A Kádár-kort górcső alá vevő írások harmadik darabjában az ország helyzetének, vezetőinek és lakosságának morális állapotáról van szó. Az olvasó sem kerülheti el a szembenézést.

Többeket indított megszólalásra az elmúlt hetekben Kádár János 1989. július 6-án bekövetkezett halálának harmincadik évfordulója. Nem annyira az 1956–1988 közötti tényleges magyarországi vezető életrajza kötötte le a szerzőket, hanem a nevével fémjelzett, szovjet típusú korszak értékelése. Aztán, amiként ez felgyorsult világunkban lenni szokott, amilyen hirtelen berobbant a tárgykör a közéleti témákkal foglalkozó, egyébként is megfogyatkozott felületekre, úgy halt el szinte egyik napról a másikra a polémia, hogy alaposan kibeszélhettük volna magunkat. A közvélemény szélesebb rétegeit pedig el sem érték az eszmecserék. Most Zöldi László Médianaplójának „Kik voltak Varga Judit elődei?” című jegyzete ürügyén próbálom visszacsempészni a múlt és a jelen összevetésének gondolatkísérletét.

Az ismert újságíró-blogger július 16-ai írásában az újdonsült igazságügyi miniszterrel foglalkozott. Kiindulópontja szerint a világhálón elterjedt az a vélekedés, hogy „megint kifogtunk egy minisztert, aki nem ért ahhoz, amire a főnöke szerződtette”, mert nem jogászi sikereivel büszkélkedik a honlapján, hanem focizsonglőri képességeivel. Ez kínált alkalmat Zöldi Lászlónak, hogy felidézze némely 1953-ban, 1956-ban, 1966-ban kinevezett, vasmunkásból, bányászból, cipészből, napszámosból lett tárcafelelős életútját. Az összehasonlítás persze sántít kissé, hiszen Varga Juditnak eleve volt jogászi képesítése. Ugyanakkor – amint azt a poszt utáni kommentemben is jeleztem:

A mai elitet a kapzsiság hajtja

Állításom alátámasztására felsoroltam azokat az anyagi vonatkozású adatokat, amelyek a kinevezése előtt és után láttak napvilágot a médiában. Ezek között talán az első helyen szerepelt, hogy az új igazságügyi miniszter havi 300 ezer forint albérleti hozzájárulásra tart igényt. Eközben a férjével együtt meghirdetett, 46 négyzetméteres, 76 négyzetméteresként megjelölt, budapesti lakásuk bérbe adásából évente 4 milliós, adózás után 3,6 milliós bevételük származik. Ezt megelőzően Brüsszelben is államköltségen éltek, mert a férj, Magyar Péter Magyarország Európai Unió Melletti Álladó Képviseleténél dolgozott, és ez idő alatt, a jogszabályok alapján, a képviseletnek kellett gondoskodnia a család lakhatásáról. Nem csoda hát, hogy megtakarításukból arra is jutott, hogy Balatonhenyén felhúzzanak egy 195 négyzetméteres családi házat. Magyar a Diákhitel Központ vezérigazgatója lett. Immár négymilliót megközelítő havi jövedelmet mondhat magáénak. Felesége, az igazságügy-miniszterré avanzsált Varga Judit minimum 1,7 milliós havi fizetésre számíthat.

Ha csak fehér holló lenne az igazságügyi fogalmazóból – a brüsszeli kitérővel – szinte egyből a bársonyszékbe repített, a gúnyosan máris dekázásügyi miniszternek nevezett hölgy esete, akkor az szót sem érdemelne. De alighanem mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a hozzá hasonló káderek és haszonlesők ezreire, tízezreire épül az Orbán-rezsim országszerte. A nyerészkedési vágy, a kapzsiság hajtja őket. „Akárhogy is nézem, az ősbolsevikok bizonyos értelemben balekok (lúzerek) voltak a maiakhoz képest.” – vontam le a következtetést a Médianapló felületén megejtett hozzászólásomban.

Nem kétséges, hogy 1945, majd 1948–1949 után is voltak birtokba vételek. Az akkori új hatalom által helyzetbe hozott munkás- és parasztkádereket, a főleg moszkvai emigrációból hazaérkezett, vagy a náci megszállás alatt az országban bujkált kommunista párti vezetőket, különösképpen a magas polcra helyezetteket nagy számban költöztették be az államosított villákba, lakásokba. Ezek korábbi tulajdonosai az előző rendszer kitelepített vagy elmenekült vezető rétegéből, haszonélvezői közül kerültek ki, illetve a nyilas uralom elől külföldre emigrált, továbbá a koncentrációs táborokban elpusztított zsidók lehettek. A beköltözők – köztük a kiépülő rendszert különféle bizalmas posztokon támogató zsidó származásúak – közül sokan igényeltek személyes és családi használatra a hátrahagyott, lefoglalt értékes bútorokból, szőnyegekből és más vagyontárgyakból. Azt azonban mégiscsak le kell szögezni, hogy ez a fajta gyarapodás meg sem közelítette a mai harácsolás mértékét!

A nemzeti nem együttműködés rendszerének haszonlesői nagy vehemenciával foglalták el a parlamentet, hogy ha kell, a jogszabályokat is a fosztogatás, az egyéni gyarapodás érdekében alakítsák át. A fő céljuk az állami erőforrások magánvagyonná változtatása, ami ugyebár némiképp mégiscsak alantasabb dolog, mint a magántulajdonnak végső soron a közösség érdekében való hasznosítása egy végletesen lepusztult országban, s annak korábban gátlástalanul kizsákmányolt népe érdekében, ami a '45, még inkább a '48–'49 utáni hatalom deklarált célja volt. A maiak azonban nem csupán egy-egy házhoz, egy-egy villához jutottak és jutnak hozzá ily módon, hanem hatalmas mező- és erdőgazdasági területekhez, a Balaton-part és más üdülőkörzetek kies részeihez, a tűzhöz legközelebb állók számára akár Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban, immár vélhetően Olaszországban is megforgatott, euró milliókat fialó közbeszerzések révén. Ha pedig kinéznek maguknak egy kastélyt, szállodát, egyáltalán bármilyen értékes ingatlant, gyárat, üzemet, vállalkozást, sőt egy egész üzletágat, megvannak a megfelelő eszközeik a nyomásgyakorláshoz. A hatóságokat, az állami intézményeket is készek mozgósítani ennek érdekében.

Ideje lenne a családkutatásnak!

Ehhez képest mindent elkövetnek, hogy elhatárolják magukat a szóhasználatukban kommunistának nevezett Rákosi- és Kádár-rendszertől. Azt sulykolják az emberekbe: ők azok, akik orvosolják az akkori igazságtalanságokat, a szovjet típusú – lényegét tekintve államkapitalista – diktatúrától elszakadva helyreállítják a történelmi folytonosságot. Összekapcsolják a mával a sugalmazásaik szerint tisztességes és nemzeti Horthy-rendszert, sőt a Monarchia időszakát, amely úgymond szinte maga volt a boldogság kora. Szóhasználatukat, bizonyos értelemben gondolkodásmódjukat még az országrombolást elítélő fiatalabb közszereplők, publicisták, kommentelők is gyakran átveszik. Miközben az ellenzékiként fellépő politikusok, újságírók, közírók, népi internetezők bírálják például az oktatás, az egészségügy tönkretételét, a média- és általában a hatalomkoncentrációt, a pávatáncos külpolitikát, a gazdaságot a nyugati és keleti külföldi tőkének a szükségszerűnél is készségesebben kiszolgáltató magatartást, bőszen kommunistáznak.

Sokan gondolkodás nélkül felülnek az úgynevezett rendszerváltó elit – a jövőjét a Kádár-rendszerben, részben akár felmenői révén megalapozott, korábbi globalista neoliberális, illetve a neoliberalizmust etno-nacionalizmusssal párosító mai hatalomgyakorlók, köztük az Orbán–Kövér–Áder triumvirátus – propagandájának. Így aztán a többség – engedve a mára autoriter hatalomgyakorlásba fordult három évtizedes rendszer emlékezetpolitikusi agymosásának – azt hirdeti: minden bajunk forrása 1945-tel, az általuk indokolatlanul kommunizmusnak nevezett rendszerrel kezdődött. Ha nincs Rákosi, meg Kádár, akkor Magyarország maga lett volna a Kánaán, s az lenne ma is.

Szinte felfoghatatlan számomra, hogy látszólag értelmes emberek miért nem gondolják végig: ugyan mire mentek volna a Horthy-rendszerben a Magyarország lakosságának többségét alkotó, polgári értelemben jogfosztott szegény- vagy középparasztok, a nehéz körülmények között élő munkások és kishivatalnokok gyerekei – a mai megmondó emberek szülei és nagyszülei –, ha az átkosnak nevezett rendszerben nem nyílnak meg felmenőik, illetve előttük a társadalmi felemelkedést, a tanulást lehetővé tevő zsilipek? Mire mentek volna a korábbiakhoz képest mindenki számára elérhető és ingyenes egészségügyi ellátás, a várost és falut egyaránt érintett gyarapodás, mindenekelőtt az egészséges, korszerű, hideg-melegvizes, távfűtéses lakótelepi, ezért ma is szidott, bár egyre keresettebb lakások nélkül, amelyek az idő tájt Nyugaton is tömegével épültek, illetve ha nem nőttek volna ki a földből a Bauhaus alapján megtervezett, Kádár-kockáknak csúfolt családi házak,  vagyis az összesen több mint kétmillió új otthon teremtette lehetőségeket nélkülözve?

Valójában a szovjet modellt kényszerűen követve, a mesterségesen megteremtett KGST-piac előnyeit élvezve, nem utolsó sorban az itt élők – manapság az erről való hallgatással igencsak lebecsült – megszenvedett erőfeszítéseinek eredményeként mégiscsak bekövetkezett az, aminek már régen be kellett volna következnie: a kommunisták, a sztálinisták, a magyar bolsevikok irányításával agrár-országból ipari ország lett Magyarország – a hasonló folyamatot mindenütt kísérő fájdalmakkal. Ennek eredményeként a magyar történelem egészét tekintve 1974 és 1975 táján a gazdaság teljesítménye, a lakosság életszínvonala a leginkább megközelítette a nyugat-európai átlagértékeket.

Viszont ma, itt mégis szinte mindenki úgy emlékszik, hogy felmenői a társadalmi átalakulás, a kommunisták, a szovjet megszállás vesztesei közé tartoztak. Kortársaim többsége, köztük fiatalabbak és idősebbek, azzal áltatják magukat, hogy őseik gazdagságban dúskáltak, de legalábbis tisztes megélhetést nyújtó vagyonuk vagy keresetük révén gondtalanul éltek 1945 előtt. De ha így van, akkor ugyan kikből állt a Horthy-rendszerbeli lakosság 60–70 százalékát kitevő, mindennapi megélhetési gondokkal küzdő része? S mintha senki hozzátartozóit nem zavarták volna el a Donhoz katonaként, munkaszolgálatosként, Ukrajnában rémtetteket elkövető, büntető zászlóaljak tagjaként. Mintha a zsidók, a cigányok elhurcolása, a gettó több tízezer szovjet katona halála árán való felszabadítása meg sem történt volna. Mintha a rendszerváltónak mondott értelmiségi, s üzletemberi réteg szüleinek, nagyszüleinek többsége, nem az előző rendszer harcosa, szószólója, ilyen vagy olyan támogatója, végső soron a családok nagy részének felemelkedése révén maga is nem legalább közvetett kedvezményezettje lett volna. Nem kellene végre családkutatásba kezdeni?

Horthy alatt volt fejlődés, de nőtt a lemaradás

A mégoly éles kritikának persze senki nem akar gátat vetni. Én bizonyosan nem teszek ilyet. De a helyzettel, az adott történelmi időszak, a háborúk előtti, alatti és utáni geopolitikai realitásainak figyelembe vételével már csak a tisztánlátást, az ennek alapján való alkalmazkodást lehetővé tevő önérdekből is számolni kellene! Lett légyen szó bármely korról. Országok, politikai rendszerek teljesítményét illetően pedig az összehasonlítás alapja a közel azonos helyzetből indulók pályaíve lehet. Így az sem vitatható, hogy a Horthy-rendszerben szintén végbement egyfajta pozitív változás. Amiként Romsics Ignác is bemutatja „Magyarország története” című munkájában: az 1919 utáni mély válságból 1925 környékére szerény növekedési pályára állt az ország. (Kossuth Kiadó, 2017., a 408. oldaltól)

A hazai nyersanyagokra építve fejlődött a textilipar, a vegyipar, az élelmiszeripar, a földgáz-, a kőolaj- és a timföldbányászat. A nehézipar fejlesztésének az 1938-as fegyverkezés adott lendületet. 1938-ra már a települések 36 százalékát villamos árammal látták el. Elvben a lakosság 71 százalékához juthatott el az elektromosság, de valójában a nagy többséget kitevő szegény rétegek továbbra is petróleumlámpával világítottak. (A teljes villamosítás, beleértve a lakásokat is, végül az úgynevezett átkosban fejeződött be.) A huszadik század elején fejlődött a közlekedés is, bár az egy főre jutó személygépkocsik számát illetően (1000 lakosra 2 autó jutott) igencsak elmaradtunk az észak-európai államok mutatójától (1000 fő/20–30 db), még inkább a nyugat-európai értéktől (1000 fő/40 db).

A mezőgazdaság ebben az időszakban stagnált. Ennek fő oka volt nagybirtokrendszer, a korszerűtlen termelési módszerek uralkodó volta, a gabonatermelés túlzott mértéke, az öntözés, a szerves trágyázás korlátozottsága, illetve a háború előtti csekély műtrágyahasználat. Ezért a Horthy-rendszerben a korábbiakhoz képest is nőtt a lemaradásunk a dán, a belga, a német mezőgazdaság hozamaitól. Ezeknek 40-60 százalékát produkáltuk, de még a csehszlovák hozamoktól is 30 százalékkal maradtunk el. Eközben a mezőgazdaságból élők aránya még mindig a lakosság felét tette ki. Közöttük döntő többségben voltak a nincstelen napszámosok és cselédek, akik évi 200 pengős jövedelemből tengődtek.

Az ipari munkások keresete 370 pengő körül alakult. Az össznépesség 20 százalékára volt becsülhető a középosztálybeliek aránya évi 1000–1100 pengős jövedelemmel, miközben az ismert kuplé szerint havi 200 fixre volt szükség ahhoz, hogy az ember úgymond könnyen vicceljen. Viszont akik a nagybirtokosok és nagytőkések 50-60 ezer fős (0,6%) csoportjába tartoztak, azok az 534 pengős átlagérték harmincháromszorosát, csaknem évi 18 ezer pengőt mondhattak magukénak. Ám annak a világnak a népszerű filmjei épp ennek a szűk rétegnek az idealizált életébe vezették el az akkori álmodozó nézőket, s ugyanezek járulnak hozzá a mai közönség hamis Horthy-korszak képének alakításához. 

Az adatok azt mutatják, hogy a Monarchia felbomlását követő hullámvölgyből, az 1929-es gazdasági világválságot is megszenvedve, nehezen keveredett ki az ország. A nehézségeket azonban fokozta, hogy – amint ezt az 1945 utáni emigrációban Horthy Miklós is elismerte – az 1900-as évek eleje óta elmaradt földosztás miatt konzerválódtak a rég idejét múlt viszonyok. Elképesztő mértékű volt a társadalom kiváltságos kasztjai és a választójoggal sem rendelkező tömegek közötti szakadék. Bár a rendszer jelentős lépéseket tett az oktatás kiterjesztésére, de igazán korszerű ismereteket csupán az elitképző egyházi iskolákban lehetett szerezni. Idővel kötelezővé tették a munkásság betegségi, baleset- és nyugdíjbiztosítását, de ebből teljesen kihagyták a mezőgazdasági munkásokat. Az iparban 10–20 százalék között ingadozó, a mezőgazdaságban ennél is magasabb munkanélküliség miatt lehetetlen lett volna a munkanélküli segélyezési rendszert finanszírozni, ezért csupán a karitatív, illetve az eseti szegénységgondozásra futotta.

A Kádár-kor után jött a visszazuhanás

Mindent egybe vetve, az a Magyarország, amely belépett a II. világháborúba egyáltalán nem volt mesés hely a többség számára. Ráadásul a háború előtti és alatti sorozatosan hibás, rögeszmés döntések következtében szükségtelenül vált elhúzódó hadműveletek színtérévé, s ennek következtében romhalmazzá az ország. Az 1938-as nemzeti vagyon körülbelül negyven százaléka semmisült meg. És akkor még nem beszéltünk a fronton, a Don-kanyarban elszenvedett emberveszteségről, később a 725 ezernyi magyarországi zsidó lakosság kétharmadának elpusztításáról, az angol, az amerikai bombázások, a szovjet előrenyomulás következtében elhunytakról, a hadifogságba esett 480 ezernyi katonáról, az egyfajta jóvátétel részeként a Szovjetunióba munkára hurcolt 100-120 ezer személyről, akiknek egy része szintén nem tért vissza. Mindent egybe vetve a háború négy éve alatt a 14,5 milliós lakosság 6,2 százaléka pusztult el, azaz körülbelül 900 ezer fő. Számítsuk ehhez a Nyugatra menekült százezreket is, csak hogy legalább vázlatosan lássuk, milyen előzményei voltak az 1945-tel kezdődött újjáépítésnek!

Ezeket az előzményeket azonban igen gyakran figyelmen kívül hagyják a mai megmondó emberek. Tudatosan, vagy csupán ismerethiányból fakadóan azt a látszatot keltik, mintha egy álomszerű világnak vetettek volna véget bolseviki-sztálinisták, akik a győztes hatalmak megállapodása alapján a Szovjetunió geopolitikai felségterületeként elismert befolyási övezetben jutottak vezető helyzetbe Magyarországon is. 2019-ben sokan sugalmazzák, hogy ha nem szabadul ránk az általuk kommunizmusnak, esetleg szintén hibásan szocializmusnak nevezett, valójában a diktatúra úgymond keményebb, illetve később puhább hatalomgyakorlási módszereivel kiépített államkapitalizmus, lényegében nyugati színvonalon élhetnénk, sőt élhettünk volna.

Hogy ez mekkora képtelenség, azt a főleg évszázadokon át ható történelmi okokkal magyarázható, viszonylagos társadalmi–gazdaság–kulturális elmaradásnak a GDP arányszámaiban is megmutatkozó különbségei jelzik. 1938-ban a bruttó nemzeti termék egy főre eső magyarországi értéke az európainak 67 százaléka volt. Ezen belül az angliainak 38, a németországinak 40, a franciaországinak 48, az ausztriainak 70, a csehszlovákiainak 82 százaléka. Tetszik, nem tetszik, ennek megváltoztatására az első igazán eredményes kísérlet a bolseviki-sztálinisták és a közöttük törpe kisebbségben lévő kommunisták nevéhez fűződik. Ennek összes kínkeservével, jóllehet messze nem akkorával, mint amekkora szenvedéssel járt korábban a nyugati kapitalizmus teljes uralomra jutása, s annak válságaiból az újabb és újabb háborúk révén való kilábalás a helybeliek és a gyarmatosított népek számára. A „Bosszúsan néz le ránk Kádár” című cikkemben a Magyar Hangból idéztem Rakusz Lajost, aki azt írta, hogy

A Kutatási Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnökének további, az 1989-es fordulat utáni nagyarányú ipari teljesítménycsökkenésére vonatkozó döbbenetes adatait, általában a mindenre kiterjedő rombolás folyamatát az olvasó áttekintheti a fentebb megadott linkkel elérhető írásomban. Azokhoz csupán azt szeretném hozzátenni: mindaz, ami a Horthy-rendszer mezőgazdasági viszonyait jellemezte – a falusi lakosság nagy részének mélyszegénységét konzerváló birtokszerkezettől a föld kizsigerelésén, a szinte monokultúrás termelési szerkezeten át, az innovatív fejlesztések hiányáig – a mai helyzetet is leírja. Az 1989-es fordulatot követően előbb csak lassan, majd egyre gyorsulva, az iparban, az agrárgazdaságban, az átlagos életszínvonal tekintetében, az oktatásban, az egészségügyben, egy szóval minden területen rohamosan nőtt lemaradásunk a világ élvonalához, de még a közvetlen környezetünkhöz képest is.

Raskó Gyögy agrárközgazdász, egyébként maga is nagybani gazdálkodó szerint a magyarországi birtokok bevételének hetven százaléka az Európai Unióból, jórészt vissza nem térítendő támogatásokból származik. Külső források nélkül mezőgazdaságunk azonnal összeomlana. Tegyük hozzá azt is: a Kádár-korabeli példátlan fellendülés révén a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, s az általuk gesztorként szervezett háztáji gazdaságok semmivel nem pótolható vidék- és falumegőrző szerepet is betöltöttek. Ezzel szemben a mai birtokosok gyakorlatilag magukra hagyták a környezetüket, amit csak arra használnak, hogy belőlük minden pereputtyuk jól éljen, de érte szinte semmit nem tesznek. Tisztelet a kivételeknek! Azonban akik tenni akarnak is, az erre irányuló kormányzati programok nélkül nyilvánvalóan képtelenek lennének jelentős lépésekre. Ez is oka a falvak mai elnéptelenedésének.

A kommunistákat szintén elkapta gépszíj

A „Magyarok – ismét zsákutcában” esszémben idéztem Tamás Gáspár Miklós filozófust arról, hogy az 1945 utáni „polgárhelyettesítő vezető osztály” – a pártapparátus, a technokrácia és az értelmiség hármassága – váltotta le „a régi uralkodó osztályt, amely már a Monarchia idején elvesztette a létjogosultságát, és az egyik legelnyomóbb és legzüllöttebb oligarchia volt Európában (talán Szicília kivételével), s amelynek a megdöntése csakugyan minden tisztességes ember célja volt és kellett hogy legyen a XVIII. század vége óta”.  Szó sincs persze arról, hogy bárki is mentegetni akarná a bolseviki-sztálinistákat az erőltetett és erőszakos társadalmi-gazdasági átalakulásban játszott túlkapásokért, az embertelenségért, ami sokuk lelkén száradt. De a történelmi körülmények miatt a vádak megfogalmazásával is óvatosan kellene bánni!

Ami engem illet, sem a védő, sem a vádló szerepére nem vállalkozom. Már csak azért sem, mert saját családomban is voltak vesztesek, sőt áldozatok és nyertesek egyaránt. Hogy törhetnék pálcát fölöttük, hogy tehetnék közöttük igazságot én, akinek az ő, olykor egymás elleni küzdelmük alapozta meg a viszonylagos társadalmi felemelkedésemet? Különösnek inkább azt tartom, hogy 2019 hangoskodói nem így viszonyulnak elődeikhez. Nem azt hiányolják, hogy ha felmenőik a tizenkilencedik–huszadik század fordulójának, az utóbbi első felének kedvezményezettjei közé tartoztak, akkor ugyan miért nem vezekeltek, miért nem számoltak el az ország előtt a TGM által jelzett mulasztásaikkal, a köznépnek okozott mérhetetlen szenvedésekkel, Magyarország kétharmadának elvesztésével. Ezzel szemben az utódok még mindig azokat hívják tetemre, azok szellemeivel viaskodnak, akik '45 után így vagy úgy kirángatták a kátyúból a maradék Magyarország rozoga szekerét.

Teszik ezt annak ellenére, hogy a valóban kommunisták még vezekeltek is. A „Magyarok – ismét zsákutcában” című, fent már említett cikkemben arról is írtam, hogy azok közül sokan meghasonlottak, akik 1945 után hittel és őszintén vetették bele magukat az ország anyagi, szellemi, erkölcsi felemelésébe, e történelminek méltán nevezhető, a korábbi elitek által negligált feladat megoldásába. Mert miközben erre való felkészültség hiányában, de mégiscsak levezényelték a háborús pusztítás nagy részének felszámolását, a száz–százötven éves késésben lévő, erőltetett, s óhatatlanul fájdalmas átalakulást-átalakítást, őket magukat is elkapta a gépszíj. A hatalmat gyakorló bolseviki-sztálinista párt gépezete azok közül is sokakat bedarált, akik az életüket tették fel a társadalmi átalakítás ügyére, mert meggyőződésük volt, hogy a népet, az országot boldogítják vele.

Aztán közülük többen találták magukat a bebörtönzöttek, a recskiek, a kitelepítettek között, gyerekeik pedig nem egyszer nevelőintézetekbe kerültek. 1945 után nem telt bele egy évtized, s rá kellett jönniük, hogy ők is a hatalomtechnikusok áldozatai lettek. Elég, ha az '56 utáni megtorlásokat említem, ami sok magát baloldalinak tartót szintén érintett. Ráadásul a sorsukat gyakran szerepcserék is bonyolították: hol ámokfutók voltak maguk is, hol pedig más ámokfutók áldozatai. Jó néhányan maguk is az életükkel fizettek a párthoz való bigott hűségért, mások testileg vagy idegileg roppantak bele az illúzióvesztésbe. Benjámin László 1955-ös verssorait idéztem már egy helyütt arról a meghasonlottságról, amelyek a kommunista költő és sorstársainak döbbenetét fejezik ki amiatt, mert rájönnek, hogy éktelen idők kiszúrt szemű, levágott fülű hírmondójaként talán csak halni vergődhetnek el az áhított földig, amelynek ottani lakója elborzadva tekint rájuk, hogy elföldelje sietősen emléküket is.

Kádár megpróbált vezekelni

Amikor mindezt leírom, nem elsősorban értük teszem. Ők már mit sem törődnek azzal, hogy mit mond róluk az utókor. Magunk miatt kellene megértenünk, történelmi és nemzetközi összefüggésekbe helyeznünk azt a kort, hogy évezredes zsákutcáinkból végre kitörhessünk! Mert ha nem ismerjük a múltunkat, akkor ismét tévútra jutunk. Ami azt illeti, lehetséges, hogy már azon is járunk, mert mítoszokat gyártunk, fantomokkal hadakozunk azok sugallatára, akik hangulat- és gyűlöletkeltéssel el akarják terelni a figyelmünket arról a nyerészkedési vágyról, ami a mai hatalom birtokosait eltölti, s amiről a cikkem elején írtam.

Amikor nemzeti színű szalagokat és zászlókat lobogtatva, a szittya kürtök fúvását a bizonyos értelemben az ántivilág paródiájaként színpadra állított operettekkel, a nemzeti rockoperákkal, musicalekkel, giccses lovas színházakkal elegyítik, továbbá Tormay Cécil, Wass Albert és a hozzájuk hasonlók munkáival megspékelik, aztán a média megszállásával, uszító plakátkampányokkal, nemzeti konzultációnak hazudott propagandalevelekkel mételyezik a lelkeket, butítják az agyakat, a szabad rabláshoz teremtik meg a társadalmi feltételeket. Azt akarják elérni, hogy elfelejtődjék, milyen szolgai lét illette az elődök nagy részét, a társadalomnak a nemzetből de jure is kirekesztett döntő többségét Werbőczy 1514-es Hármas könyve óta egészen 1945-ig. Céljuk, hogy a mai utódok is fogadják megadással a másodrendű alattvalóvá fokozást. Ennek része aztán az is, hogy lehetetlenné teszik a múltbeli és a mai geopolitikai–nemzetközi helyzetben való eligazodást. S főként szőnyeg alá szeretnék söpörni azt a nyilvánvaló tényt, amire már korábbi cikkeimben is utaltam, hogy a mai hatalom birtokosai valójában a Kádár-korból előteremve nőttek a fejünkre.

Szenvedélyesen beszélt erről július 15-én, a Klubrádió Konkrét című műsorában Kornis Mihály író-rendező, akit Böcskei Balázs faggatott a Kádár-rendszer, ezen belül is elsősorban Kádár János moráljának összefüggéseiről. (A megadott linkkel elérhető archívumban 33:00-tól) Kornis már első megszólalásakor sem hagyott kétséget afelől, hogy szerinte az akkori erkölcsi dilemmák a mai rezsimre is érvényesek. Többek között ezt mondta:

Kornis ezt követően kifejtette, hogy a Kádár- és az Orbán-rezsimmel, nemkülönben a nép vele megalkuvó magatartásával összefüggésben nincs értelme az erkölcsi kérdésfelvetésnek. Mert ahol nincs alternatíva, csupán az életben maradás parancsa érvényesül, ott úgymond senkitől nem várható el, hogy morális okokból öngyilkosságot kövessen el. A Nyugat azért érzéketlen mindezzel kapcsolatban, mert nem értheti meg, milyen a gondolkodásmód egy olyan társadalomban, „egy olyan demokráciában, ahol az emberek szuverenitása ötszáz, sőt ezer éve nem is hasonlíthatott az övékéhez.” Mindazonáltal az író szerint „Kádár magatartása magasabb etikai színvonalat képvisel a mai politikusokénál. Mert igaz ugyan, hogy nem tudni, mennyi szerepet játszott (utolsó, az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésén 1989. április 12-én elhangzott beszédében – KDL) a szellemi leépülése, de (…) Kádár ott valami olyasmit csinált, amitől én máig meg vagyok rendülve. Ott odajön a bűnös és megpróbálja kimondani, hogy bűnös, de már nincs hozzá szellemi ereje, hogy ezt az ítéletet magára meghozni tudja. Kétségbe esett kísérletet tesz újra és újra, ami teljesen drámai, és mindenkit, akinek ép érzéke van, megrendít.” És ami ezen is túl van, azt így összegezte Kornis Mihály: 

Aki olvassa ezt a cikket, s még mindig nem érti, hogy mennyire át kellene gondolnunk a múltunkhoz való viszonyunkat, hogy mennyire nem érvényesek a belénk táplált klisék, és hogy ezekkel együtt élve tovább roncsoljuk a magyarországi világot, továbbá önmagunkat, annak már csak egy marad hátra: egy valamikori egyéni és társadalmi összeomlás után a meghasonlás. Ugyanúgy, amiként meghasonlottak a Benjámin László által megidézett ötvenes évekbeli kommunisták, s ahogyan meghasonlott önmagával Kádár János, aki – a szovjet pártvezető, Nyikita Szergejevics Hruscsov nyomására, a Kínai Kommunista Párt által felháborítóan elégtelennek ítélt, ’56 utáni véres megtorlást követően – végül az ország javára kamatoztatta kivételes, Magyarországnak az akkori Nyugaton is elismertséget szerzett képességeit. Kádár meghasonlását, sőt vezeklését a Kornis által idézett, sőt monodrámában feldolgozott, utolsó, töredékes beszéde igazolja. Abból a vallomásból, amelyben vélhetően hosszú évek belső vívódásain át ért jézusi értelemben kommunistává, vagyis közösségi emberré, egy talán már nem is e világban járó ember képe tárul fel. Egy olyan belső tusakodás lepleződik le előttünk, amelynek elszenvedőjét nem annyira saját bukása foglalkoztatja, hanem az – amint erre Kornis utalt a rádióban –, hogy vele „nem tudni pontosan hány száz évre, de a kommunizmus, a közösségi táradalom lehetősége bukott el”.

Aggódom a magyar társadalomért, mert az elmúlt három évtized, s különösen az utóbbi egy alatt szinte az esélyét is elvesztette annak, hogy érzékennyé váljék az ilyesfajta gondolatok befogadása – Mit befogadása? Higgadt végiggondolása! –, saját történelmének mítoszoktól, lakkozástól mentes megértése, romantikus vagy dühös indulatok nélküli mérlegelése iránt. A többség hovatovább attól is megfosztatott, hogy megértse, miért voltak kiszolgáltatottak felmenőik a rajtuk basáskodóknak, s miért hunyászkodtak meg annyiszor, s hogy ebből milyen következtetések adódnak. Egyáltalán el kellene fogadni végre, hogy a társadalom több mint kilencven százalékát kitevő köznép nagy részének ezen a tájon mindig ez volt a sorsa, ha életben akart maradni, s ha életben akarta tartani családját, bár az önfeladás, a beletörődés is gyakran bizonyult rossz döntésnek.

Azt is meg kellene érteni, az adott történelmi-világpolitikai helyzetben – egészen az államalapítástól kezdve szinte mindig – külső erők döntötték el, mi történjék az országban. Ezt tetézte aztán a jobbára semmirekellőkből álló arisztokrácia, a reformkor országért aggódó nagyjai és képzett köznemesei kivételével, a szűk látókörű nemesi kaszt, majd az ebből kifejlődött dzsentri, a keresztény úri középosztálynak az alsóbbakra gőgösen tekintő, velük gyakran brutálisan bánó tagjainak, illetve a zsírosparasztoknak a cselédeket, a napszámosokat megalázó, kizsigerelő rétegének alkalmatlansága, majd a munkás- és parasztkáderekből lett vezetők bugrissága, brutalitása. Ami a jelek szerint az ország mostani vezetőinek, földesurainak, közép- és nagyvállalkozóinak egyaránt ismét sajátja. Aki nem számol ezekkel az összefüggésekkel – De mindegyikkel ám! –, az a médiában közzétett beszólásaival vagy közéleti hordószónokként tovább roncsolja az országot, s az itt élők tudatát. Nem utolsó sorban saját lelkét szikkasztja ki. #

CÍMKÉP: A már leépült Kádár János töredékes önvallomásáról ezt nyilatkozta Kornis Mihály író a Klubrádióban: „Kádár magatartása magasabb etikai színvonalat képvisel a mai politikusokénál. Mert igaz ugyan, hogy nem tudni mennyi szerepet játszott (utolsó, az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésén 1989. április 12-én elhangzott beszédében – KDL) a szellemi leépülése, de (…) Kádár ott valami olyasmit csinált, amitől én máig meg vagyok rendülve. Ott odajön a bűnös és megpróbálja kimondani, hogy bűnös, de már nincs hozzá szellemi ereje, hogy ezt az ítéletet magára meghozni tudja. Kétségbe esett kísérletet tesz újra és újra, ami teljesen drámai, és mindenkit, akinek ép érzéke van, megrendít.”