Az első indulat a hajléktalan semmirekellőket illette. A második annak szólt, hogy már megint tárva-nyitva lesznek a kukák. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy a kulcsok nem csak a lakatokat, hanem a lépcsőházi kapukat is nyitják. Végül mindenki átment kukába.

Lőn, hogy a társasház szeméttároló konténereiben egyszeriben túl sok lett a hulladék. Ahogyan a hetek múltak, mind hamarabb teltek meg a tartályok. Egy hónapra rá, a dühös tulajdonosok egy része már a közös képviselőnő fejét követelte, aki ugye nem intézkedik. A kutyasétáltató kisebbség, amelynek tagjai, az egymással szóba sem álló többséggel ellentétben, a ház ügyeiről is óhatatlanul szót váltottak, megegyeztek abban: több kukát kell rendeltetni a közös képviselővel, akinek persze magától is lehetne ennyi esze.

Az egyik napon a lóti-futi háznagy útja épp egy konténer mellett keresztezte az egyik kutyasétáltató csapatét. A kutyások kapva kaptak az alkalmon, s rögvest körbevették az asszonyságot. Zsémbelve előadták: még két nap a szemétszállításig, de ő is láthatja, ha nem vak, hogy máris tele van a kuka. Eddig ők békésen vártak arra, hogy intézkedik, és több tárolót rendel, de most már nem csak a konténerből csordul ki a szemét, hanem ők is eddig-eddig vannak…

Régi motoros lévén, a képviselő tudta, hogy vele szemben csak a tulajdonosnak lehet igaza, ennek ellenére tett egy kísérletet. Előadta, hogy több konténert azért nem rendelhet, mert ez több pénzbe kerülne. Márpedig minden olyan intézkedéshez, ami kiadásnövekedéssel jár, közgyűlési jóváhagyásra van szükség. „Ne kívánják tőlem, hogy szabályzatba ütköző dolgot cselekedjek!” – mondta, majd hozzátette: „Egyébként attól tartok, hogy éjszakánként a távolabbi utcákból hordják ide a hulladékot.”

A kutyásokat inkább felbőszítette, mintsem megnyugtatta, mikor megértették, hogy a helyzet felettébb bonyolult. A csapat több tagja egyre haragosabb pillantásokat lövellt a közös képviselő felé, miközben ilyeneket mondott: „Mindez csak kukacoskodás!” „Az asszonyság csak kifogásokat keres!” Valaki egészen felhúzta magát, s azt sziszegte: „Majd a maga háza elé borítjuk a szemetet, ha nem fér a kukába!”

Ekkor a közös képviselő bedobta az aduászt: „Egy megoldás persze lenne!” Erre hirtelen csend lett, de mert a nő kivárt, innen is, onnan is felhangzott: „Milyen megoldás?” „Mondja már!” A asszonyság lassan köbe hordozta a tekintetét a társaságon. Mindegyik szempárba hosszan belenézett, majd csak annyit mondott: „Az utcán szabálytalanul lévő konténereket be kell vinni a lépcsőházak melletti kukatárolókba!”

Egyszeriben mintha minden kutyabolha a kutyásokra ugrott volna olyan vakarózásba, fejrázogatásba, fülhúzogatásba kezdtek. Arra gondoltak, mit is tartanak abban a tároló helyiségben, aztán meg arra, hogy hova tennék a limlomjaikat. Nem telt bele fél perc, a csoport úgy szétrebbent, mintha soha nem lett volna ott.

A szeméttömeg azonban hónapról hónapra gyarapodott. Ezért a következő közgyűlésen a tulajdonosoknak az a nagyjából tíz százaléka, amely ott meg szokott jelenni, úgy határozott, hogy lánccal, lakattal kell lezárni a szeméttároló konténereket. De úgy, hogy a lépcsőházi ajtók kulcsával legyenek nyithatók és zárhatók a lakatok. Mert így olcsóbb, meg kényelmesebb.

Így is történt, azonban az ezt követő évben aránytalanul sokat kellett költeni a lakatokra. Azokat ugyanis rendszeres lopkodták. Talán, mert kellettek a hétvégi házak sufnijainak, ajtóinak, kapuinak lakatolásához! Úgy másfél évvel később azonban szerencsésen véget ért a nagy lopási hullám. Meglehet, ekkorra már a rokonságot is ellátták pótlakattal…

Nemrégiben viszont azt kezdték tárgyalni a kutyás kupaktanácsok, hogy láttak két gyanús alakot, akik sorban nyitották ki a lakatokat, szedték ki a konténerekből a hasznosítható anyagokat, s persze vissza már nem tették a láncot. Az első indulat a hajléktalan semmirekellőket illette. A második annak szólt, hogy már megint tárva-nyitva lesznek a kukák. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy a kulcsok nem csak a lakatokat, hanem a lépcsőházi kapukat is nyitják. Ajjaj! Mindenkiben felsejlett holmi álarcos betörők képe.

„Szólni kell a közös képviselőnek, hogy intézkedjék!” – mondta az egyik.

„Mert magától persze nem tesz semmit!” – kapott a felvetésen egy másik.

„Ahhoz bezzeg van esze, hogy zsebre vágja a képviseleti díjat!” – így a harmadik.

Így aztán minden kezdődött elölről. Ezúttal azonban már semmit nem eszelt ki senki, viszont valakik hamarosan azonosították a kukázókat. Kiderült, hogy szó sincs hajléktalanokról. Egyikük albérlő a házban, a haverja pedig a nyugdíját egészíti ki a kukázásból származó forintokkal. Az ő fia viszont önkormányzati képviselő! Egyik-másik kutyás ugyan még dohogásba kezdett a következő napon, de mert néma csend fogadta a szavait, belátta, hogy egy helyi hatalmasság rokonával még a közös képviselőnek sem célszerű ujjat húznia. Így aztán a többiekkel együtt maga is átment kukába.

#