A kormányfő hazugságot vizionál ott, ahol a döntése nyomán alapvető katolikus érték sérül.

Felebarátaim! Közöttük is elsősorban azok az embertársaim, akikkel hol itt, hol ott összehozott a sors, ám csak nyugdíjba vonulásuk után derült ki róluk, hogy felismerték magukban a buzgó vallásost. Ne mondjátok nekem, hogy mert féltetek a retorzióktól! Mert a hetvenes–nyolcvanas években ez már nem igazán volt szempont. A személyesen megismert példák helyett hadd utaljak arra, hogy a kilencvenes évektől százával, ha nem ezrével kerültek a politikába, a közigazgatás, a gazdasági élet magas polcaira olyan magukat vallásosnak mondó személyek is, akik a Kádár-rendszerben Nyugaton tanultak, vagy juthattak ki oda egy-egy hosszabb egyetemi kurzusra, tanulmányútra. Mi több, a rendszerváltozás utáni két miniszterelnök és az egyik – igaz, ezen posztján dicstelenül leszerepelt – államfő is vezető beosztásokban dolgozott korábban...

De most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy közületek sokan a keresztény hithez való viszony vízválasztójának tekintitek a nemzeti (NEM) együttműködés kormánya és parlamentje által hozott döntések elfogadását. Benneteket Beer Miklós püspök figyelmeztetése sem érdekel:

A kijelentés erejét és nagyszerűségét az sem homályosíthatja el, hogy ezekért a mondatokért megfeddte őt egy másik történelmi egyház papja, Balogh Zoltán, aki az elmúlt években képes volt elvállalni egy olyan minisztérium vezetését, amely megnevezése szerint csupán erőforrásnak, nem pedig a test és lélek egységében létező személynek tekinti az embert. Ez önmagában mutatja, mit takar az ő papi palástja. De ebbe se bonyolódjunk bele akkor, amikor ti, Felebarátaim telenyomjátok az internetet az állampártotok agit-prop. részlege által terjesztett fotókkal a közbeszédben rabszolgatörvénynek nevezett jogszabály-tervezet és az annak vitatott megszavazása ellen indult tüntetések kapcsán például arról, miként verték szét úgymond „Soros emberei Budapestet”!

Nem verték szét – írtam a rémisztő fényekkel, színes füstpamacsokkal hatásosan operáló, idegeket borzoló, éjszakai fotókat megosztó, s azokat szörnyülködő kommentekkel ellátó, egykori zalai munkatársamnak. Ám válaszként még azzal is előjöttek néhányan az ő ismerősei közül, hogy a demonstrációkkal a karácsonyt szentségtelenítették meg az istentelenek. Jóllehet kiderült, hogy egyes cégeknél és intézményekben már a Munka törvénykönyvének mostani, újabb változtatása előtt is rákényszerítettek ilyen szerződéseket a dolgozókra, köztük rendőrökre, a fanatikusok egyre csak magyarázták: „olyan nincs, hogy visszatartanának túlórapénzt, meg hogy olyan túlmunkára kötelezhetnének valakit, ami lényegében a hatnapos munkahét bevezetését jelentené”. A rendszer bősz védelmezői szőnyeg alá söpörték az olyan figyelmeztetéseket is, melyek szerint, ha egy településen csak egy-két munkáltató van, ott valójában nincs választási lehetőség; ahol nincs szakszervezet, meg kollektív szerződés, ott ugyan a kutyát sem érdekli az alkalmazottak dünnyögése. Közületek többen azonban továbbra is a kormányfő szavait visszhangoztátok:

Ám a valóságban az a helyzet, hogy elég csak megvizsgálni az államfő által a jelek szerint hezitálás nélkül aláírt jogszabályt, mindjárt kiderül, hogy ki nem mond igazat. A 2018. évi CXVI. törvény a munkaidő-szervezéssel és a munkaerő-kölcsönzés minimális kölcsönzési díjával összefüggő egyes törvények módosításáról 3. paragrafusa igenis harminchat hónapra, vagyis három évre terjeszti ki a munkaidőkeret tartamát. Vagyis lehetőséget ad arra, hogy ez idő alatt számoljanak el a munkavállalóval, akinek a 8. paragrafus szerint a cégek évente négyszáz – ötven munkahétre számolva heti nyolc – túlórát rendelhetnek el. A dodonai – jogászi nyelven megfogalmazott, más jogszabályokra utalásoktól hemzsegő – szövegben „azért adunk a látszatra” típusú kitételek is vannak. Például az, hogy a naptári évenként kétszázötven rendkívüli munkaidőn túli százötven óra elrendeléséhez a munkáltató és a dolgozó közötti írásbeli megállapodásra van szükség. Ám az alapvetően egyenlőtlen felek közötti viszonyban ennek életszerűsége igencsak megkérdőjelezhető. Legalábbis szerintem. És akkor még nem beszéltünk a módosítások szinte átláthatatlan szövevényébe elrejtett, a cégeknek kedvező kitételekről.

De talán egy hívő – főleg, ha az katolikus – számára nem igazán ezek a jogszabály leglényegesebb vonatkozásai,  hanem az, hogy a bűnbeesés vétkének lehetőségét kínálja fel a törvény a túlórák hároméves időkeret szerinti elszámolásával. Nem is értem, hogy a magukat hithű katolikusként meghatározó honatyák, sőt a kormányzó Fidesz koalíciós partnerének, a Kereszténydemokrata Néppártnak – ennek a Patyomkin-szerveződésnek – tagjai között miért nem volt egy ember sem, aki azzal állt volna fel, hogy e törvény elfogadásával nagy vétket vesz magára mindenki, aki megszavazza. Ugyanis a négy égbekiáltó bűn között szerepel

Akárhogy csűri-csavarja valaki a szót, a jogszabály legalábbis kinyitja a kaput e förtelmes bűn elkövetése előtt. Úgyhogy ebben a helyzetben nem marad más, mint a „Térdre, imához!” – hogy a rendszerváltozás utáni parlament egyik ülésére beviharzott fiatal, ám annál nyeglébb képviselő beszólását idézzem. De nem ám csak a csuhásokra vonatkozóan, mint amiként ezt az a fiatal honatya kívánta anno, hanem minden rendűre, s rangúra, aki ugyanennek a mára korossá vált személynek egyetlen intésére mozdul, hajbókol és voksol, anélkül, hogy saját józan eszével gondolná végig, mit is cselekszik az Úr nevében. #

CÍMKÉP: A rabszolgatörvény elleni 2018. december 17-ei tüntetés képernyőképe az Index oldaláról

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!