szovjetunióban jöhetett létre. Többen azt sugallták: ilyen szituációk csupán a világnak ezen az úgymond nem demokratikus részén keletkezhettek, és keletkezhetnek, beleértve a jelenlegi Putyini Oroszországot is. Kényelmes ez a nyugati felsőbbrendűségre építő narratíva, csakhogy hazugság. Szakértők szerint a véletlenen múlott, hogy 1979-ben, az USA-ban, a Three Mile Island Nukleáris Erőműben nem következett be a csernobilinál nagyobb atomerőmű-katasztrófa. 2011-ben, Japánban, a Fukusima Daiicsi Atomerőműben, a közvetlenül húszezer áldozatot követelő, és a Csendes-óceánt a kanadai partokig elszennyező balesetet egyértelműen az emberi felelőtlenségre vezette vissza a vizsgálóbizottság. Tehát óvatosan az előítéletekkel!

Különfélék az oroszországi értelmezések

Ez évszázadok óta sajátja az orosz népléleknek, ami annyi honvédő háború során mutatkozott meg a múltban. Megjegyzem: a filmkészítőknek ez a viszonya a hétköznapi emberek tetteihez nem az én belemagyarázásom. Noha Craig Mazin nyilatkozataiban több jelét adta annak, hogy bár – a kívül állókhoz hasonlóan, engem is beleértve – nem képes egészen felfejteni a „kötelesség” kifejezés orosz értelmezését, számára is nyilvánvaló volt, hogy a mentésben résztvevőket nem a fizetésekhez mért szerény összegű, utólagos jutalmak, nem a rendszertől való rettegés vette rá az emberfeletti helytállásra. Azokat végképp nem, akik az idő előtti halál tudatával vettek részt benne.

Az HBO sorozatában a bányászok, az orvosok, az ápolónők, a különféle mentőcsapatok tagjai nem kiszolgáltatott helyzetükből adódóan, nem egyszerűen a parancsoknak engedelmeskedve tették, amit tenniük kellett, hanem azért, mert a lelkiismeretüknek is engedelmeskedtek. Emellett a „Csernobil” forgatókönyvíróját kifejezetten lenyűgözte, ahogyan a már végóráit élő (!) Szovjetunióban nyolcszázezer ember bevonultatásával, hihetetlen szervezettséggel evakuálták a sugárzó anyagokkal szennyezett város, Pripjaty lakosságát, mentesítették a szennyeződéstől több száz négyzetkilométernyi területen a szántóföldeket, az erdőket, a kiürített településeket.**

A Moszkvában működő, amerikai alapítású Carnegie Intézet elemzője, Georgij Birger június 11-ei cikkében ezek sorában említi, hogy miközben a nézők egy része a közösségi oldalakon és más módon is kifejezte azt az érzését, hogy az amerikaiak jobban dolgozták fel a szovjet történelem e mozzanatát, mintha ezt orosz alkotók tették volna, mások ugyanettől szinte sértve érezték magukat, s keresni kezdték a film apró pontatlanságait. Második alkalommal már én is felfedeztem, hogy az épületek, a falusias települések képe nem mindig felel meg a valóságosnak. Ez feltehetően abból adódott, hogy esetenként baltikumi helyszíneken forgattak. A „Tabak" (dohánybolt) feliratú újságos standnál vásárolt újság, az Izvesztyija főcímének betűtípusa nem egyezik az eredetivel...

Ez ezekhez hasonlóknál erőteljesebb kifogással élt Igor Gramotkin, aki 1988-tól dolgozott a csernobili atomerőműben, amit teljesen csak 2000-ben állítottak le, de az állagvédelem, a leszerelési munkálatok, a még most is a területen lévő fűtőanyagok kezelése miatt teljes értékű nukleáris létesítménynek minősül. Gramotkin 2005-től 2018-ig vezette az ukrajnai katasztrófavédelem hatáskörébe került vállalatot, s fölöttébb nyugtalan annak sorsa miatt. Kijev nem hajlandó az erőmű minden centiméterét ismerő oroszországi szakembereket fogadni, eközben a második szarkofág idén nyárra befejezendő szerelését olyan francia irányítja, aki soha nem dolgozott ilyen területen. A filmmel összefüggésben többek között azon háborodott fel, hogy a mértéktelen vodkázás, ami a képsorokon megjelenik, egyszerűen elképzelhetetlen egy ilyen helyen való munkavégzés közepette, még az adott körülmények között is. Méltatlannak találta, ahogyan a meztelenül dolgozó bányászokat jelenítették meg... De még az oroszországi liberális közönség tagjai közül is többen észrevételezték, hogy a sorozat szerkezete túlságosan nyugatias, s hogy nyugati narratívát érvényesít.

Ennek talaján aztán sokakban felhorgadt a hidegháború időszakában, majd a rettenetes kilencvenes években, az ország orosz-amerikai oligarchák általi kirablásának idején kialakult gyanakvás érzése: ultimátumot adnak neki, s azt akarják, hogy válasszon: vagy szembeszáll a jelenlegi oroszországi hatalommal, vagy annak támogatójaként tekintenek rá. Ezzel összefüggésben nincs jelentősége az alkotók szándékának. Abban a légkörben, amelyben az orosz trollok hadát, sőt magát a hatalmat meggyőző bizonyítékok nélkül azzal vádolják, hogy beavatkoztak az amerikai választásokba, sok oroszországi néző azt kérdezi: „Egy ilyen film talán nem beavatkozás?”***

A Komszomolszkaja Pravda nevű újság, a Rosszija 24 állami televíziós hírcsatorna, a pravoszláv egyház Cárgrád tévécsatornája és internetes oldala, továbbá mások sok olyan személyt eleve a sorozat ellen hangoltak, akik még csak ezután nézik meg a filmet. De létezik egy ezzel gyökeresen ellentétes, félhivatalos narratíva is. Az, amelynek a külföldi közönség befolyásolása a célja. A Russia Today angol nyelvű orosz televíziós csatorna például méltatta az alkotás művészi értékeit, de úgy, hogy megpendítette: minden erőfeszítés ellenére sem sikerült egészen autentikus filmet forgatni. Máskor arra hívták fel a figyelmet, hogy a mai Ukrajnában is működnek ugyanilyen veszélyes atomreaktorok, ráadásul a helyzet ott meglehetősen zavaros.

Következésképp az oroszországi propagandisták a film kapcsán is hallatják hangjukat, miközben a másik felet sem kell félteni. Például a nyugati médiumok tömegében tűntek fel azok a feltételezések, melyek szerint az oroszországi állami televízió a „Csernobil” saját verziójának gondolatával foglalkozik. Ebben úgymond arra helyeznék a hangsúlyt, hogy a katasztrófa a CIA szabotázsakciója volt. Valójában 2014-ben dobta be valaki ezt az ötletet, de senki nem vette komolyan. Most azonban kapóra jött azoknak, akik a nyugati közvéleményt nyugati oldalról akarják manipulálni.

Az amerikai közönség Trumpra asszociál

A filmsorozat értelmezését az általam jellemzőnek vélt magyarországi szemszöggel kezdtem, majd az oroszországi narratívákkal folytattam. De aligha hihető, hogy a „Csernobil”-t azért finanszírozták, hogy a volt szovjet blokk szétesése után csaknem három évtizeddel tükröt tartsanak annak egykori lakossága elé. Az sem életszerű, hogy áttételesen a mai Oroszországban uralkodó állapotokat akarták volna ábrázolni. Egyrészt azért nem, mert ez a mostani orosz világ – bizonyos történeti-kulturális átfedések mellett – sok tekintetben eltér a szovjet rendszerétől. Másrészt, ha ez lett volna az alkotók célja, akkor leforgatnak egy mai környezetben, mai szereplőkkel játszódó filmet, és kész.

Nem kell tehát nagy bátorság ahhoz, hogy kijelentsem: az alkotók feltételezhető fő célcsoportja az amerikai közönségnek az a viszonylag szűkebb, igényesebb, a nagyrészt ma ellenzékben lévő demokrata párti rétege, amely egyáltalán előfizet az HBO-csatornára. Az ő riadóztatásuk lehetett a fő cél. Már ha egyáltalán ez így valaha is kimondatott. Ám jól tudjuk, miután a műalkotások megszületnek, elszakadnak létrehozóiktól.  Amikor az első részben felteszi a kérdést az atomfizikus Valerij Legaszov, a mentés szakmai irányításáért felelős tudós, hogy „Milyen árat kell fizetni a hazugságért?”, s ez a probléma mind az öt epizódban előkerül, akkor akár akarták ezt, akár nem a sorozat készítői, az amerikai társadalom bizonyos rétegeit saját viszonyaikról való gondolkodásra késztették. Stephen King, az egyik legolvasottabb amerikai író például így fogalmazott a Twitteren:

A fentebb idézett, az amerikai értékek iránt elkötelezett vezető magyar újságíró Uj Péter – saját korlátain is túllépve, vélhetően szintén Donald Trump elnökségének gyakorlatától kiábrándulva – hivatkozott cikkének egyik mondatát a szokásos Putyinozós kerékvágásban indította. Mire azonban a végére ért, már ki is zökkentette abból. „Éppen a második hidegháborúban élünk, Putyin rendszere szorgalmasan restaurálja a szovjet múltat, így az ellenségképet is…”– kezdte a mondatot, amire fejcsóválás közepette én egy So-so!-val reagálnék, de aztán fordított egyet a rúdon, és így folytatta: „ahogy Amerikában is újraéledt a mindenért felelőssé tehető orosz mumus.”

Láss csodát! A 444.hu publicistája egyes mai, nyugati politikai hatalmi–gazdasági köröknek, illetve a tömegeknek a klímaváltozással kapcsolatos passzivitásában az egykori szovjet viszonyokhoz hasonló mechanizmusokra ismert. „A nagyvállalati PR-akciók természetesen kifinomultabban működnek, mint a szovjet cenzúra” – írta, majd önmaga korábbi felfogásához képest már-már revelatív bejelentést téve leszögezte, hogy az előbbiek „nem kevésbé hatékonyak”. (…) A szovjet hivatalnokoknak elképzelhetetlen volt, hogy robbanás történt az erőműben, és ki kell telepíteni az embereket. Ma pedig sok nyugati embernek, hiába olvas róla az újságban, még mindig elképzelhetetlen, hogy közel lehetünk ahhoz a ponthoz, amikor fel kell adni eddigi kényelmes életmódunkat valami sokkal rosszabbért”.

Mit ne mondjak? Ezzel a kiegyensúlyozottságra törekvő szemléletmóddal már lehetne kezdeni valamit. Ha mást nem, legalább azt, hogy a magyarországi nyugatos értelmiség végre felismerje, és szélesebb körben tudatosítsa: az USA-tól, az Európai Unió tagállamain keresztül, Oroszországon át Kínáig a kapitalizmus uralja a világunkat. Mert sehova nem vezet az a gondolkodásmód, amely jó fiúknak igyekszik láttatni egyes tőkésállamok kapitalistáit, míg másokat rosszaknak, sőt gonoszaknak állít be, nem pedig József Attila nyomán a tőkés birodalmak világot szaggató foggal való forgolódásaként. Ezen túlmenően pedig – vagy ha valakinek úgy tetszik, hát ezen innen – immár egészen közel lehetünk ahhoz a pillanathoz, amikor az emberiség nagy többsége kénytelen kelletlen rádöbben: a Földnek nevezett globális faluban mindenki hatással van mindenkire. Senki nem szigetelheti el magát a természeti, a gazdasági folyamatoktól, a népmozgásoktól!

Nézzünk végre szembe azzal, amivel kapcsolatban – több hazai recenzenssel és kritikussal ellentétben – a filmsorozat alkotói semmi kétséget nem hagytak: a hazugságért nem csupán a legfelsőbb (szovjet) párt- és állami vezetést terhelte a felelősség! Éppen ezért a film nem a szovjethatalom, illetve a szovjet nép szembeállítására épül, hanem a hazugság megszállottjai, illetve a tőlük szenvedők ellentétére. A filmkészítők felfogásában a pártapparátus legfelsőbb köreiben ugyanúgy jelen voltak mindkét csoport tagjai, mint az erőmű irányító termében dolgozók között. Mint ahogyan a hazugságért a mi mai társadalmainkban sem csupán a fönt lévők a felelősök – jóllehet felelősségük mértéke nagyobb a közemberéhez képest –, ám a hazugságnak a társadalmi ranglétra alsóbb szintjén élők is részesei, táplálói és fenntartói az USA-ban, Oroszországban, Magyarországon – egyáltalán mindenütt. És ha van valami, ami a földkerekség minden lakója szempontjából fontossá teszi a „Csernobil” filmsorozatot, szerintem épp ez az üzenet az. #

CÍMKÉP: Mentesítés – Részlet a „Csernobil” című HBO-film plakátjáról (Forrás: Index, Galéria: Chernobyl (2019) Fotó: imdb.com)

MEGJEGYZÉSEK:
* Ha egy értelmiségi nem veszi figyelembe Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról című, korszakos tanulmányának megállapításait, vagy legalább Lev Tolsztoj: Háború és békéjéből nem ért meg valamennyit az oroszsággal együtt járó mentalitásból, szerintem jobban teszi, ha tartózkodik a cári Oroszországról, a Szovjetunióról, a putyini világról való kinyilatkoztatásoktól. Tudom persze, hogy ez hiábavaló figyelmeztetés volt a mindenkori Magyarországon, aminek legutóbb a II. világháborús, majd az 1956-os veszteségekkel fizettük meg az árát. És manapság is azt gondolják, főleg a liberális magyar értelmiség médiabeli és más hangadói: ha elolvasnak két-három New York Times cikket olyan szerzők tollából, akik sem nem beszélnek oroszul, sem nem jártak Moszkvában, még kevésbé az orosz vidéken, akkor már mindent tudnak arról a társadalomról.

** Mi magunk ismerhetnénk az oroszságnak ezt a sajátosságát. Filmekből, könyvekből, operákból, tanulmányainkból tudhatnánk az oroszoknak a nomádok, a lengyelek, a mongol-tatárok, a svédek, a törökök, a franciák, az angolok elleni küzdelmekben, az Osztrák-Magyar Monarchiával vívott összecsapásokban, a németekkel való világháborús megütközésekben megnyilvánuló elszántságát. És mégis, az orosz hadifogságba került nagyapáink elbeszélései, a szovjet hadsereg megszállását átélt felmenőink történetei ellenére, közülünk sokan szedett-vedett, elmaradott népségként gondolnak rájuk. Pedig már Bibó István is figyelmeztetett rá híres, a demokrácia válságáról írt, 1945-ös nagyesszéjében „A megszállás válsága” című fejezetben: a szűklátókörűségnek volt a következménye, hogy kivételesen sokkszerűen érte a magyar lakosságot a II. világháború végén a szovjeteknek az országunkba való  bevonulása, és a megszállás. Addig ugyanis ezt el sem tudták képzelni az emberek, mert annyira hatása alatt álltak a szovjet társadalmat és hadsereget alulértékelő horthysta propagandának.

Mintha azóta sem akarnánk ezt tudatosítani. Tollnokok és politikusok egész hada ügyködik azon, hogy elterelje figyelmünket a térség geopolitikai realitásaitól. Arról, hogy Európának ebben a szegletében, minimum Nagy Péter óta, végső soron a német–orosz erőviszonyok döntik el a kis népek sorsát. És az is tény, hogy az I., majd a II. világháborúból a Szovjetunió megerősödve került ki. A 20. századi hidegháborút követő átmeneti gyengélkedés után pedig megnövelte katonai képességeit, a gazdaságát pedig Kínával, Indiával, Törökországgal és más keleti államokkal szövetkezve éppen most fejleszti. Ezen túlmenően pedig több mint ezer év tapasztalatai arra kellene intsenek: Szovjetunió vagy Oroszország, szinte mindegy, de igazán nagy veszély esetén ez a társadalom a jövőben is ugyanúgy reagál majd, ahogyan ezt korábban tette.

***Ne feledjük azt sem, hogy a hidegháborúnak szerves része volt a keleti blokk fellazításának a filmeken, a könnyűzenén, az amerikai kormányzat által finanszírozott rádióadásokon keresztül történő tudatos politikája! Ennek alapján a mai Oroszországban sokan kongatják a vészharangot: a hollywoodi filmek révén fogják meggyengíteni őket az államukat felosztani akaró nyugatiak annak érdekében, hogy alkalmassá tegyék az akadálytalan agyelszívásra, a nyersanyagok saját érdekükben történő kiaknázására. A washingtoni kormány finanszírozásával évente, Litvániában gyülekező migránsok tervei szerint még az orosz kifejezés sem maradhatna meg a leendő kisebb államok nevében. # #