Bár minden külföldi akadály elhárult, itthon még abban sincs egyetértés, hogy lehet-e népszavazást kiírni a paksi erőműbővítés ügyében.

Arra biztat bennünket a Lehet Más a Politika (LMP), illetve a Párbeszéd Magyarországért Párt (PM), hogy ha majd módunkban áll, szavazzunk a paksi atomerőmű bővítése ellen. Én kétszer is meggondolnám, hogy akár csak egy szavazat erejéig is vállaljam a döntés felelősségét ebben a nagyon bonyolult ügyben. Az egyetlen dolog, amit állampolgárként elvárnék, hogy folyjanak nyilvános és részletekbe menő viták minden lehetséges fórumon, de valódi szakértők között.

Fájdalom, de Széll Bernadettet, az LMP társelnökét még azt követően sem fogom szakértőnek tartani, ha – mint a napokban a Lánchíd Rádióban hallhattuk tőle – hamarosan az eddigieknél is behatóbban foglalkozik majd a témával egy külföldi útján. Azon most nem rugóznék, hogy a bejelentése közvetve azt jelzi: ő maga is hiányosnak tartja jelenlegi felkészültségét, ám ez nem akadályozta és akadályozza abban, hogy dühös kirohanásokban támadja az erőműbővítést a parlamentben és azon kívül. Azt a kérdést azonban mégiscsak fel kell tennem, hogy ugyan mi a garancia arra, hogy az őt felkészítők nem a szélkerék-, a hőszigetelés-, vagy a napelem-lobbi érintettjei közül kerülnek ki. Olyanok tehát, akik ugyebár, még ha feltételezzük is a jó szándékukat, maguk is részben megélhetési okokból állnak szemben az atom- vagy a szénlobbi tagjaival.

Hiteltelen a kormány és az ellenzéke

Ugyanilyen kétségeim vannak a Párbeszéd európai parlamenti képviselője, Jávor Benedek kompetens voltával kapcsolatban. Ő éveken át ágált az Európai Unió központjaiban Paks 2 ellen, itthoni nyilatkozataiban pedig rendre azt bizonygatta, hogy Brüsszelben elkaszálják a magyar kormány engedélykérelmeit. Aztán mit tesz isten, sorra nyíltak fel az építkezést akadályozó EU-sorompók. Végül március 6-án az Európai Bizottság bejelentette, hogy immár a tiltott állami támogatásról szóló mélyreható vizsgálatot is lezárták Paks 2 ügyében, és arra jutottak, hogy részükről az építkezés elkezdődhet. Persze, lehet erre azt mondani, hogy a csúnya oroszok, a még csúnyább Fidesz-kormány, és egy nála is csúnyább lobbista járta ki az engedélyeket. (Fizette volna le a döntéshozókat?) S talán az is nyomott a latban, hogy immár néhány befolyásos nyugat-európai multi is szóba jön beszállítóként, alvállalkozóként. De a helyzet mégiscsak az, hogy az erőműbővítés ellenzői által eddig elfogadott mechanizmus keretében adták meg a zöld jelzést azok, akikre eddig legfőbb külföldi támaszukként gondoltak a hazai ellenzéki politikusok.

Ezzel persze bizonyára nem ér véget a húzd meg ereszd meg, hiszen még abban sincs egyetértés, hogy lehet-e, vagy sem népszavazást kiírni az ügyben. Eddig a kormányoldalon azt állították: nem lehet népszavaztatni. A minap azonban Róna Péter közgazdász ennek ellenkezője mellett érvelt. Egyúttal azt fejtegette, hogy az LMP – minden eshetőségre számítva – öt, illetve a Párbeszéd egyetlen kérdése hibás. Szerinte arról kellene voksolnia a magyar lakosságnak, hogy „Egyetért-e ön azzal, hogy a magyar kormány éljen a Magyarország kormánya és az Oroszországi Föderáció közötti nukleáris energia békés célú felhasználása terén folytatandó együttműködésről szóló szerződésben foglalt jogszerű felmondás lehetőségével?”

Kár, hogy ezek a viták nem évekkel ezelőtt zajlottak le. Az idő tájt kellett volna elkezdeni őket, amikor még az MSZP is az Oroszországgal együttműködve megvalósuló paksi bővítés pártján állt. Minthogy nyilvános, szakszerű viták nem, vagy alig folytak, csupán olyan politikusok mantrázását hallhattuk éveken keresztül, akiknek véleményét elsősorban a Fidesz-kormánnyal való szembenállás motiválta, egyszerűen nem tartom hitelesnek az ellenzéki körökből érkező megnyilatkozásokat. Eközben persze Orbánék állításaiban sem bízom, hiszen szavahihetőségüket már annyiszor ásták alá ők maguk az elmúlt években az ország kisebb és nagyobb ügyeiben hozott döntéseikkel.

Kérdőjelek a német energiapolitikában

Ám jobb később, mint soha. Mostanában – az atomerőmű-bővítéshez a nemzethalált, illetve a Putyinnak való teljes kiszolgáltatottságot vizionáló ellenzőkkel szemben – többek között ilyen és ehhez hasonló tények látnak napvilágot:

– Magyarország télen és nyáron is jelentős villamos-energiaimportra szorul. Az elmúlt hónapokban, a még egyáltalán működő erőművek, köztük a paksi atomerőmű teljes kapacitása mellett, a villamos-energia harminc százalékát (!) külföldről kellett behozni.

– Egyre több a légkondicionáló berendezés a házakon, s előtte vagyunk villamos személyautók elterjedésének. Ám az import olyan, mint a kutya vacsorája: vagy van, vagy nincs. És az is kérdés, milyen áron.

– Magyarországon sok a szélcsendes nap. A napkollektoroktól is csak részleges teljesítmény várható, nem beszélve arról, hogy az ezekbe beépítendő ritka földfémekből egyre kevesebb lesz, illetve amikor lejár a berendezések élettartalma, a hulladék a környezetet fogja szennyezni, ahogyan a végül Afrika és Elő-Ázsia szeméttelepeire szállított, gyerekmunkával bontásra kerülő televíziók, számítógépek és mobiltelefonok.

– Mostanra kiderült az is, hogy az eddig etalonnak tekintett németországi energiapolitikát felül kell vizsgálni. Miközben Németország tavaly jelentősen növelte a nap- és szélerőművi kapacitásait – a szélerőművi beépített teljesítmény 10, a naperőműveké pedig 2,5 százalékkal növekedett –, a szélerőművek 2016-ban 1,5, a naperőművek pedig 3 százalékkal kevesebb villamos energiát termeltek, mint 2015-ben. Ennek fő oka: kevesebb volt a napos órák száma, mint 2015-ben, és kevesebbet is fújt a szél. Egy másik közlés szerint 2016. január 8-án 18 óra körül a francia villamosenergia-termelés 68 százaléka atomenergiából származott. Ugyanebben az időszakban a német termelés 68,75 százalékát a szén-, gáz- és olajtüzelésű erőművek biztosították, de ez hatszor akkora szén-dioxid-kibocsátással járt, mint Franciaországban. Kontinensünkön Németországban a legmagasabb a szénerőművek által okozott levegőszennyezéshez köthető halálesetek száma. Ráadásul a német fogyasztók fizetik a legtöbbet az áramért Európában, a megújulók állami támogatása pedig hovatovább a német költségvetés kereteit feszegeti.

Megismétlődhet a nagymarosi fiaskó

Summa summarum, mérvadó nemzetközi elemzések szerint, három-négy évtizedes távlatban egyszerűen lehetetlen pótolni az energiaigény növekedését alternatív forrásokból, illetve takarékossági intézkedésekkel. Továbbra is szükség lesz a szénnel üzemelő, illetve a nukleáris erőművekre. Mindezzel azonban csak jelezni kívántam, hogy lenne miről hallgatni a valóban szakértőket a hozzám hasonló laikusoknak, nehogy ismét olyan károkat okozzunk önmagunknak, mint amilyen károkat okoztunk a nagymarosi gát és vízi erőmű politikai okokból meghiúsított építkezésének leállításával. Jóllehet ebben az ügyben sem gondolom, hogy birtokában lennék minden ismeretnek, de a veszteségek listája így is terjedelmes:

– az addigi építkezés, majd a visszabontás költségei;

– a máig ható környezeti károk a Duna mosoni ágában;

– a szabályozatlan vízszint miatt továbbra is csupán időszakosan hajózható a Duna Bőstől Délre, emiatt előbb-utóbb (a rendszerváltó tömeg kihalása után) csak meg kell építeni a gátat, sőt gátakat;

– a Dunakanyar fölötti szakasz vízszintje folyamatosan csökken, ennek következtében pusztulnak a part menti élőhelyek (a legnagyobb veszély a Duna–Ipoly Nemzeti Park ártéri keményfaligeteit fenyegeti);

– megoldatlan Budapest és a fölötte lévő települések árvízvédelme, aminek következményei a mobilgát-tervek, illetve mint Szentendrén, építkezések, s ami ezzel jár, a növényzet és az élővilág pusztítása, ami ellen persze most ugyanazok a környezetvédők és utódaik lépnek fel, mint akik annak idején a nagymarosi gát és erőmű miatt tiltakoztak; (Szimpátiám persze az övék, de azt sem hallgathatom el, hogy a magatartásukban érzek némi ellentmondást.);

– a szerződéstől való elállás miatt kártérítést kellett fizetnünk a partnereknek, amiből például az osztrákok egy kisebb erőművet építettek a saját – gátakkal egyébként is számtalan helyen szabdalt és hajózhatóvá tett – Duna-szakaszukon.

E károkról, s főleg ezek politikai összefüggéseiről persze a nagy nyilvánosságban alig esik szó. Azért, mert a rendszerváltozás-kori úgynevezett elit részben ezt az ügyet használta ki arra, hogy a tömegeket lázba hozva a hatalom sáncait bevegye. Ezért fogadom óvatosan a politikusi megnyilatkozásokat a paksi ügyben is. Egy asztalhoz ültetett szakemberek nyilvános, televíziós és rádiós, érdemi vitáinak sorozatát szeretném látni és hallani. Ezek hiányában csupán érzelmek vezérelhetnek bennünket. Olyan érzelmek, amelyeket a propaganda jól ismert eszköztárát bevető politikusok hatalmi szempontjaik szerint korbácsolnak fel bennünk, noha a döntés több évtized múlva bekövetkező pénzügyi hatásait lényegében lehetetlen felmérni – amint ezt egy ismert, a minap a Klubrádióban megszólalt, liberális közgazdász, Vértes András becsületesen kifejtette.

Így egyelőre csupán abban vagyok biztos, hogy a szénerőműveket, a vízerőműveket, az atomerőműveket teljes egészében nem leszünk képesek kiváltani napkollektorokkal, szélerőművekkel és hőszigeteléssel. Mert áramra, méghozzá a jövőben az eddigieknél is több áramra, szükség lesz. Azoknak is, akik most mindenféle hagyományos megoldás ellen szállnak síkra, s főleg akkor, ha azok Oroszországhoz kapcsolnak bennünket. Csakhogy a földgáz is az oroszoktól jön. Annak nagy része is, amely esetleg kerülő úton, Németországból jutna el hozzánk. Persze értem én, hogy az USA most éppen azon ügyködik, hogy ezt részben kiváltsa a cégei által belátható időn belül Ukrajnában kitermelt, illetve az Amerikából Európába szállított saját palagázával. De ez, ha egyáltalán lesz belőle valami, csak részleges megoldást jelenthet. Nem beszélve arról, hogy a palagáz-kitermelés borzasztóan környezetromboló.

Mindez pedig az ügy egy további aspektusára figyelmeztet: csak hazai összefüggésekben aligha alakítható ki Magyarország energiapolitikája. Európai, sőt globális méretekben értékelve lehet meghozni a roppant súlyos, még szakértelem mellett is kockázatos döntéseket. Demokrataként sem hiszem, hogy erre a pillanatnyi hangulatok hatása alatt az urnákhoz járuló nép tagjai képesek lennének. Tetszik, nem tetszik, mégiscsak a kormányzó erők dolga, hogy meghozzák a megfelelő döntést, s vállalják érte a politikai-történelmi felelősséget – jelentsen ez bármit. Az persze már a mi – bár nem tőlünk független – szerencsétlenségünk, hogy a rendszerváltás utáni politikai elit, s különösen a második és a harmadik Orbán-kormány gátlástalansága miatt ma már egyik oldal döntéseiben sem bízik az emberek többsége. De tetszik, nem tetszik, ők csupán azt testesítik, testesíthetik meg, amilyenek nagy átlagban valójában mi magunk is vagyunk.#

CÍMKÉP: Akármilyen távol is vannak egymástól, vagy egyesek szerint a kelleténél is közelebb, ebben a pillanatban övék a döntés joga. Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin 2014 januárjában, Moszkvában