Az orosz vezető alighanem keményebb magatartásra kényszerül a jövőben.

Órákkal azután, hogy véglegesítettem az oroszországi Wagner-alakulat június 24-ei lázadásáról szóló cikkemet, átnéztem a sok légből kapott találgatást, amit a CNN-től a Telexen át a BBC-ig engedtek meg maguknak a médiumok. Az internetes buborékok szurkoló táborokba verődött kommentelőiről nem is beszélve. A képtelenségek tömegének szerzőihez képest elégedetten nyugtáztam: a többszörösen ellenőrzött, hivatkozásokkal hitelesített, tényekre épülő, előző napi összefoglalóm megmaradt a tárgyszerűség keretei között, hiszen nincsenek benne később valótlannak bizonyuló állítások. De tévedtem:

már az orosz rádió éjféli híreiből arra gyanakodtam, hogy nem fogja megállni a helyét az a feltételezésem, amit ráadásul címként is választottam: „Bíróság vár Prigozsinra, ha megéri”.

Az orosz államfő ismét olyan meglepő döntést hozott, amivel minden előzetes várakozásnak ellentmondott. Abból, hogy június 23-án éjszaka közzétették: fegyveres lázadás szervezése miatt indult büntetőeljárás az oroszországi Wagner magánhadsereg alapítója Jevgenyij Prigozsin ellen, arra lehetett következtetni, hogy Putyin leszámol a nagyhangú, őt, nem eléggé határozott főparancsnoki magatartása miatt, személyében is támadó, bár korábban hozzá közel álló és a reguláris fegyveres erők legfelső vezetésével szoros kapcsolatot tartó nagytőkéssel. Az államfő felhívásában szereplő kemény vádak miatt is okkal gondolhattam arra, hogy kíméletlenül felszámolják a lázadást.

Ám, nem ez történt. Miként arról a tegnapi cikkemben, a Komszomolszkaja Pravda esti híre alapján, szintén beszámoltam: Lukasenko belorusz elnök – Putyin tudtával – szinte egész nap megbeszélést folytatott Prigozsinnal, s körvonalazódtak valamiféle megállapodás részletei. Ezt követte a moszkvai idő szerint nem sokkal 21 óra előtt kiadott jelentés, miszerint

a Wagner vezetője, Jevgenyij Prigozsin sajtóirodáján keresztül közölte, hogy alakulatának hadoszlopai visszatérnek tábori körleteikbe, mert egyébként mindkélt oldalon orosz vér fog folyni.

Még mindig szombaton, az Interfax 23 óra előtt közzétett szövege szerint: „A Jevgenyij Prigozsin elleni büntetőeljárást megszüntetik, Fehéroroszországba megy – közölte Dmitrij Peszkov, az Orosz Föderáció elnökének sajtótitkára”. Arra a, minden jel szerint önmagának feltett, kérdésre, mi garantálja, hogy Beloruszba távozhat, a szóvivő azt válaszolta: „Oroszország elnökének szava”.

Várjuk ki a végét, de mindez újból ellentmond annak a nyugati média által másfél éve sulykolt állításnak – amit 2014 óta számos tény cáfol –, hogy Vlagyimir Putyin provokálta ki ezt a háborút, s hogy nem a Nyugattal, illetve Ukrajnával kapcsolatos konfliktus oldása volt a célja hatalomra kerülése óta.

Itt nem fogom sokadik alkalommal felsorolni az ezt alátámasztó erőfeszítéseket, a Washington által zátonyra futtatott, európai hatalmak által szentesített megállapodásokat, megállapodás-tervezeteket, amelyeket az orosz vezető támogatott és / vagy kezdeményezett. Egyrészt nem ez a téma. Másrészt a humánus, a mindig minden körülmények között a békés megoldásra törekvő Amerika képének bűvöletében élő és a magukban az ördögi Oroszország rögeszméjét melengető hívőket úgysem lehet meggyőzni arról, hogy a Kreml jelenlegi vezetője – gyakran saját országa keményvonalasaival, illetve ellenérdekelt oligarcháival is szembemenve – egy, a korábbiaknál sokkal fejlettebb államot szeretne hagyni maga után. Erre koncentrálva ténykedik, jóllehet a nyugati, benne a magyar média erről gyakorlatilag nem számol be.

Ezért is hihették az USA és Európa vezetői, az önmaga rögeszméi által is megvezetett, nyugatos, neoliberális értelmiségről nem beszélve, hogy a szankciótömeg megrogyasztja Oroszország gazdaságát és társadalmát.  

A katonai lázadás eddigi (!) kezelése újabb adalék ahhoz, hogy az orosz államfőnek nem érdeke a véres leszámolás. Ennek nincs köze a személyiségéhez, amiről tudós elemzők rendre kimutatják az ellenkezőjét, figyelmen kívül hagyva a pragmatikus politikai szempontokat. Más kérdés, hogy Putyin érdekvezérelt kompromisszumkészségét nem saját és országa gyengeségének jeleként fogják-e fel külföldön és odahaza egyaránt, miként ez az ukrajnai háborúval kapcsolatban nem egyszer elhangzik. Márpedig, ha igen, akkor – a Kreml szóhasználatával – „a kollektív Nyugat” ebből azt a következtetést vonhatja le, hogy még nagyobb erővel kell ütni a vasat. Magyarán, az eddigiekhez képest is intenzívebben kell háborúzni ahhoz, hogy a putyini rendszert megbuktatva, káoszt idézzenek elő Oroszországban, akár az államot is részeire szakítva annak érdekében, hogy a globális nyugati tőke akadálytalanul vonhassa ellenőrzése alá az ottani erőforrásokat.

Persze, ez hosszabb távon érvényesülhet. Viszont ha tényleg futni hagyják Prigozsint, akkor ebből immár egyértelműen Putyin gyengekezűségére következtethetnek az oroszországi háborúpárti héják, illetve a központosító állam meggyengítésében érdekelt oligarchák, akiknek elődei, a nyugati kalandor tőkésekkel együtt, 1991 és 2000 között is oly serények voltak az ország kirablásában. Ha ez a forgatókönyv érvényesül, az nem jó hír lesz a világ számára, mert nőni fog a nagy háborúhoz vezethető bizonytalanság. Bár a következményeket nem érzékelő, vagy szőnyeg alá söprő, hézagosan tájékozott elvakultak kezdetben ujjongani fognak, miként a mostani hibrid háborúval kapcsolatban is teszik. Szurkolóként viselkedve nem fogják fel, hogy az eszkalálódás, amiért a nyugati erők oly sokat tesznek, mindannyiunk életét, sőt, magát az emberi civilizációt fenyegeti. Éppen ezért, ha az orosz vezető túléli a Prigozsin-ügy miatti helyzetet – feltehetően túléli –, akkor

Putyin kénytelen lesz keményebb magatartást tanúsítani az eddigiekhez képest.

Ennek részeként biztosra vehető, amire két előző cikkemben is utaltam, hogy a negyven magán katonai szervezet között immár a Wagner fegyveresei felett is átveszi az ellenőrzést az állam. A kitűzött július 1-jei határidőig a védelmi minisztérium aláírja a zsoldosokkal az ezt biztosító szerződést, s a lázadásban való részvételt nem torolják meg. Az sem tartható kizártnak, hogy az alakulatot jelentősen meggyengítik azzal, hogy tagjaikat más, hasonló szervezetekbe irányítják. Akár magát a Wagnert el is sorvasztják, ami miatt, persze, fájjon a CNN, meg a hozzá hasonló médiumok szerkesztőinek feje, akik a Putyin-ellenesség őrületében újabban magasztalták az alakulat tulajdonos-zsoldosvezérét, noha az épp a még keményebb ukrajnai fellépés érdekében vállalta a konfliktusokat a Kreml vezetésével.

Az eseményeknek ennél lassabban ható, de tartósabb következménye lehet, amire tegnapi cikkemben szintén utaltam már: a Kreml számára egyre kevésbé alternatíva a teljes központosítással szemben a kesztyűs kézzel való rendteremtés. Oroszországban egyre inkább azok hangja érvényesülhet, akik nyilvánosan – az állami médiumokban is – a hadiállapot bevezetését, a halálbüntetés visszaállítását, a nyugatos értelmiséggel, a kétkulacsos oligarchákkal, a többfrontos harc jegyében a bizonyos értelemben leninistákkal, a sztálinistákkal, az ultranacionalistákkal való kemény leszámolást, a Nagy Honvédő Háború alatt rettegett Szmers (Смерть шпионам! – Halál a kémekre!) szervezet felállítását követelik.

Nem mellesleg a Prigozsin-ügy arra is módot teremthet, hogy Putyin lecserélhesse a – saját szóhasználata szerinti – parketta-tábornokokat, vagyis azokat a katonai vezetőket, akiknek nincs harctéri tapasztalata.

Más kérdés, hogy nemrégiben az államfő maga tette szóvá azt is, nemigen van kikkel végrehajtani a személyi változásokat. Ennek érdekében szorgalmazta, hogy az ukrajnai háborúban magukat kitüntetettek közül minél többen kerüljenek a védelmi minisztériumba, illetve katonai főiskolákon tanuljanak tovább. Kevesen gondolnak rá, de Oroszország számára a háborúnak ez is hozadéka lehet. Egy másik, ezzel összefüggő tényező: a hatalmas ország minden katonai körzetéből, időről-időre rotálva vetik be a harcba a különböző alakulatokat, hogy átessenek a tűzkeresztségen, s növeljék az egész sereg hadrafoghatóságát, hatékonyságát. 

Miközben az USA az utóbbi három évtizedben háborúk sorában tesztelte katonáit, katonai vezetőit és fegyvereit, az orosz hadseregnek erre igazán csak Szíriában volt módja, ami egy katonai szuperhatalom esetében nagy kockázat. De ugyanilyen kockázat egy olyan háborúban, mint az Ukrajna területén folyó, különleges helyzetbe hozni egy több tízezres magánhadsereget, amit nehézfegyverzettel, önálló légvédelemmel szerelnek fel, továbbá saját felderítési és elhárítási tevékenység kiépítését engedélyeznek számára. Ezzel egy párhuzamos, szinte önálló fegyveres erő jött létre a Wagner név alatt, ami gyakorlatilag kikerült az állam közvetlen befolyása alól.

Ezért, miközben csak helyeselni lehet Putyinnak azt a döntését Prigozsinnal és lázadó fegyvereseivel kapcsolatban, amivel megakadályozta a tömeges vérontást, alighanem a felelőssége sem elhanyagolható abban, hogy ez a zendülés kialakulhatott. Ráadásul néhány olyan katona és pilóta halálával járt, akiket azért kellett bevetni, hogy elvágják a Moszkva felé indult lázadók konvojának útját. Emiatt, vasárnap este már az államfőt támogató véleményformálók részéről is megfogalmazódtak óvatos bírálatok, esetenként a Sztyepan Razinhoz hasonló felkelőket, más összefüggésben Iván Mazeppát, illetve az 1918-1920 közötti polgárháborút emlegetve a viharos orosz történelemből. Nem zárnám ki tehát, hogy a történteknek valamilyen következménye mégiscsak lesz a hadúrra, illetve az orosz reguláris hadsereg tagjainak meggyilkolásában résztvevőkre nézve. Egyelőre azonban legyen elég ennyi a jóslásokból, ami a Bekiáltásnak eddig sem volt igazán sajátja, mert mint a tegnapi példa is mutatta: igen könnyű melléfogni ezekben az ügyekben.#

CÍMKÉP: Vlagyimir Putyin június 24-én 10 órakor intézett felhívást az ország polgáraihoz, a Wagner-alakulat lázadóihoz de 22 órára – Lukasenko belorusz államfő bevonásával, a kazah, az üzbég, a török elnök támogatásával – már kezelték a helyzetet – A szurkolóként viselkedő ujjongók nem érzékelik, hogy az eszkalálódás, amiért a nyugati erők oly sokat tesznek, az emberi civilizációt fenyegetheti (Fotó forrása: videó-kép az orosz államfő honlapjáról)