Nincsenek tekintettel arra, milyen lelkiállapotban készülnek fel azok, akiknek mégis kiadják a versenyengedélyt.

Néhány nappal a Rio de Janeiro-i Olimpia kezdete előtt jelentette be a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke, Thomas Bach, hogy újabb határozatot hoztak az orosz sportolókkal kapcsolatban: háromfokozatú szűrőn kell átesniük augusztus 5-ig. Bár egyes értelmezések szerint ebből már két szűrő megvolt, azért érdemes emlékeztetni arra: az olimpia megnyitó ünnepségét augusztus 6-án rendezik.

Történt ez azt követően, hogy az év elején bizonytalanságban tartották előbb azokat a sportolókat, akiknek szervezetében egy pár nappal ezelőtt még a tiltott szerek listáján nem szereplő anyagot mutattak ki. Aztán amerikai és német médiatámadások következtek. Ezt követően a World Anti-doping Agency, a WADA lebegtette meg, hogy ami Oroszországban állami segédlettel folyik, tűrhetetlen, s emiatt talán az összes orosz olimpikont el kellene tiltani a részvételtől.

Kutyakomédiát játszanak

Hónapokkal később a talánból határozott állásfoglalás lett. Ezt azonban teljes egészében nem tette magáévá a NOB, hanem kettős ítéletet hozott, s két-három héttel az olimpia előtt részben a szakszövetségek hatáskörébe utalta a kérdést. És jött ez a hétvége, amikor már tényleg csak néhány napra a versenyek kezdetétől, a bizottság megmásította eredeti döntését.

Lássuk be, bármilyen nemzet sportolóival játszanák ezt a kutyakomédiát, jó érzésű embernek kifordulna tőle a gálája. Mert ha az oroszok doppingoltak, s hozzá ezt állami segédlettel tették, akkor szankcionáljanak. De a döntés gyors, egyértelmű, határozott, s igazságos, azaz a szabályok szerinti és személyre szabott legyen! A nemzetközi sportélet nagyhatalmú vezetői is tartsák magukat a fair playhez! Magyarul ők is játsszanak tiszta eszközökkel, tanúsítsanak az érintettekkel szemben, és mellett, úgymond sportszerű magatartást!

Persze, jó ideje tudjuk, hogy ha valakiktől, akkor a nemzeti és a nemzetközi sportszervezetek irányítóinak többségétől igazán távol áll a fair play. Nincs hét, hogy ne robbanna ki valahol egy botrány amiatt, hogy a politikusokkal kéz a kézben táncoló, korrupt sportvezetők miként packáznak kényük-kedvük szerint a nekik kiszolgáltatott sportolókkal az országokon belül és a nemzetközi színtéren egyaránt. Ha csak a magyar sportéletet nézem, azt is át- meg átszövik a politikai, meg a gazdasági összefonódások, a nepotizmus és gyakran a legkiszolgáltatottabbakkal, a versenyzőkkel való méltatlan, sőt bűnös bánásmód, amint ezt az úszószövetségi botrány is mutatta.

Lelki terror alatt a sportolók

Az olimpiával összefüggésben most épp az oroszországi versenyzőket tartják lelki terror alatt valamifajta fennkölt erkölcs nevében, amelynek valódi természetét a kettős mérce, a kollektív bűnösség elve jegyében való cselekvés és a nyilvánvaló politikai megrendelésre való ellentmondó, kapkodó döntések leplezik le. E döntések ugyanis csak egyre nincsenek tekintettel: milyen lelkiállapotban készülnek fel és indulnak végül az olimpián azok, akiknek mégiscsak kiadják a versenyengedélyt. És nincsenek tekintettel arra sem, hogy az őket majdan legyőző sportolók fejéhez életük végéig azt lehet vágni: nem te lettél volna a bajnok, ha az orosz ellenfeledet nem készítik ki idegileg a megelőző hónapokban…

És a világ lényegében hallgat. Hallgat, mert akik megfogalmazhatnák mindezt, akik feltehetnék a sportvezetőknek a kínos kérdéseket, a sportújságírók, ennek a korrupt rendszernek a részei, haszonélvezői. Ők azok, akik a majdani utazások, napidíjak, csapatok körüli állások, megbízások, sőt mint Magyarországon nem egy esetben, a médiaüzletből való részesedés fejében szőnyeg alá söprik például azt is, hogy a sportcirkuszt mindinkább a szegényebb országok költségvetéséből finanszírozzák, s a milliárdok nagy részét a sportvezetők, a politikusokhoz közeli vállalkozások kasszírozzák.

Ők azok, akik fönntartják azt a hitet az emberekben, hogy néhány aranyérem a saját nemzet fensőbbségét bizonyítja más nemzetekkel szemben, amit aztán a politikusok – kisebb-nagyobb diktátorok – a saját sikerükként könyvelnek el elbutított népük előtt. Eközben egyre nyilvánvalóbb, hogy néhány sportágtól eltekintve, már a szomszédos országok versenyzőinek teljesítményeit sem jegyzi a hazai közönség. Gondolja csak át a magyar szurkoló, hány osztrák, szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén élsportoló nevét tudja felsorolni! A focit, a vízilabdát, s még néhány látványsportágat leszámítva, érdeklik-e a viadalok, ha azokon nincs magyar versenyző? Valójában az adott országot célzó olimpiai televíziós közvetítések régóta lehetetlenné teszik, hogy valaki külön erőfeszítés nélkül képet alkosson arról, hol is tart a világ egészének sportja.

Az állam a tömegsportot támogassa!

Márpedig, ha ez a helyzet, és ez a helyzet, akkor az az érv sem állja meg a helyét, hogy a nemzeti költségvetésekből azért érdemes finanszírozni az élsportot, meg a mindenütt veszteséges világversenyeket, mert a sportolók ott nyújtott teljesítménye pozitívan befolyásolja az adott országról külföldön alkotott képet. Valójában az élsport, s főleg az a korrupt közeg, ami körülveszi, ma már csak a sport- és a médiaüzlet szereplőinek hoz hasznot, illetve hozzásegítik az ingatag országok vezetőit ahhoz, hogy a sporthoz kapcsolódó indulatok szításával is manipulálják az ő népüket.

Hogy elejét vegyem egy korábbi félreértés megismétlődésének: írom mindezt egykori úszó versenyzőként, s későbbi amatőr lovas sportolóként. Vagyis Bayer Zsolt szavait idézve, nem tartozom abba a hordába, amelybe ő név szerint belökött egy április 15-ei jegyzetében, s amelyben szerinte „a legtöbb hordatag eleve fel volt mentve tornából, és száz méter lefutását vagy a kötélre mászást a nácizmus egyik megnyilvánulási formájának tekintették”. Tette mindezt azért, mert a Kiss László ügy kapcsán megpendítettem: „azonnal meg kellene szüntetni, legalábbis minimálisra kellene csökkenteni az élsport állami támogatását. Huszonhat évvel azután, hogy itt állítólag kapitalista viszonyok jöttek létre, a lehető legrövidebb időn belül üzleti alapon kellene elrendezni a dolgokat. A milliárdok pedig végre ne egy törpe kisebbséget szolgáljanak, hanem a gyerekek, a kamaszok testedzését és a tömegsportot”.

Én ugyanis mindig azt vallottam: művelni kell a sportot, nem pedig nézni mások erőfeszítéseit. Az Oroszország elleni különféle szankciókhoz kapcsolódva, az olimpia ürügyén most olyan ügyek kerültek terítékre az állami segédlettel folyó doppingolásról, amelyek, ha igazak, valóban tűrhetetlenek. De tűrhetetlen az a mód is, ahogyan a helyzetet keveri-kavarja a VADA meg a NOB és akkor még nem említettük a FIFA és a többiek viselt dolgait. Épp ezért Bayer Zsolt ide, vagy oda: szerintem itt az ideje, hogy véget vessen a világ annak a hazudozásnak, amivel amatőr, tiszta és nemes versengésnek állítja be azt a módot, ahogyan a politikai és üzleti szereplők gladiátoroknak nevelik a fiatalok egy részét, hogy azok legjobbjai elsősorban számukra termeljék a busás politikai és a pénzben mérhető hasznot. #