A 2020-as Győzelem napi ünnepségeket, akár Trump jelenlétében, nagy bejelentéssel tehetik emlékezetessé Moszkvában.

Kimondva kimondatlanul, mintha minden Vlagyimir Putyin orosz államfő, pontosabban Oroszország körül forgott volna a japán városban, Oszakában, június 28-án, a világ húsz legnagyobb gazdaságát magáénak tudható állam vezetőinek, a G20-csúcs keretében megtartott találkozójának első napján. De ha ennél is pontosabb szeretnék lenni, akkor lehet, hogy úgy kellene fogalmaznom: megkerülhetetlenné vált a világ számára a kínai-orosz duó.

A jelek szerint meghozta eredményét a Föld legnépesebb, a gazdasági teljesítményével az USA szintjére emelkedett ország, azaz Kína elnöke, illetve az Egyesült Államok haderejével egyedül vetekedő atomnagyhatalom vezetője, vagyis az orosz államfő között évek óta zajló egyeztetés. Bárki fenyegetné Kínát katonai erővel, annak számolnia kell a Kreml ellencsapásával. Ugyanakkor a hatodik éve gazdasági szankciókkal sújtott Oroszország, elsősorban Kínának köszönhetően, egyre kevésbé függ a nyugati bevételektől.

Trump felülírta Bolton nyilatkozatát

Ha csak a földgáz-értékesítést tekintjük, még 2014. májusában évi 38 milliárd köbméter orosz energiahordozó Kínába szállításáról írtak alá exkluzív megállapodást a Gazprom orosz állami energetikai cég és a kínai állami kőolaj- és földgázvállalat, az CNPC vezetői. A tízéves (!) tárgyalássorozat után tető alá hozott szerződés értéke 400 milliárd dollár. Teljesítéséhez, részben kínai hitelből, háromezer kilométeres csővezeték épül a két ország között, amely hamarosan teljesen elkészül. De cseppfolyósító projekt is része az együttműködésnek. A Gazprom által Kelet-Szibériából szállított földgáz mennyisége Kína jelenlegi éves fogyasztásának nagyjából a negyedét fogja fedezni.

Emellett az orosz vállalatok csúcstechnológiával vesznek részt a kínai Hold-programban, a repülőgépgyártásban, különböző áruszállítási folyosók létesítésével, köztük a jeges-tengeri hajózási útvonalhoz való hozzáféréssel, teszik lehetővé a kínai termékek exportját. Hosszú távon ennél is nagyobb hatása lehet annak, hogy 2017 októberében a China Foreign Exchange Trade System (CFETS) PVP-, azaz payment versus payment fizetési rendszert léptetett életbe a jüan-rubel tranzakciók bonyolítására. Az indoklás szerint ez garantálja, hogy mindkét devizában csak az ellenoldali átutalást követően, az eltérő időzónákat figyelembe vevő módon, valósuljon meg az ügylet. Kína hasonló rendszer bevezetését tervezi az általa kiemelten kezelt afrikai, ázsiai és európai országok devizáival, ami hosszú távon akár az amerikai dollár helyzetét is gyengítheti.

Mindezt csupán annak jelzésére, hogy érthetővé váljék, miért írta felül Donald Trump amerikai elnök saját nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton 2018 decemberi kijelentését, miszerint

 Igaz, ami igaz, az incidensre hivatkozva Trump lemondta a Putyinnal a G20-csoport Buenos Aires-i csúcstalálkozójának alkalmából tavaly december 1-jére ütemezett külön megbeszélést. Ám mint ország-világ láthatta: hét hónappal később, azaz 2019. június 28-án, Oszakában az amerikai elnök megkülönböztetett szívélyességet mutatott az orosz államfő irányába a nemzetközi média képviselői előtt.

Putyin bírálta, de nem átkozta a liberalizmust

Tény, hogy valamifajta orosz gesztus is történt ezzel egy időben. A Moszkva támogatását élvező ukrajnai szakadár Donyecki Népköztársaság a belorussziai Minszkbe, a kelet-ukrajnai helyzetről folyó tárgyalások helyszínére utaztatott néhány hadifogoly ukrán katonát, akiket a kijevi parlamenti ellenzék képviselőjének adtak át, hogy hazavihesse őket. De nyilvánvaló, hogy a Trump–Putyin találkozó ügyében ez nyomta a legkevesebbet a latban. Oroszországi (talán elfogult) elemzők szerint az amerikai elnök számára előnyös az otthoni választási kampányban, ha azt érzékeltetheti, hogy képes kezelni az erős akaratú, sokak szemében Amerikában is népszerű orosz elnököt. Mi több, szeretné megfejteni Putyin titkát. Azt, hogy miként képes úgymond népe lelkének rezdülésére figyelni, milyen módszerekkel éri el az eredményeket, mivel vívja ki a világban a tiszteletet - amint azt az ortodox egyház moszkvai patriarchátusához közelálló televízió vezető munkatársa, Szergej Mihéjev is megfogalmazta a minap.

Ehhez képest ne tévesszen meg senkit, ha felháborodott mondatokat hallott a péntek reggeli, hazai nemzetközi lapszemlékben! Ugyanis a The Financial Times brit gazdasági és pénzügyi napilapban a G20-csúcsra időzítve jelent meg egy terjedelmes interjú Vlagyimir Putyinnal. Az orosz elnök honlapján oroszul és angolul is elérhető, több mint 62 ezer karakterből álló, 22 nyomtatott oldalas, a világ szinte valamennyi nagy kérdését érintő interjú végén, újságírói kérdésre válaszolva, kijelentette az orosz államfő:

Putyin az Angela Merkel nevéhez is köthető, elhibázott migránspolitikát, benne a nyugati államoknak a beilleszkedni nem akarókkal, a bűnözőkkel kapcsolatos, szerinte túlságosan elnéző magatartását, az élettől, a közemberek mindennapi problémáitól elrugaszkodott értelmiségi elmélkedéseket, a nemi szerepek túlhajtását, a vallás, a nemzeti kultúra alulértékelését sorolta fel, amikor értelmezte kijelentését. Mindezt ilyen és ezekhez hasonló címekkel tette közzé a médiatérben az interjút közlő brit világlap: „Liberalism has outlived its purpose”, „Vladimir Putin says liberalism has ‘become obsolete”. Ezzel voltak aztán tele az általam hallott, látott lapszemlék, amelyekben arra már nem maradt hely, hogy az orosz államfő más kérdésekben tett megállapításait közöljék. De a legtöbben adósak maradtak a liberalizmussal kapcsolatos álláspontjához fűzött kiegészítésének közreadásával is. Pótoljuk hát a hiányt!

Fenekedésről, főleg fenyegetésről tehát szó sem volt sem ezzel, sem más témával, sem egyes országokkal, sem egyes politikusokkal, sem a tőle eltérő nézeteket vallókkal kapcsolatban, ellentétben az általam megismert több médium közlései által sugalmazottakkal. Még a liberális felfogáshoz képest vaskalaposnak nevezhető migránspolitikát érintve is azt hangsúlyozta, milyen óriási erőfeszítéseket tesz Oroszország annak érdekében, hogy az ott milliószámra megjelenő, beszivárgó közép-ázsiaiakat, távol-keletieket integrálja a társadalomba.

Viszont a jól időzített interjúnak, s benne a mindenkivel kapcsolatban megnyilvánuló tisztelet hangjának nem kis szerepe lehetett abban, hogy Oszakában – az egyetlen Theresa May kivételével, aki mosolytalan arccal fogott kezet Putyinnal, majd tüntetően rezzenéstelen tekintettel ült le vele tárgyalni – Trumptól Hszi Csin-pingen, Narendra Modin át a BRICS-államok és az OPEC-országok vezetőin át Macronig mindenki, akivel az első napon tárgyalt, vidáman fogadta Putyint. A folyosókon járva-kelve, a közös fotózáson, a díszvacsorán a többség azon volt, hogy szót válthasson vele. Köztük Erdogan. Még Angela Merkel is derűsen üdvözölte, pedig jócskán kapott tőle bírálatot a nagyinterjúban a migránspolitikája miatt. Apropó, díszvacsora! A japán házigazda jobbján az amerikai elnök, balján az orosz államfő ült. Trump mellett az indiai kormányfő, Putyin oldalán, a német kancellár, mellette az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker. Trumppal szemben kapott helyet a kínai elnök. Olvashat belőle, aki gondolkodni akar…

Trump izmozni próbált, de Putyin tartotta magát

Az igazi show persze Donald Trumphoz kötődött. Az amerikai–orosz csúcs nyilvánosságnak szánt három perce ritka fesztelen légkörben zajlott. Minthogy a találkozón az amerikaiak voltak a házigazdák, Trump és csapata várt Putyinra és kíséretére. Az amerikai vezető fogai között egy Tik-tak cukorkát két csúcsára állítva pózolt a kamerák előtt a várakozás másodperceiben. Kitárt karokkal fogadta a belépő vendéget, majd mindketten szélesen mosolyogva fogtak kezet. Trump eközben izmozott egy kicsit. Erősen szorítva az orosz államfő kezét, magához húzta őt, ám az orosz vezetőt nem tudta kilendíteni az egyensúlyából. Az amerikai elnök mindjárt le akart ülni, de Putyin előbb sorban kezet nyújtott partnere munkatársainak, köztük Trump vejének és lányának.

Közben a másik is észbe kapott, s köszönteni kezdte az orosz delegáció tagjait. Elsőként Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel kezelt, s a testbeszédből ítélve, két-három barátságos szót váltott vele. Az orosz elnöki szóvivőt, Dmitrij Peszkovot szintén kitüntetett figyelemben részesítette az amerikai vezető. Nem egyszerűen köszöntötte, hanem valamifajta elismerés kifejezéseként Putyin bizalmasának felkarját is megveregette. Miután végre mindenki helyet foglalt, Trump azzal fordult Putyinhoz, akit keresztnevén, azaz Vlagyimirnak szólított: „Sok itt az újságíró. Nem gondolod, hogy hamis híreket fognak közölni? Persze, nálatok nincs ilyen probléma, de nálunk igen.” Az orosz államfő mosolyogva válaszolt: „Van, van. Ugyanaz a helyzet”. Erre Trump: „Akarod, hogy én kezdjem?”, majd a másik bólintására azt mondta: „Akkor bele a közepébe, ahogy korábban az Oscar-díj átadásán volt”.

Ugyebár nem kell magyarázni, hogy ezzel azt érzékeltethette: a sajtó előtti pár perces szereplés nem több színjátéknál, és akár arra is utalhatott, hogy a színfalak mögött mindez másként zajlik. Erről azonban egyelőre nem sokat tudhatunk. Az orosz külügyminisztérium első közleménye igencsak szűkszavú. De talán nem is annyira lényeges, amikor a hangulaton keresztül próbálunk jellemezni egy helyzetet, egy viszonyt. Mindenesetre a nyilvánosság előtt azt mondta az amerikai vezető: „Hálás köszönet mindenkinek! Mindenkit üdvözlök! Az orosz és a saját delegáció tagjait is köszöntöm! Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetünk. Sok témát tárgyalunk meg: kereskedelem, leszerelés, szankciók, protekcionizmus. S mindezt az igen jó kölcsönös kapcsolatokra építve, amelyek kialakulnak köztünk. Azt gondolom, hogy a találkozó eredményei kitűnőek lesznek. Vlagyimir! Nagyon köszönöm!” – s eközben átnyúlt a köztük lévő kis asztal fölött, és megszorította a másik kezét.

Putyin azzal reagált, hogy nem tud nem egyetérteni az elnökkel. Munkatársaik sok témát előkészítettek, s az alkalom jó lehetőség annak a munkának folytatására, amit tavaly Helsinkiben elkezdtek. Ezért köszönet mindkét oldalnak. Hangját, az általam figyelemmel kísért televíziós közvetítésben riporteri bekiáltások nyomták el. A hangzavarból azt lehetett kiszűrni:

Trump anélkül, hogy ránézett volna partnerére, gunyoros tónusban kétszer hadarta el: „Ne avatkozz be a választásokba! Ne avatkozz be a választásokba!” Putyin mosolyogva vette a lapot, hiszen ő már a The Financial Timesban megjelent interjúban, a partnere, s nem titkoltan ellenfele magatartásában érzékelhető ellentmondások iránti empátiával és megértéssel fejtegette az amerikai elnökről: „nagyon finoman érzékeli, mit vár tőle a választó”. Előrebocsátva, hogy az oroszországi átlagos jövedelmek jelentősen elmaradnak a lakosság várakozásaitól, az orosz elnök megfogalmazta az újság számára: „az Egyesült Államokban a középosztály nem részesült a globalizáció előnyeiből, kihagyták a húsos pite elosztásából. Trump csapata pontosan ráérzett erre, és felhasználta a választási kampányban. Itt kell keresni Trump győzelmének okát, nem pedig valamiféle mitikus, külső beavatkozásban”.

Új európai rend körvonalazódik

Mindebből természetesen nem következik, hogy egy csapásra megszűnnek a két ország közötti feszültségek, s hogy az USA katonai terveiből kitörlik azt a passzust, mely szerint az amerikai hadsereg első számú ellenségének az orosz haderőt, Oroszországot tekintik. De már ennyi is elég volt ahhoz, hogy valósággal kiboruljanak a liberális értékrendet valló, a mai amerikai adminisztráció demokrata ellenzékéhez húzó CNN amerikai televíziós hírcsatorna műsorvezetői, elemzői, amikor a történteket azon frissiben kommentálták. Amit viszont én állapítok meg tőlem telhetően érzelmektől mentesen, a fent közöltek talán elegendők ahhoz, hogy jelezzem azt, amit már az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésén (PACE) lezajlott minapi szavazás is megmutatott: az ideológiai, a hatalomgyakorlási különbözőségekből eredő fenntartások ellenére Oroszország körül lassan lebomlanak a korlátok. A közgyűlésen a küldöttek többsége megszavazta Moszkva delegátusának visszatérését a szervezetbe. Ezt megelőzően számos jele volt annak, hogy főként a nyugat-európai üzleti körök belefáradtak az ukrán–orosz vitába, s elegük van azokból a veszteségekből, amelyeket a Moszkva elleni, nagyrészt az USA nyomására született szankciók miatt szenvednek el.

Ráadásul nyoma sincs Ukrajna tényleges demokratizálásának, s hogy az országot kiraboló oligarchákat a fékek és ellensúlyok névleges rendszerével meg lehetne zabolázni. A közelmúltban lezajlott választásokig, az amerikaiak által pénzelt és szervezett puccsal hatalomra juttatott Petro Porosenko nevével fémjelzett rezsim kifejezetten a második világháború alatt a nácikkal együttműködött, százezrek elleni pogromokról hírhedtté vált banderisták eszméivel, jelképeivel próbálta és próbálja lelkesíteni a lakosságot. Ez önmagában is rávilágít arra a kettős mércére, amivel a nyugati hatalmak a világ jelenségeihez viszonyulnak. Ami ezen túlmutat: a nyugatitól eltérő társadalmi-kulturális talapzatokon minden jel szerint kudarcra van ítélve a liberális álom ukrajnai exportja. Ugyanúgy mint a világ nagyobb részén, amely történelmileg nem lehetett részese a nyugati értelemben vett, a gyarmatosításon alapult kezdeti (eredeti) tőkefelhalmozásnak, illetve a felvilágosodásnak. Formálisan ugyan tartanak választásokat, de a nyugati jellegű demokráciákban sem egységes intézményrendszert, s főleg mentalitást nem lehet kívülről ráerőltetni az eddig más utakat járt társadalmakra. Oroszországi konzervatív körökben ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el ezzel kapcsolatban:

Az Európai Unióhoz később csatlakozott országokkal is túlontúl sok a nyűg. Elég, ha Magyarország kormányának cikkcakkjaira és lakossága nagy részének közönyére gondolunk. Mi több, az évtizedeken át sugalmazott, és a történelmi tapasztalatokkal is ellentétes állításoktól eltérően, a szélsőséges eszmék mind inkább gyökeret vernek az ezekkel szemben elvben már immunis Nyugaton. Mit ne mondjak, én magam immár attól sem lennék meglepve, ha a nem is távoli jövőben, kapitalista alapon, visszaállna az 1815, majd az 1945 utáni európai rend, amelynek egyik pólusán ezúttal Németország a vele együttműködő Franciaországgal, a másikon Oroszország szavatolná, hogy a nacionalizmusok heve ne gyújtsa lángra a kontinenst. Ebbe akár még az is beleférhetne, ha felújítanák Oroszország és a NATO korábban biztatóan alakult, aztán zátonyra futtatott kapcsolatait. Könnyen megtörténhet, hogy az USA hegemóniáját hirdető Brzezinski-doktrína helyett a jövőben Henry Kissinger hajdani meglátása érvényesül:

Szó, ami szó, ehhez arra is szükség lesz, hogy valamilyen társulási, gazdasági együttműködési formában lehessen integrálni a volt Szovjetunióból kiszakadt államokat, vagy azok többségét. A Putyin-érában egyébként egy pillanatig sem szüneteltek, s részleges eredményt is hoztak az ezzel kapcsolatos erőfeszítések. Elsősorban a Független Államok Közössége (FÁK) keretében hangolják össze a mai tényleges tagok, Azerbajdzsán, Belorusszia, Kazahsztán, Kirgízia, Moldávia, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán, Üzbegisztán tevékenységét. Nem csupán gazdasági okok miatt, hanem orosz részről talán azért is, hogy valamiképpen kapcsolódhasson az anyaországhoz annak a 25 milliós (!) orosz etnikumú lakosságnak legalább egy része, amelynek tagjai, például helyenként a Baltikumban, idestova három évtizede állampolgárságot sem kaptak, másokat hol puhább, hol keményebb módszerekkel beolvadásra, vagy távozásra kényszerítenek.

Történt mindez annak ellenére, hogy 1991. március 17-én „a szovjet lakosság abszolút többsége a megújított Szovjetunió megőrzése mellett tette le a voksát”. (Forrás: Kemény László: A Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig, Russica Pannonicana, 2017, 104. oldal.) Ám ezt a saját korábbi hatalmát átmenteni akaró, addigi politikai és gazdasági elit számos újonnan alakult országban negligálta, s azonnal elfoglalta az irányító posztokat, illetve külföldi erőkkel is összejátszva rátette kezét az állami vagyonra. A Baltikumban már a népszavazás előtt megindult az erjedés, tömegmozgalmak indultak a függetlenné válásra, majd a Szovjetunió első és egyetlen népszavazási eredményének figyelmen kívül hagyására, jogi alapjainak megkérdőjelezésére.

A jövőbe nem láthatunk. Ám egyre nyilvánvalóbb, hogy Vlagyimir Putyin akkor tekinti magát egyértelműen sikeres államférfinak, akkor gondolja azt, hogy méltó utóda példaképének, az Oroszország ablakát Európára kitáró Nagy Péternek, ha valamilyen formában elégtételt szerez országának, s nemzettársainak anélkül, hogy ez mások jelentős sérelmével járna. Bár ezt így, tudtommal, sosem mondta ki, de a fő célja ez lehet. Mindenesetre ez közrejátszhat a The Financial Times-nak adott interjú alapvetően konfliktust kerülő, kompromisszumkészséget mutató hangvételének. Ez utóbbit jelzi, hogy az orosz elnöknek a világ nagy kérdéseivel kapcsolatos kijelentései alig különböznek a G20 jelenlegi elnöki posztját betöltő japán miniszterelnök Abe Sinzó céljaitól. De ha Donald Tusknak, az Európai Tanács elnökének Putyint a liberalizmussal kapcsolatos  kijelentései miatti bíráló véleményétől, illetve a lengyel származásából eredő, az oroszok iránti ab ovo ellenérzéseitől eltekintünk, köztük sem érzékelni szakadékszerű véleménykülönbséget.

Hogy Donald Trump, vagy egyes befolyásos nyugati pártvezetők, kormányzati tisztséget betöltő jobboldali politikusok felfogásáról már ne is beszéljünk! A közeledés elvi alapjai tehát megteremthetőnek látszanak, s ezekhez talán hozzáigazíthatók az érdekek is. Mindenesetre az oszakai találkozón Putyin meghívta  az amerikai elnököt Moszkvába, a 2020-as Győzelem napi ünnepségekre. Az orosz média bizonytalan közlései szerint Trump talán igent mondott, de bizonyos, hogy nemet nem. Viszont ez arra sarkallhatja az orosz államfőt, hogy a II. világháború, vagyis orosz szempontból a Nagy Honvédő Háború befejezésének 75. évfordulóját akár egy mai ésszel meghökkentő bejelentéssel is történelmi jelentőségűvé tegye. Addig persze még sok víz lefolyik majd a Moszkva és a Potomac folyón.#

CÍMKÉP: Vlagyimir Putyin Oszakában, a G20-csúcson résztvevő országok zászlói előtt az első megbeszélésre tart (Fotó forrása: Orosz elnöki honlap)