Megélhetési politikusokkal a baloldal erőtlen marad, amely miatt már ma is súlyos árat fizetnek a leszakadt rétegek. Végső soron a társadalom egészének meggyengülése lesz a következmény.

Lakner Zoltán Négy fordulat címmel tett közzé esszét a Népszabadságban. Nem lebecsülve a szerző jó szándékát, erőfeszítéseit, mégis azt kell mondanom: semmi különös; eggyel több lett az írások száma az elefántcsont toronyból. Mindenekelőtt a szociális célok erőtlen kitűzésével kapcsolatban van hiányérzetem. Nem érzékelem a baloldaliság tartalmának markáns kifejtését. Egyáltalán, hova tegyünk egy olyan baloldali indíttatású elemzést, amelyben a kizsákmányolás kifejezés nem fordul elő, miközben a kizsákmányolás Magyarországon és világ számos részén rendkívüli méreteket ölt.

Ebben az összefüggésben általában is kérdéses kiindulópontnak tartom az 1930-as évek, összességében marginális hatású, agrár-szocialista mozgalmaira, a munkástüntetésekre való hivatkozást. Szerintem fel kellene hagyni azzal a Rákosi–Kádár-rendszer propagandájából itt maradt illúzió keltéssel, hogy ezek érdemben befolyásolták a Horthy-rendszer viszonyait.

Szembe kellene nézni azzal, hogy azok a második világháború utáni körülmények, amelyek a magyar társadalmat a rendszerváltásig jellemezték az évszázados gazdasági, kulturális stb. elmaradottság felszámolásában, a feudális kiváltságok lebontásában, nem a korábbi mozgalmakból következtek, hanem abból hogy a szovjet érdekszférához adatott meg tartoznunk. Illetve abból, hogy elodázhatatlan volt a nemzetközi állapotokhoz való legalább részbeni felzárkózás. (Ehhez képest is nagyon hiányolom azoknak a korábban kormányzási pozícióban volt liberális és szocialista értelmiségieknek az elemzéseit, amelyekben szembenéznének azzal, hogy milyen szerepük volt a rendszerváltozás óta felerősödött, ellentétes előjelű folyamatokban; társadalmi méretekben nőtt az ország leszakadásának mértéke a nyugathoz képest.)

Amit a magát baloldalinak nevező értelmiség a rendszerváltás óta baloldali értékként jelenít meg – tisztelet a kivételnek – az valójában egyrészt liberális, másrészt neokonzervatív gondolatok katyvasza. Ha nem így lenne, akkor ennek az értelmiségnek a nagy része nem vált volna a multinacionális tőke feltétlen kiszolgálójává, annak szálláscsinálójává, nem közreműködött volna az amúgy is erőtlen szakszervezetek leépítéseben. Ha nem így lenne, akkor ez az értelmiség ellenállt volna a társadalmi rétegek közötti átjárast lehetetlenné tevő oktatási, szociális, egészségügyi stb. intézkedéssorozatoknak. Ehelyett, bár maga egyenlő esélyekről papolt, magánéletében elitista gyakorlatot folytatott, amelynek csak egyik eleme hogy saját gyerekeit lényegében szegregált iskolákba járatja, mindent elkövet azért hogy betelepüljön a keresztény úri középosztály által hagyományosan lakott városrészekbe.

Ennél is fontosabb azonban, hogy az úgynevezett baloldal tagjai, valójában az állampárt, a pártállam kiváltságosai, közül sokan az első adandó alkalommal tőkéssé, földbirtokossá akartak válni. Bár ez képességek, szakmai rátermettség híján csak keveseknek sikerült, sokaknak még mindig ott maradt a felelősséggel nem járó parlamenti és önkormányzati funkciók betöltése és az ennek révén való ügyeskedésekben való részvétel.

Ez a hozzászólás értelemszerűen elnagyolt, de meggyőződésem hogy amíg nem ilyen és ehhez hasonló megközelítésekből indulnak ki azok, akik a baloldal szószólóiként jelenítik meg magukat, a kisemmizett, kiszolgáltatott tömegek minden irányukba tett lépést olyan kísérletnek tekintenek, ami nem róluk szól, hanem a megélhetési politikusok, a közírók egzisztenciájáról. #

(A szoeveget kuelfoeldoen iirtam, ahol a szaamiitoogeepes lehetoesegeim korlatozottak. Az emiatti nyelvi hibaakeert elneezeest keerek.)