Ahelyett, hogy egy boldog ország létrehozásán munkálkodna, Magyarország végleges szétesését kockáztatja a mai elit.

Akik a budai Várat, meg a pesti Országház környékét visszaépíttetik, semmit nem értenek Magyarországból. Tamás Gáspár Miklós filozófusnak a „komor, puritán, félelmetes és tragikus, elszigetelt, kapkodó, tájékozatlan, szenvedő” alakként jellemzett Kádár János sorstragédiájával foglalkozó, minapi tanulmányában van egy hasonló értelmű mondat. Persze, más összefüggésben. Azért emelem ide a Magyarországot nem értőkre utaló fordulatot, hogy erőteljesebb ívet húzzak a múlt valóságos viszonyai, illetve annak egyre mesésebbnek mutatott, mitikus képe között.

Mindenekelőtt mérlegelésre ajánlom, hogy az említett mai, társadalmi értelemben vett visszaépítési kísérlet, amely eltérő mértékben ugyan, de szinte egész Kelet-Európát jellemzi, mindenki bőrére megy. Ne áltassuk magunkat ennek ellenkezőjével! Magyarországon, ahol a visszarendeződés különösen erőteljes, talán nem túlzok, ha azt állítom: a lét és a nemlét kérdésévé válhat, hogy képesek leszünk-e gondolkodásunk központi elemévé tenni a múlt ügyeiben való eligazodást a politikai intézményrendszertől független történészek, felelős közírók kalauzolásával. Mert a nemzeti nem együttműködés rendszerét ránk erőltetők immár nem csak saját politikai közegüket, hanem a média-, a tudományos és oktatási rendszert, a kulturális terület megannyi fórumát, nem utolsó sorban a legtöbb egyházat felhasználják arra, hogy meghamisítsák a múltat. Az emlékezetpolitikát állítják a történettudomány helyére. Nem mellesleg a közpénzek irdatlan mennyiségét mozgatják meg a cél elérése érdekében.

A múlt nem volt sem kincses, sem mesés

A rezsim vezetői azt sejtetik, sőt sulykolják, hogy a mesésnek festett hajdanvolt időket hozzák el mindazoknak, akik követik őket. Köztük talán leginkább azokat áltatják, akiket szisztematikusan megfosztanak a társadalmi előrejutás lehetőségétől, az egzisztenciális biztonságtól, az egészséges élet fenntartásának esélyétől. Az illúziókeltés fő célja, hogy a társadalom szociális és szellemi szakadékba taszított nagyobb részének figyelmét eltereljék a közjavak magánvagyonná tételének eszeveszett gyorsasággal, visszaélésekkel zajló gyakorlatáról. Azt akarják elérni, hogy a javak újraelosztásának vesztesei zokszó nélkül beletörődjenek helyzetükbe, mert akkor úgymond a jövőben feltámasztják számukra a kincses-mesés múltat. Csakhogy a múlt nem volt sem kincses, sem mesés. Tamás Gáspár Miklós kíméletlenül szembesít ezzel a hivatkozott írásában, a térségünk egészére kiterjesztett módon:

Aki ezt nem látja, az nem érti, hogy hova szeretnék visszavezetni nem csupán Budát és Pestet, hanem az egész országot, s benne őt magát az Orbán-rezsim kalandorai. Az elmúlt száz–százötven év díszletei mögött ugyanis ez volt a valóság. És ma már ismét ez a valóság itt a társadalom hozzávetőleg egynegyede–egyharmada számára. Ráadásul, amiként egyre inkább visszaépülnek a múltbéli viszonyok, úgy nő a párialétre szorítottak tömege is. Természetesen velük fizettetik meg a kevesek kiváltságainak árát. Így aztán hamarosan azzal kell a többségnek szembesülnie, hogy hiába volt a társadalom egészének áldozata a múlt századi vesztes háborúkkal, az elbukott forradalmakkal, illetve 1945 és 1948 között, amikor – TGM gondolatmenete szerint – az országot kiemelték a félfeudális viszonyokból az MKP, az SZDP és a Nemzeti Parasztpárt, majd a kommunisták, azaz a diktatúrás proletárszocializmus pártmunkásai, a rájuk jellemző kíméletlenséggel és önfélreértéssel a ’70-es évekig.

A kommunisták meghasonlottak

Ahogy a filozófus írja: ez a „polgárhelyettesítő vezető osztály” – a pártapparátus, a technokrácia és az értelmiség hármassága – váltotta le „a régi uralkodó osztályt, amely már a Monarchia idején elvesztette a létjogosultságát, és az egyik legelnyomóbb és legzüllöttebb oligarchia volt Európában (talán Szicília kivételével), s amelynek a megdöntése csakugyan minden tisztességes ember célja volt és kellett hogy legyen a XVIII. század vége óta. Azt, amit berzevicei és kakaslomnici Berzeviczy Gergely (1763-1822) és németújvári gróf Batthyány Alajos (1750-1818) akart.” Amint a fenti idézetekből is kitűnik, TGM nem azért írja mindezt, hogy mennybe menessze a diktatúra pártmunkásait. Egyszerűen ezek a tények, amelyeket sokszorosan alátámasztanak gróf Bánffy ​Miklós, az előkelő és dúsgazdag arisztokrata, a Monarchia idején főispán, képviselő, 1921-22-ben külügyminiszter, továbbá az urbánus, s még inkább a népi írók kötetei, s amelyeket a nemzeti nem együttműködés rendszerének politikusai, emlékezettorzító megmondó emberei szisztematikusan hallgatnak el, másítanak meg – saját rövidlátó szempontjukból egyre hatékonyabban.

Immár ott tartunk, hogy művelt ismerősömmel voltam kénytelen érzékeltetni a minap: az internetes közösségi felületen sincs helyük az olyan hevenyészett mondatoknak, amelyekben a fasizmust és a kommunizmust egy szintre emelve emlegetik. Ugyanis a legtöbben átsiklanak afölött, hogy amíg a fasizmust és annak még züllöttebb válfaját, a nácizmust, több országban is de facto hivatalos ideológiává emelték szellemi szülői, és a társadalmi gyakorlatban kíméletlenül érvényesítették az erre épült programokat (pogromokat), addig idővel az eredeti értelmezéséből kiforgatott kommunizmus-fogalmat bizonyos tekintetben önkényesen kapcsolták össze Marx nevével. Olyan helyzetekre alkalmazták, amelyeket ő nem láthatott előre. „A Kommunista Párt kiáltványa” és a „A tőke” szerzőjének gondolatait nem egyszer a bolsevizmus és a sztálinizmus viszonyainak igazolására használtak a magukat kommunistának nevező hatalom-technikusok a propagandát szolgáló szóhasználatban.

Mentségükre, ők legalább az általuk uralt társadalmak felzárkóztatásáért, a történelmileg kialakult gazdasági–szociális–kulturális elmaradottság felszámolásáért tették, amit tettek, hogy végül szinte valamennyien meghasonlottakká váljanak, amint azt TGM Benjámin László 1955-ben keletkezett „Az emberség gyönyöre” című verséből vett idézettel példázza. A kommunista költő sok, korábban a társadalmi átalakításba magát hittel belevetett társa nevében is írt, amikor arról szólt, hogy éktelen idők kiszúrt szemű, levágott fülű hírmondójaként talán csak halni vergődhet el az áhított földig, amelynek ottani lakója elborzadva tekint rá, hogy elföldelje sietősen emlékét is. Megjósolta az utolsó két sorban, hogy abban a boldog korban, ott már nem is fogják érteni, mit miért tett a költő.

Elveszik tőlünk a múltunkat

Pedig érteni kellene! Nem Benjámin, hanem magunk miatt. Mert az ő és sortársainak múltja a mi múltunk is. Vagy azért, mert kedvezményezettjei voltak eleink, s közvetve vagy közvetlenül akár mi magunk, vagy azért, mert vesztesei. Viszont, ha nem ismerjük a múltunkat, akkor ismét tévútra jutunk. Ami azt illeti, lehetséges, hogy már azon is járunk. Legalábbis nekem gyakran olybá tűnik fel, hogy már megint abban a világban bolyongunk, amelyről elsősorban József Attila írt vészterhes szavakkal. Ismét abban a világban, amelyről Benjámin László e sorokat rótta 1940-ben a „Verebek, ólmos esőben” című költeményében:

Íme, ez volt az első nagy háború, és a két forradalom utáni ellenforradalmi Horthy-Magyarország panoptikuma, amelynek helyén, az újabb világégés után, új országot kellett építeni. És épült is. Ráadásul nem is sikertelenül, jóllehet erről a rendszerváltozás után sokáig és sokan inkább csak hallgattak, hallgattunk. Vagy ami még rosszabb, túlhangsúlyozták és egyre inkább túlhangsúlyozzák a kétségtelen galádságokat, miközben negligálják az eredményeket. Ez azért oly nagy baj, mert elveszik tőlünk a múltunkat. Gyökértelenné tesznek, hogy kiszolgáltatottakká váljunk, amit a nagy többség megadással tűr. Ezért aki ebbe mégsem nyugszik oly könnyen bele, gyakran kénytelen nem várt helyekről igazolást felmutatni, amint most én is teszem.

Sokan jártak jól, de hallgatnak róla

Két amerikai szerző, Roger Keeren és Thomas Kenny „Socialism Betrayed”, vagyis az „Elárult szocializmus” című könyvében olvasom, hogy a Szovjetunió nemcsak megszüntette a régi rend által kizsákmányolt osztályokat, de véget vetett a létrejöttét megelőző vágtató inflációnak, a munkanélküliségnek, a faji és nemzeti diszkriminációnak, felszámolva a brutális szegénységet, a mellbevágó vagyoni, jövedelmi, oktatási, a társadalmi felemelkedés lehetőségében mutatkozó egyenlőtlenséget. (iUniverse, New York, 2010)

Az összes, ezzel ellentétes állítás, például a szovjet Gulag-táborokkal, Magyarországon Recskkel, a kitelepítésekkel kapcsolatban ott hibázik, hogy a represszió nem faji és nemzeti, hanem osztályalapon, esetleg túlhajtott biztonsági okokból, vagy abból a munkaerő-hiányból fakadt, ami az extenzív fejlődés velejárója. Az olcsó munkaerőt a nyugati országok korábban a gyarmatosítás, a rabszolgatartás – az Egyesült Királyságban, még a XIX. században is, részben a belső, saját angol, ír stb. lakosságot érintő rabszolgatartás, a gyáriparban a tömeges gyermekmunka – révén biztosították a hasonló társadalmi-gazdasági célok érdekében.

Lásd Charles Dickens-nek a máig olvasott, az HBO-n most vetített filmsorozatban kilakkozott módon megjelenített viktoriánus kor regényírójának a nyomorgók angliai világával foglalkozó műveit! Persze, a brutális bánásmódot folyamatosan parlamenti törvényekkel szentesítették, és a folyamatok némileg spontánabb módon mentek végbe, mint ahogyan az a megkésett fejlődés következményeivel küzdő Kelet-Európában történt, ahol még a nyugatiak által indított huszadik századi háborúk is óriási pusztításokat okoztak a civil lakosság körében és a vagyontárgyakban egyaránt.

Tovább idézve az amerikai szerzőktől: a Szovjetunió, amelynek ipari termelése kezdetben az USA-énak mindössze 12 százalékát tette ki, ötven évvel később 80 százalékosra emelte ezt a mutatót. Eközben 85 százalékra közelítette meg az Egyesült Államok mezőgazdasági teljesítményét. Bár a szovjetunióbeli egy főre eső fogyasztás alacsonyabb volt, de a társadalom egészének életminősége hihetetlenül gyorsan javult. A foglalkoztatást mindenki számára garantálták, csakúgy, mint az ingyenes oktatást az óvodáktól a középfokú képzésen át az egyetemekig és a felnőtt továbbképzésig – mutatják be az amerikai szerzők a helyzetet. Az olyan szövetségi államokban, mint amilyen Kirgízia is volt, 1917 előtt ötszáz emberből egy tudott írni és olvasni, ötven évvel később lényegében mindenki.

Keeren és Kenny oldalakon át sorolják a szovjet eredményeket. Többek között megemlítik, hogy az egészségügyi ellátás mindenki számára ingyenes volt, amit az tett lehetővé, hogy a Szovjetunióban az USA-hoz képest kétszeresére növelték az orvosok egy főre eső számát. Szólnak a munkaképességüket elveszített dolgozókról való gondoskodásról, a gyakorlatilag egy hónapos fizetett szabadságok rendszeréről, a szanatóriumok, az üdülők, a közműszolgáltatások szinte jelképes díjairól és számos más vívmányról.

Mi persze, akik az ötvenes, még inkább a hatvanas évektől hasonló viszonyok között éltünk Magyarországon, jól ismerjük a felemelkedésnek, a társadalmi kiegyenlítésnek ezt a folyamatát, amelynek persze megvolt az ára. Hiszen ahol egyes osztályok felemelkednek, ott általában mások lesüllyednek, sőt deklasszálódnak. Ráadásul az eltartó-képességüket vesztett falvakból városba való vándorlás lelki fájdalmát szintén a kommunisták terhére rótták, noha erre kényszerűen akkor is sor került volna, ha a rendszer magánkapitalista marad, és az 1945–1948 közötti demokratikus hatalomgyakorlási formát tartja meg.

Féligazságok alakítják a nemzettudatot

Következésképp, a valóság mindig bonyolultabb, mint amilyennek láttatni szeretnék, s amilyennek látni akarjuk. A fiatalabbak agyába pedig kifejezetten azt a hamis képet táplálják manapság, amely szerint mindenki a vesztesek közé tartozott a vitathatóan szocializmusnak, s végképp indokolhatatlanul kommunizmusnak nevezett, valójában nagy horderejű jóléti intézkedésekkel párosult államkapitalista időszakban. Hozzá, a kétes magyar hagyományokhoz híven, amelyek közé tartozott nemzedékem számára a II. világháború, a holokauszt, a felszabadítás-megszállás, az ’56 valóságos körülményeiről való hallgatás, most sokan azok közül is az átkosnak nevezett Rákosi–Kádár-rendszertől való csendes elhatárolódás részesei, sőt szidalmazói, akik maguk, vagy akiknek felmenői a mélyszegénységből, az elesettségből való kiemelkedés, a társadalmi felemelkedés lehetőségét kapták meg abban az időszakban. Mi több, közülük többen a rendszerváltozás után politikai és gazdasági hatalmi pozíciókra, sőt nagy vagyonra váltották az átkosban szerzett befolyásukat, helyzetüket. S minthogy ez érvényes a rendszerváltozás utáni úgynevezett elit döntő többségére, velük kapcsolatban igazán elgondolkodhat az ember a gyarlóság és hitványság mibenlétéről.

Minden ellenkező sugalmazás ellenére, abban az átkozottnak tekintett múltban még a jogok gyakorlásában is volt előre lépés. 1945 és 1948 között valódi parlamenti választásokra került sor. Ami külön aláhúzandó: a magyar történelemben először kaptak választójogot az addig a szavazó urnáktól távol tartott tömegek, beleértve a nőket is. És ezt a jogot később sem vették el tőlük, még ha a szavazás formális is volt. Ennek köszönhető aztán, hogy 1985-ben csaknem zökkenőmentesen állt át a társadalom a többes jelöléses, a parlamentbe és a helyhatósági tanácsi testületekbe civileket is bejuttató választásokra. Innen pedig négy–öt évvel később már csak egy ugrás volt a többpártrendszerre való váltás. A helyi ügyekben pedig, például a különféle szövetkezetek döntéshozatali mechanizmusaiban, sok helyen már jóval korábban érdemi volt a tagság részvétele az alapvető döntésekben.

Sokan azt vetik ez ellen: az ország gazdasága a nemzetközi versenyképesség elvesztésével fizetett a kommunista párt által vezérelt, erőltetett társadalmi-gazdasági átalakulásért. Csakhogy részben mítosz ez az 1945, illetve 1918 előtti versenyképesség is. Épp Tamás Gáspár Miklós mutat rá az idézett cikkben, hogy ebben a térségben

Akárhogy is forgatom, a féligazságokból, hazugságokból keletkező, a köztudatot alakító rétegek úgy halmozódnak itt egymásra, mint a guanó. És ennek következtében ma csaknem ismét oda jutottunk, ahonnan a II. világháború utáni negyvennégy évben kiverekedni gondoltuk magunkat. Elég ehhez újból átfutni Benjámin László fentebb kiemelt verssorait. Ha ugyan már első olvasásra nem tűnt fel, hogy az a panoptikum megint teljes összetételében megelevenedett. Figurái mi magunk vagyunk, meg a rokonaink, a szomszédaink, a munkatársaink, a főnökeink, a munkaadóink, no és a legfelsőbb hatalmat gyakorlók.

Lassan léptek ismét színre a versbeli alakok az elmúlt harminc évben, de mára az egész díszes kompániával szembenézhetünk. Körülvesznek bennünket a kalandorok, a szegények, a társaikat eladók, az elveikért pellengérre állítottak, a jól megfizetett hordószónokok, a nehézségeket némán tűrők, az árnyékban hallgatagok – akik attól félnek, hogy elveszítik egzisztenciájukat, ha megmukkannak –, a közös javakat csalárdul osztogatók, a vezéreiknek csűrés-csavarással falazó szóvivők, jogászok, parlamenti, önkormányzati testületi mamelukok, a henyék, a könnyen szerzett vagyontól megrészegültek, no meg a talpnyaló besúgók. Mint föntebb már utaltam rá: hacsak nem eleve magunk vagyunk ezek közül egyik-másik…

Ne legyen úgy, mint régen volt!

A 2010-es évekre újjáéledt az 1940-es tabló. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a társadalmat – sőt, a kelet-európai társadalmak szinte mindegyikét – betegség sújtja. Az amnézia betegsége. Ennek következtében lehetett rávenni a népeket egy rosszabb korba való visszakanyarodásra. E betegség legfőbb tünete a múlt hamis képei fölötti merengés. Annak figyelmen kívül hagyása, hogy a többség felmenői mennyi szenvedést éltek át, milyen kiszolgáltatottak voltak azokban az évtizedekben, sőt századokban, amelyekről most azt sugallják például Magyarországon Tolcsvay Béla énekével:

Nem. Magyarország múltja, a magyarok dolmánya, híre egyáltalán nem ilyen volt onnantól kezdve, hogy a honfoglalók végigrabolták fél Európát, azzal folytatva, hogy Werbőczy István 1514-es törvénykönyve alapján 1945-ig a magyar nemzet tényleges tagjának csak a három–négyszázaléknyi nemest és arisztokratát, illetve a főpapságot tekintették, egészen odáig, hogy az ország nemzetiségeit még 1848-ban, illetve a továbbiakban is beolvasztandó kisebbségként kezelték, ami aztán Trianonnal bosszulta meg magát. Magyarország népességének nagy része polgári értelemben jogfosztottként, rettenetes munka- és lakáskörülmények között, látástól vakulásig robotolva, úrnak, mindenféle nadrágos embernek, csendőrnek kiszolgáltatva, félanalfabétaként vagy egészen írástudatlanul érte meg az 1945-ös esztendőt, mikortól is, Tamás Gáspár Miklóst idézve:

Tetszik, nem tetszik, ez volt a helyzet! Aki ma azt a célt tűzi a magyarok elé, hogy „Legyen úgy, mint régen volt!”, az vagy nem ismeri a valóságos viszonyokat, vagy ami ennél is rosszabb – hamis prófétaként zsongítja az agyakat. Ideje hát okosan szembenézni az ilyenekkel, s megkísérelni pontosan érteni Magyarország múltját, hogy meglássuk benne a jelenét! Ha ugyanis nem ezt tesszük, alighanem egyénenként és együttesen továbbra is képtelenek leszünk kitörni abból a helyzetből, amit Bibó István „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című, 1948-as tanulmányában mutatott be, s amelynek viszonyai elől korábban milliók vándoroltak ki, amiként a témáról legutóbb megjelent, lebilincselő regénytrilógia, Oravecz Imre „A rög gyermekei” című családtörténete a maga tényszerűségében is lelket megindítóan számol be. Újabban hasonló okokból – az anyagi nehézségek, a munkahelyi és a hivataloknak való félfeudális körülményeket idéző kiszolgáltatottság, a perspektívátlanság miatt – ismét százezrek menekülnek el az országból.

Zsákutcából ki, zsákutcába be

Bibó István, az 1526-tól, a mohácsi vésztől 1945-ig tartó időszakot górcső alá vevő tudós jogász-közíró az orvos-író Németh Lászlóval szólva jelölte ki a feladatot a második nagy háború után: »meg kell találnunk, hogy „hol veszett el a magyar a magyarban”». A válasza nagyjában-egészében az volt, hogy az 1918-ig tartó idegen uralom (amelyben egyaránt voltunk gyarmatosítottak, s főleg az őshonos nemzetiségek, az általuk lakott területek felé gyarmatosítók – KDL), az 1800-as évek derekától visszatérően hibás geopolitikai helyzetfelmérés, a nemzetiségi kérdés iránti érzéketlenség, az 1867-es kiegyezés zsákutcája, majd az ellenforradalmi Horthy-rendszerben „a werbőczyánus köznemesség uralmi szellemének és kiváltságtudatának továbbélése”, ennek részeként a „Nagy-Magyarország helyreállításának és a benne élő nemzetiségi paraszttömegek megmagyarosítási fantomjának” kergetése vezettek oda, hogy szinte kicsúszott a lábunk alól a talaj. Elveszítettük jövőképünket. Olyannyira, hogy Bibó Istvánnak ki kellett mondania a verdiktet: a megakadt magyar fejlődés továbbmozdítását függetlenségiek, radikálisok, szocialisták, kommunisták, falukutatók, ellenállók próbálták magukra vállalni 1945 előtt és után. Tegyük hozzá, köztük sokan, nem csak kommunisták, hanem a szegénység borzalmait a világ elé táró népiesek a Horthy-rendszer börtönét is vállalták ezért! Ahogy TGM írja:

Igaz, ami igaz, a történelem újabb fintoraként, a tartóssá vált szovjet megszállással, eleinte ismét csak úgy látszott, hogy csöbörből vödörbe kerültünk, zsákutcából zsákutcába jutottunk. Ugyanakkor a szovjet modellt kényszerűen követve, a mesterségesen megteremtett KGST-piac előnyeit élvezve, mégiscsak bekövetkezett az, aminek már régen be kellett volna következnie. Agrár-országból ipari ország lett Magyarország, az ezzel járó, már említett, mindenütt fájdalmas – bár például a korabeli Angliában kikényszerített birtokfosztáshoz képest lényegesen kevesebb sérelemmel járó – társadalmi átalakulással, az addig mezőgazdasági munkából tengődő tömegeknek az iparba áramoltatásával, az életképtelen kisgazdaságok téeszekbe szervezésével, az addig alacsony státuszú tömegeknek a társadalmi létrán felfelé mobilizálásával.

A gyakran erőszakos társadalmi pozícióváltás révén – ahogyan ez korábban Franciaországban, az Egyesült Királyságban, az Amerikai Egyesült Államokban és másutt is zajlott – a szellemi szférában végre teret kaptak az addig nagyrészt partvonalon kívülre szorított tehetségek. Persze, amiként ma már látjuk, nálunk is csupán átmenetileg. A kasztosodás már a Kádár-rendszerben megkezdődött, mostanra felgyorsult, s talán be is fejeződött egy időre. Ám akárhogy is – minden politikai feszültség és ’56 kataklizmája ellenére, vagy talán éppen ezért –, még az adott körülmények között is úgy tűnt fel, hogy a hatvanas évektől egyre erősödő iramban haladtunk kifelé az addigi zsákutcákból. A rendszerváltozást sok kortársammal együtt úgy éltem meg, hogy az előző két-három évtizedben fokozatosan táguló szemhatáron végre ráleltünk az ígéret földje felé vezető útra…

Ami viszont azóta történt, abból az sejlik fel, hogy régiónk más államaival együtt már megint ott tartunk, ahol eddig voltunk. Magyarországon különösen erőteljes a visszarendeződés. Akik ma gyakorolják a hatalmat, azt akarják velünk elhitetni, hogy az ő elgondolásaikat követve leszünk képesek kitörni a nagyhatású Szűcs Jenő történész által többek között megkésettséggel jellemzett, második régiós közép-európai fejlődési modellből. Szó, ami szó, vannak kételyeim! De majd az idő eldönti, hogy valóban a zsákutcából való kijutást, vagy az ellenkezőjét szolgálja-e többek között

– az országnak az euró-övezettől való távol tartása,
– az Európát meghatározó erős gazdaságokat képviselő vezetőkkel való hangoskodás,
– a pávatáncos külpolitika,
– a szomszédok – főleg Románia – provokálása,
– az új elit, benne egyrészt a nemzeti tőkésosztály, illetve középosztály megteremtésének kényszerére való hivatkozással a közpénzek rablásszerű felhasználása, másrészt a nyugati és keleti tőkés csoportoknak, bankoknak tett szolgálatok,
– az állam intézményeinek önkényes központosítása,
– a szólásszabadság gyakorlásához elengedhetetlen plurális médiarendszer nagy részének pártállami érdekek alá rendelése,
– a választási szisztéma visszaélésszerű átalakítása,
– a mindenki által egyformán hozzáférhető egészségügyi szolgáltatások elsorvasztása,
– az oktatásban tudatosan érvényesített szegregáció, amelyben meghatározó szerepet játszanak egyes egyházak, s nem mellesleg a gyerekeken keresztül, főleg vidéken, lelkiismereti és vallási ügyekben számos család nyomás alá helyezése,
– a felsőoktatási intézmények, a tudományos élet, finoman szólva, gyámság alá vétele,  
– a fent említetten túl az egyházak és az állam szétválasztásának feladása, 
– a társadalomnak többek között az adó- és családtámogatási rendszeren keresztül történő, gyorsított kasztosítása.

Én magam kishitű vagyok. Úgy vélem, mindezzel külön-külön, s főleg együtt Magyarországnak – a globális nagyhatalmaktól, a geopolitikai összefüggésektől függetlenül is – egyre kevesebb az esélye, hogy elkerülje az újabb történelmi zsákutcát. Mert nem elég nekünk tehernek, hogy a magyar gazdaságnak a külföldi befektetők, az EU-támogatások révén gyakorlatilag nincs önálló, nemzetközi mozgástere. Nem elég, hogy a tágabb környezetben egyrészt a globális érdekek érvényesülnek, másrészt az, hogy a hozzánk közelebbi világban az ambiciózus, fiatal nemzetállamok nálunknál energikusabbnak látszó lakossága a belső hajtóerő. A mi elitünk, amely a Kádár-rendszer utolsó évtizedéből navigálta át magát, beleértve a főpapságot és a nemzeti nem együttműködés rendszerének vezetőit is, csupán azon ügyködik, hogy vagyont szerezzen magának, a családjának, a klánjához tartozóknak.

A nemzeti vagy más mázzal csupán elfedik ezt az egyetlen igazi célt, ahelyett, hogy az ország lakosságának lelki, szellemi és testi megerősítésével nyerhető belső kohézió szilárdításával, egy boldog ország létrehozásának biztosítékain munkálkodnának. E kohézió csak akkor jöhetne létre, ha a sokszínűségen, a sokféleségen, az önkéntességen alapuló modern polgári öntudat adhatná a hajtóerejét, nem pedig a délibábos, árvalányhajas, pitykés-sujtásos, nemzetiszín-szalagos, az első nehézségre gyorsan szertefoszló hetykeség. Amivel a mai hatalom kísérletezik – a talmi nemzeti érzés felszítása – nagyon gyorsan nacionalizmusba, nacionalista csömörbe fordulhat át. Ennek néha egészen rettenetes következményeivel kapcsolatban legalább kétszáz évre visszamenően vannak tapasztalataink. Manapság pedig reálisan számolnunk kell immár az országnak, mint olyannak, akár teljes megsemmisülésével is. Akik a budai Várat, meg a pesti Országház környékét visszaépíttetik, s ezzel is azt adják tudtára országnak-világnak, hogy az 1945-ben végre meghaladni látszott Horthy-rendszer alapelveihez, a werbőczyánus gondolkodásmódhoz akarnak visszakanyarodni, Magyarország végleges szétesését kockáztatják. #

*MEGJEGYZÉS: Benjámin Lászlónak e sora – (Nekem mindegy, hogy ki üvölt rám: Baldóczi úr vagy Krámer úr…) érzékletesen alátámasztja, amit az esszében egy helyen kihangsúlyoztam: a bolseviki-sztálini-kommunista gondolkodás, s az erre épülő represszió nem faji és nemzeti, hanem osztályalapú volt. A nevek mögött itt az úri-keresztény, illetve a zsidó gyökerű tőkés sejlik fel, ám a kommunista költő felfogásában nem a származás, hanem a kizsákmányolók, illetve a kizsákmányoltak osztályához tartozás a megítélés alapja.

CÍMKÉP: Orbán Viktor miniszterelnöki eskütétele 2018. május 10-én, az országgyűlésben (Fotó: MTI)

ZÁRÓKÉP: Úri muri – Orbán Viktor miniszterelnök és Sebestyén Márta népdalénekes cigányzenére mulat a várban, a Karmelita kolostornak a kormányfő számára terasszal is kibővített, irodakomplexummá alakított épületében 2019. június 20-án (A kép forrása a kormányfő Facebook oldalán közzétett videó)