A mai propagandisták a demokráciával összeegyeztethetetlennek tartják az erőszakot, de amíg állam van, ez önbecsapás.

Az átlagosnál jóval érdeklődőbb egykori tanítványom mellékesen jegyezte meg egy beszélgetésben, hogy

a Rákosi, meg a Kádár rendszerben a hatalmat gyakorlók kezdettől fogva tagadták, hogy diktatúra lenne Magyarországon.

Honnan veszed ezt a zöldséget? – fortyantam fel, hiszen többé-kevésbé már tudatosan éltem meg a kiteljesedő Kádár-rendszert, s még ma is fülemben cseng nem egy pártfőtitkári beszédből a „proletárdiktatúra” kifejezés. Ti fiatalabbak próbáljátok már előkeresni a korabeli dokumentumokat, mielőtt határozott kijelentéseket tesztek, egyébként a mai propagandisták átmossák az agyatokat! – zohoráltam.

Azért a következő napokban is nyugtalanított a gondolat: hátha engem csal meg az emlékezetem. Ezért először Szabó Bálint: Az „ötvenes évek” című munkáját vettem kézbe. (Kossuth Könyvkiadó, 1986) Annak mindjárt a 9. oldalán szerepel a „proletárdiktatúra” szó, méghozzá a „népi demokráciával” összevetésben. Az utóbbi kifejezést egy korábbi kötet egyenesen a címében jeleníti meg. Egy szerzői közösség összeállításában, szintén a Kossuthnál, 1978-ban jelent meg a csaknem négyszáz oldalas áttekintés, A magyar népi demokrácia története 1944–1962.

Alighanem a nyugati demokrácia-fogalomhoz tapadó mai képzetek és a létező szocializmus – államszocializmus, mások szerint államkapitalizmus – időszakában népi demokratikusként meghatározott hatalomgyakorlási forma összecsúszása, akár tudatos összecsúsztatása a téveszmék egyik forrása.

A mai propagandisták a demokráciával összeegyeztethetetlennek tartják az erőszakot. Ám legyen! De akkor ezek az urak és hölgyek mit kezdenek azzal az „aprósággal”, hogy a nyugati államok is fenntartanak erőszakszervezeteket – rendőrséget, csendőrséget, katonaságot, titkosszolgálatot stb. – s ezeknek az intézményeknek a tagjait nem haboznak bevetni nem csak a polgárok védelmében, hanem a rendszer, a munkáltatók, a tőkésállam intézményei ellen tüntetők megrendszabályozására is? Mi több, imperialista háborúk indítására, az adott államhoz kötődő tőkésérdekeknek egészen távoli országokban való fegyveres érvényesítésére...

Figyelmen kívül lehet ugyan hatni mindenekelőtt Leninnek az Állam és forradalom című, 1917-ben napvilágot látott, a megelőző években kimunkált tanulmányában leírtakat, de az önáltatás. Ebben Marx és Engels nyomán a bolseviki vezető leszögezte, hogy »Az állam az osztályellentétek kibékíthetetlenségének terméke és megnyilvánulása. Állam ott, akkor és annyiban jön létre, ahol, amikor és amennyiben objektíve lehetetlen az osztályellentétek kibékítése. És fordítva: az állam léte bizonyítja, hogy az osztályellentétek kibékíthetetlenek.” Lenin rámutatott: »a polgári és kispolgári ideológusok (...) úgy „helyesbítik” Marxot, hogy az állam az osztályok kibékítésének szerve.« (Magyar Helikon, 1971, 11.o.) Megjegyzem, e „helyesbítés” mára odáig jutott, hogy sokan arról lamentálnak: vannak-e társadalmi osztályok? Nekik írtam a 38. Bekiáltás-töprengésben:

„Hogyne lennének! Amíg marxi értelemben vett kizsákmányolók és kizsákmányoltak vannak, addig osztályok is. Az téveszt meg sokakat, hogy a kizsákmányoltak foglalkoztatási körülményei más-más formát ölthetnek a műszaki-technikai feltételek változása következtében.”

Itt és most ne gabalyodjunk bele az államot a kizsákmányoló kisebbség helyett a többség érdekében a „proletariátus diktatúrájával” működtető elméletek és gyakorlat taglalásába, illetve az Engels által leírt, az államnak és a demokráciának – utóbbinak az állam tartozékaként – elhalásával kapcsolatos polemizálásba! Csupán azt szögezzük le, hogy a marxizmus–leninizmus klasszikusai diktatúraként, proletárdiktatúraként határozták meg annak az államnak a jellegét, amelynek létrehozására néhány nyugati próbálkozás után a Szovjetunióban, majd a II. világháborút követően a szocialista világrendszer más országaiban – többek között máig tartóan Kínában – történt és történik kísérlet.

Más kérdés, hogy az akkori viszonyok mai magyarázói, amikor a kapitalista állam demokráciájának nagyszerűségéről áradoznak – aminél úgymond minden hibájával együtt sincs jobb –, vagyis ezzel eljött a történelem vége, például átugorják a „népi” jelzőt a létező szocializmusok demokráciájának említésekor. Ez történik Magyarországon is, ahol pedig könnyen rá lehetne mutatni arra, hogy a „nemzet” és a „nép” fogalmát történelmileg is áthidalhatatlan szakadék választotta el egészen 1848-ig, s részben 1945-ig. Addig ugyanis a nemzetből – Werbőczy István 1514-ben befejezett Hármas könyve alapján – a nép, vagyis az ország több mint 90 százaléka kizáratott. Hogy aztán miért maradt el, de legalábbis nem kapott közérthető magyarázatot 1945 után sem a nép és a nemzet közötti lényeges különbségtétel, azzal magyarázom, hogy

a kelet-európai – benne Magyarország – átalakítása a sztálini Szovjetunió mintájára zajlott.

Márpedig ott és akkorra a párt- és állami vezetőkből kialakult, önmagát a társadalom fölé helyezett nomenklatúra vette át az eredetileg 1905–1907 között, tehát sok évvel az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt szerveződött népi tanácsok helyét. A magyar kommunisták Moszkvából hazaérkezett csoportja – túlélve a személyi kultusz éveinek hatalmi leszámolásait, tisztában volt azzal, hogy élet-halál kérdése lehet az ottani gyakorlathoz és terminológiához alkalmazkodás.

Ennek jegyében a Magyar Kommunista Párt 1948. január 10-ei országos értekezletén, ahol kiadták a jelszót: „Tiéd az ország, magadnak építed”, az akkor még főtitkár-helyettes és nem moszkovita, Kádár János is „a népi demokrácia útjára léptünk” fordulatot használta megnyitó beszédében. (V. ö.: A magyar... 128.o.) Kissé előreszaladva az időben, az 1956-os felkelés forradalmi jellegét hordozó munkástanácsok célja éppen ez volt: megteremteni a dolgozók tényleges hatalmát, a nómenklatúra kezéből a munkások irányítása alá venni, vagyis ténylegesen proletárdiktatúrává változtatni, szocialistává, sőt kommunistává, azaz közösségivé tenni a rendszert. Nem véletlen, hogy az eseményeknek elsősorban éppen ezt az oldalát övezte hallgatás a Kádár-korban, amiként ma is.

Külön kellene elemezni, hogy a szovjet minta további sztálini torzulásaira miként hatott az Amerikai Egyesült Államok fenyegetése! Ezt a Nagaszakira és a Hirosimára ledobott atombombákkal nyomatékosították a Washingtonhoz kötődő tőkés körök, amelyek szándéka a NATO 1949-es megalakulásával, Németország két részre szakításával vált egyértelművé. Mindenesetre, a kelet-európai átalakítások letéteményesei, a kommunista pártok vezetői kezdettől tisztában voltak azzal, hogy

a termelő magántulajdon és az ahhoz kapcsolódó intézmények, például a bankok államosítása, a tőketulajdonosok háttérbe szorítása, deklasszálása, azaz osztályhelyzetük felszámolása, a kizsákmányolók helyett a dolgozók államának létrehozása, csak diktatórikus úton lehetséges.

És erről – ellentétben a mai ifjabb nemzedékek agyába beültetett tévhittel – nem is hallgattak. Más kérdés, hogy a nemzetközi kommunista mozgalomban, s ennek nyomán idehaza is, viták folytak arról, hogy az átalakítás kiterjedtségében, az erőszak alkalmazásában meddig lehet és szabad elmenni. A Politikai Bizottság 1948. szeptember 28-ai ülésén például »Gerő Ernő és Bíró Zoltán ellenezték, hogy Révai József az országos oktatási értekezleten kifejtse a proletárdiktatúra és a népi demokrácia, pontosabban az államhatalom jellegének kérdését, egyáltalán: ne tárgyaljon olyan kérdéseket, amelyek nincsenek még „alaposan kivitatva”, „nem teljesen pontosan vannak megfogalmazva, s újabb vitákat váltanak ki”.« (V. ö.: Szabó B. 25.o.)  

E cikk kereteit szétfeszítené annak taglalása, hogyan törekedett Révai „a többpártrendszerű proletárdiktatúra” elméleti megalapozására, s miként hatottak rá is a lengyel és a bolgár kommunista párt határozatai. Többek között az, hogy szinte egy időben fogalmazták meg e pártok vezetői: „a népi demokrácia – proletárdiktatúra, annak egyik formája”, aminek magyarországi átültetésében Gerő Ernő játszotta a kezdeményező szerepet Sztálinra hivatkozva a Rákosi Mátyáshoz írt levelében. (V. ö.: Szabó B. 29–30.o.) Itt nincs mód arra sem, hogy végig tekintsük az 1945-től 1989-ig tartó időszaknak az e fogalmak – népi demokrácia, proletárdiktatúra – tartalmának változásaival, a propagandában való használatával kapcsolatos módosulásokat.

Az azonban talán még belefér annak igazolására, hogy a mai közhiedelemmel ellentétben nem lett elhallgatva a rendszer diktatórikus jellege, ha felidézem: 1957 áprilisától, a Politikai Akadémián a Kádár-rendszer elméleti megalapozását, a párt középszintű vezetőit eligazító előadások sorát tartották a pártvezetőség és a kormány tagjai. Ezek között Biszku Béla előadásának címe az volt, hogy „A proletárdiktatúra időszerű kérdései hazánkban”. (V. ö.: A magyar... 301.o.) Ugyanakkor az is tény, hogy az eredeti 1949. évi XX. törvény, tehát a Rákosi-rendszer alkotmánya

„csupán” a népi demokrácia kifejezést tartalmazta, de a proletárdiktatúrát nem.

E mögött, feltehetően, politikai meggondolás volt. Viszont a törvény leszögezte, hogy

Talán nem árt, ha tudatosítjuk magunkban: a rendszerváltozáskor ilyen rendszernek intett búcsút, illetve ilyentől szabadult meg az ország – ki-ki válasszon megközelítést a tetszése, a tapasztalatai, a beteljesült vagy beteljesületlen vágyai szerint! Hozzáteszem, az 1972. évi I. törvény, vagyis az újabb alkotmány, az 1949-es alapelemeit megtartva, szakított az előző élesen osztályharcos, a diktatúrát körülíró szellemével és kitételeivel, minthogy a rendszer időközben puhulni kezdett.

Ez is oka lehet, hogy számosan, amikor az interneten a jelenlegi viszonyokat bírálják, sok tekintetben önkéntelenül is ezeknek a szocialista elvek jegyében kritizálnak, ezeket kérik számon a mai uralkodó osztályon, a kormányzókon. Nem ritkán az egyébként a tőkés rendszerre esküvő ellenzéki pártok vezetői is. Mindenesetre, a minap Zöldi László Médianapló című blogjában a Végh Antal születésének 90. évfordulójára emlékező sorozat 10. részében, az írótól vett idézetben azt olvastam: „Magyarországon a rendszerváltás akkor következett be, amikor a rendszer már elviselhető volt.” Már 1995-ben így fogalmazott az író, s mintha azóta sokaknak érzése lenne ugyanez. No de, majdcsak kihalnak a régebbi nemzedék, s velük ezek az érzések! Netán újratermelődnek..?#

CÍMKÉP: A létező szocializmus magyarországi korszakának névadói Kádár János és Rákosi Mátyás az 1950-es évek elején egy iskolai sportbemutatón – Sokan, amikor az interneten a jelenlegi viszonyokat bírálják, önkéntelenül az ő eszméik jegyében kritizálnak, az általuk vallott elveket kérik számon a mai uralkodó osztályon, a kormányzókon (Kép forrása: A magyarok krónikája. Szerkesztette: Glatz Ferenc. Officina Nova, Budapest, 1995, 672. oldal)