Úgy hallgatnak az amerikai választásokhoz kapcsolódó, ellenőrizetlen híreket terjesztők, mintha mi sem történt volna.

Most, hogy a megválasztott amerikai elnök, Donald Trump beteg emberek hazugságainak minősítette azokat a kiszivárogtatásokat, amelyekkel be akarták mocskolni őt a vezető amerikai médiumok,

– most hogy Donald Trump nem volt hajlandó válaszolni a szerinte valótlan információkat terjesztő CNN, az itthon ikonként kezelt, bár a New York-i gondolkodó középosztály által csupán közönséges propagandaadónak tekintett hírtelevízió riporterének kérdésére,

– még most sem olvasom, és nem hallom azokat a bocsánatkéréseket, amelyeket a magukat liberálisnak tartó újságíróknak és egyszerű hívőknek kellene közzétenniük amiatt, mert az elmúlt napokban, sőt hetekben vehemensen közreműködtek egy világméretű karaktergyilkosság álhíreinek terjesztésében és védelmezésében a hivatásszerűen működtetett médiában csakúgy, mint az internet közösségi oldalain.

Azt kérdezem tehát: „Hol marad a mea culpa? Hol marad a, mea maxima culpa, az én bűnöm, én igen nagy bűnöm megvallása?”

Hol marad legalább annak érzékeltetése a televíziókban, a rádiókban, a nyomtatott újságokban és persze a Facebookon, a Twitteren, meg a többi hasonló felületen, hogy a magukat hivatásosnak tekintő újságírók és az ellenőrizetlen információkat nyakló nélkül terjesztő közemberek – ifjak és kevésbé ifjak, családanyák, családapák, nagyapák és nagymamák – immár nyilvánosan magukba szálltak az amerikai választásokhoz kapcsolódó sejtetések, csúsztatások, elhallgatások, a nyilvánvaló képtelenségek tömegének közreadása miatt?

Hol marad annak bevallása, hogy közülünk sokan egy olyan, tőlünk távoli eseménysorozattal kapcsolatban ragadtatták magukat már-már hisztérikus kirohanásokra, amelyek körülményeire gyakorlatilag nem volt rálátásunk?

Hol marad annak tudatosítása, hogy a nyugati világ vezető újságjai és hírügynökségei bizony maguk sem olyan pártatlanok, mint amilyennek magukat beállítani igyekeznek, s mint amilyennek itteni apostolai mondják őket?

Hol marad annak fel- és elismerése, hogy ha nem bizonyultak elfogulatlannak ezek a médiumok – mi több tudatosan vállalták az ellenőrizetlen információk továbbítását, a közönségük félretájékoztatását – az Amerikai Egyesült Államok közéletének legfontosabb mozzanatával, az elnökválasztással kapcsolatban, akkor ezt miért ne tették volna meg a múltban az országuktól távoli eseményekkel összefüggésben is, s miért ne tennénk meg bármikor?

Törzsolvasóim feltehetően külön magyarázat nélkül is tudják, hogy ez a jegyzet sem elsősorban Trumpról, Clintonról, Putyinról, s a nyilvánvalóan a jövőben is ellentétekkel terhelt amerikai-orosz kapcsolatokról szól.

Ebben a posztban is önmagunknak és rólunk írok. Azt szeretném tudatosítani – most épp az amerikai választások itthoni média- és internetes hajcihői kapcsán –, hogy amíg nem jut el mindenki a saját hétköznapi, mégoly aprónak tűnő melléfogásainak felismeréséig és megvallásáig, az a társadalmunk egészében látható repedéseket, árkokat, sőt szakadékokat tágítja, akár tudatában van ennek, akár nem. A köz- és az attól elválaszthatatlan magánéletünk alapjait kezdi ki minden kisstílű elfogultságunk, önbecsapásunk, hazudozásunk. Ahogyan kikezdték ezek már az elmúlt negyedszázadban is, holott mi jobbára azzal áltattuk magunkat, hogy az életünket csak a politikai és az ezzel kéz a kézben járó gazdasági hatalomra törő gátlástalanság teszi tönkre. #

CÍMKÉP: Donald Trump a megválasztása utáni első sajtókonferenciáján vitában a CNN riporterével – A link a Mirror videó-részletéhez vezet

Az előző posztom, Tüzelik Trumpot, a média konkrét csúsztatásaival, a kíberhadviselés számszerűsített adataival, Oroszország, az EU, illetve az USA kereskedelmi kapcsolatainak átrendeződésével foglalkozik azzal összefüggésben, hogy két magyar aláírója is van annak a Trumphoz írott levélnek, amelyben lebeszélnék a megválasztott amerikai elnököt az Oroszországgal való együttműködésről. ##

Megelőzendő az újabb félreértéseket, idemásolom az egyik hozzászólónak írt válaszomat:  A lényeg nem az, hogy igaz-e, vagy sem, amiről hírt ad például a Trump-ügyben a sajtó, hanem az, hogy megtett-e mindent azért, hogy az igazat írja. Márpedig ennek előfeltétele, hogy egy információt legalább két forrásból kell ellenőrizni, addig nem adható közre. Ez az alapelv minden korábbi valamire való szerkesztőség kézikönyvében benne volt. Itt viszont láthatóan egy külső erők által előre megtervezett, napról-napra újabb elemmel bővített, lejárató kampány zajlott és zajlik – édes mindegy, hogy kinek a rovására. A gond az, amikor a sajtó kételyek nélkül szolgálja mások nyilvánvaló propagandaszándékát, s ezzel a szerkesztők, megszegve a klasszikus média írott és íratlan normáit, tudván-tudva félrevezetik a közönséget.

Ami miatt én szólok: ennek a gyakorlatnak teljes hitelvesztés, elbizonytalanodás lesz a vége, s ideje lenne ennek véget venni Amerikában is, s amit különösen fontosnak tartok: Magyarországon is. Mert a médiumaink – a nézettségért, a hallgatottságért, a kattintásszámért való versenyben, no meg párt-, kormányzati, polgármesteri, tulajdonosi gazdasági és lobbiérdekeknek alávetve  – minden tücsköt-bogarat azon nyomban, összefüggések feltárása, ellenvélemények nélkül közreadnak akár hazai, akár külföldi politikai (párt)üzenetekről van szó. ###