Horrorisztikus történetek bontakoznak ki előttünk ismert írók, költők, politikusok részvételével.

A nemzeti (nem) együttműködés rendszerében is megkerülhetetlen József Attila. A mostani hatalomnak a költő istenes versei teremtenek lehetőséget a kisajátításához. Már ha egyáltalán. Mindenesetre a vizsgatételek feldolgozásával foglalkozó Érettségi portál, 2018 is mutatja ezt a törekvést. Abban József Attila az istenes verseivel szerepel. Persze, azzal majd megbirkóznak valahogy, miért emelt vádat a királyi ügyészség az akkor 19 éves költő ellen a Lázadó Krisztus című vers miatt istengyalázásért, ahogy a címkép is tanúsítja.

A még korántsem kiérlelt költemény persze inkább volt egy tehetetlen paraszt panasza. Vagyis a szociális igazságtalanság jelent meg benne, s alighanem elsősorban ez szúrhatta az urak szemét. De máig hangzó áthallásnak ez is bőven elég… Nincs ebben semmi újdonság. Az életmű nagyon is alkalmas arra, hogy a mindenkori hatalom képviselői, cinikus szekértolói szájízük szerint válogatva használják egy-egy részét az éppen esedékes társadalmi harcban, benne a kultúrharcban. Ezúttal azonban legalább annyit elmondhatunk: az ilyen szándékoknak gátat szabhat a most megjelent két vaskos kötet, amelyek címe: József Attila összes tanulmánya és cikke, 1930–1937*.

Talán nem járok messze az igazságtól, hogy generációmban – alapvetően a hatvanas évekbeli, iskolai tanulmányok hatására – József Attila proletárköltőként rögzült, bár, ami engem illet, ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Falun nevelkedvén, a proletár kifejezésnek számomra nem volt életszerű tartalma. Amikor kézbe vettem valamelyik kötetét, a szavakkal megjelenített képek és gondolatok varázsát erejét kerestem és csodáltam bennük. Esztétikai élményként szívtam magamba egy-egy sorát. Műveivel összefüggésben sosem kezdtem filológiai vagy másféle okoskodásba. Vélhetően sokakkal együtt, a zseni intuícióinak tudtam be, ahogyan a világ egy-egy új jelenségét megragadta, s láttató erővel elém tárta, agyamba csapta. Ám, hogy nem csupán zseniális megérzések és Földön túli sugallatok révén létrejövő képzettársítások felszikrázásának köszönhető mindez, hanem tudatos szellemi munkálkodásnak, arra először a prózai írások most megjelent kritikai kiadása döbbentett rá.

Lehet ezért szemrehányást tenni, amit akár magam is megtehetnék magamnak. Csakhogy van egy kis bökkenő. József Attila összes verseinek 1984-es kritikai kiadásáról tudomásom volt, s a két kötetet akkor meg is vettem. Ám – életkorom miatt – óhatatlanul lemaradtam az 1958-as kiadás III. kötetéről, amely az életmű prózai részének akkor ismerhető darabjai mellett, függelékekként, politikai szempontból kényesnek számító dokumentumokat is tartalmazott. Például a magyar kommunisták József Attilát megbélyegző néhány szövegét. Ez az ismeretanyag azonban nem érte el a nemzedékemet, minthogy sem az általános, sem a gimnáziumi tananyagnak nem volt, politikai okokból nem lehetett része. Az ezzel egy időben megjelentetett József Attila emlékkönyvet pedig kifejezetten betiltották. Veres András szerint „csupán azért, mert a régi mozgalmi emberek emlékezéseikben beszámoltak arról, hogy az illegális kommunista párt kizárta a költőt tagjai közül”.

A mostani két kötet csaknem ezerötszáz oldala ilyen és ehhez hasonló közlések sokaságával bővíti a búvárkodni akarók ismeretét. Név szerint említi azokat, akik a különböző korokban szemelgettek a prózai anyagból, akik egymásnak juttattak belőle, s akik – talán a költő nimbuszának úgymond védelmében – meg is semmisítettek kéziratokat. Ha a személyes kapcsolatok, az intrikák szövevényét is hozzáveszem mindehhez, mondhatni horrorisztikus történetek bontakoznak ki előttünk igencsak ismert írók, költők, politikusok részvételével. A teljes áttekintés reménytelen vállalkozás lenne ezen a helyen. Ezért csak néhány olyan megállapításra szorítkozom, amelyek talán némiképp oldhatják a József Attiláról kialakult sematikus képet, s ily módon kedvet csinálhatnak a kötetek behatóbb tanulmányozásához, az életmű átértékeléséhez, a versek értelmezéséhez.

– Mindenekelőtt Tverdota György nyomán azt kell megemlíteni, hogy a közvélemény nem ismeri József Attila úgymond gondolkodói arcélét. Kétségtelenül küzdött a rendszerezésre sarkalló, teljes egyetemi stúdium elvégzésének hiánya miatti nehézségekkel, de a berlini, a párizsi egyetemi kiruccanásokat is tartalmazó önképzéssel, egyre gyorsuló tempóban tette magáévá a korszerű ismereteket. Vitacikkek írása, előadások tartása, saját fordítások révén, s attól a vágytól hajtva, hogy elvégezze kora Magyarországának rendszerkritikáját előbb a polgári filozófiák, később a népi gondolat, majd a marxizmus alapján.

– A gondolkodásában életre szólóan bekövetkezett marxista fordulat után, Tverdota György szerint, József Attila azt is észlelte, hogy a marxista tudományosság és filozófia nem ad választ minden társadalmi kérdésre, ezért azzal kísérletezett, hogy a pszichoanalízis és a freudi tanok eredményeivel végezze el a korrekciót, mindenekelőtt annak érdekében, hogy ne csak a közösség, az osztály egészének szemszögéből vizsgálja a társadalom jelenségeit, hanem az egyénéből is. Mondani sem kell, ezzel szintén magára vonta a doktrinerek haragját. Ennek is része volt abban, hogy nem ő, hanem Illyés Gyula, aki akkor illegális kommunista volt, utazhatott a Szovjetunióba, az írókongresszusra.

– „Többször is szembement a munkásmozgalomban uralkodó nézetekkel, sőt provokálta eszmetársait, de mindvégig baloldali maradt, aki életképessé akarta tenni a marxista elméletet, s ezért annak megreformálásán dolgozott” – olvasható a szerkesztői előszóban.

– József Attila már a múlt század harmincas éveinek kezdetén arra a következtetésre jutott: a proletariátus, a munkásosztály nem alkalmas arra, hogy önálló kultúrát teremtsen – hangzott el a bemutatón. Válságot okozott benne, hogy a középosztályosodó, ám kiszolgáltatott, s ezért végső soron szolgatudatú alsóbb néprétegek támogatásával jutott hatalomra a fasizmus, amit haláláig nem tudott feldolgozni. Végzetes sorsában is része lehetett ennek. Vajúdását mutatja, hogy e tekintetben még egy időleges – neki annál több bántást hozó – kitérőt is tett, amikor a nemzeti szocializmust ajánlotta kiútként a nemzetköziség úgymond megbukott eszméjével szemben.

Ezek az írások eddig csupán a bennfentesek szűk köréhez juthattak el. Jobbára anélkül, hogy a közgondolkodásra, a társadalmi folyamatokra termékenyítően hathattak volna. Akik ismerték őket, akár saját, jól felfogott érdekükben, akár azért, hogy megmentsék az egyáltalán kinyomtatott szövegeket a betiltástól, jobbára hallgattak. Hogy a szövegek egészen széles körű, nyílt vitákban lesznek mérlegre téve, korábban nem volt remélhető, de nem remélhető ma sem. Ugyanis a háború előtt, majd azt követően másként és másként, de ellenfényben láttathatták volna – amint láttathatják ma is – a hivatalosnak számító társadalom-felfogást.

A múltban olyan gondolatok, társadalmi mozgások melegágyai lehettek volna ezek a szövegek, amelyek a hatalom tényleges birtokosaival ellentétes érdekeket juthattak volna érvényre. Az 1945 utáni megszállás körülményei közepette sem tolerálták az éppen érvényes dogmáktól eltérő nézeteket. De nem tolerálhatják őket a hatalom mai letéteményesei sem, hiszen bennük élesen felvetődik a másféle formában, ám mégis létező osztályellentét. A kizsákmányolóknak és a kizsákmányoltaknak az a hatalom által minden módon elfedni, eliminálni akart antagonizmusa, kibékíthetetlen ellentéte, amelynek kiélezett bemutatása az életmű alappillére.  Ezért legfeljebb megtűrik az ilyen szövegeket, hogy az értelmiség szűk köre úgy okoskodhasson felettük, hogy annak ne legyen széles körű hatása. Még így is eljöhet az az időszak, amikor akár ismét bíróság elé is citálhatnak miattuk egyeseket, amint azt tették a Horthy-rendszerben a fiatal József Attilával, vagy éppen több népi íróval, hogy a szociáldemokratákról, az illegális kommunistákról említést se tegyünk. Az pedig már közhely, hogyan bántak el főleg a Rákosi-rendszerben, s részben a Kádár-érában még a saját renegátnak minősített elvtársakkal is a hatalom birtokosai.

De ha így, akkor így! Akkor ilyenként becsüljük meg az olyan köteteket, mint amilyen a József Attila 1930 és 1937 közötti értékező prózájának mostani kritikai kiadása! #

*MEGJEGYZÉS: A L'Harmattan Kiadó és a József Attila Társaság közös, József Attila 1930–1937 közötti összes tanulmányának és cikkének kritikai kiadására szánt erőfeszítések nagyságát jellemzi, hogy a szövegek kutatásán, a jegyzetek, a magyarázatok elkészítésén, szerkesztésén összesen huszonöten dolgoztak tíz éven át. Többségük irodalomtörténész. A szerkesztő Tverdota György és Veres András, akik egy-egy szellemi izgalmakban részeltető, bevezető tanulmányban térképezték fel a költő gondolkodástörténetét, illetve életművének igencsak ellentmondásos fogadtatását, értelmezését egészen napjainkig bezáróan. A tiszteletet parancsoló mennyiségű és részletességű filológiai jegyzetet, magyarázatot is beleértve, a kéziratok, a szövegek eredetileg nyilván kusza halmazát Sárközi Éva rendezte sajtó alá. A Le Monde diplomatique Baráti Klubja és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének június 21-ei könyvbemutatóján az egyik szerkesztő, Tverdota György irodalomtörténész, a József Attila Társaság elnöke, Spiró György író-irodalomtörténész és Sárközi Éva filológus kalauzolta a közönséget a költőzseni életművének kevéssé, sőt, a széles nyilvánosság által mondhatni egyáltalán nem ismert részeiben. # #