A fő kérdés, hogy mi okozta a gépi és gépszerű technológiának a népirtások szolgálatába állítását a civilizációnkban?

Újból és újból megpróbálom átvágni magam a holokauszt körül kialakult értelmezések szövevényén. Tettem, amit tehettem ebben az ügyben, s teszem, amit tehetek, mert

soha nem szűnhet meg az a szándék, hogy az ember szembenézzen a történtekkel, hogy esélyt adjon a jövő más irányokban való formálására.

Sokan, s ezek közé számítom magam is, azt gondolják: időről időre meg kell emlékezni a zsidóságuk, a cigányságuk, a homoszexualitásuk, a német nácik és közép-európai fasiszta szövetségeseik által alsóbbrendűnek tekintett keleti szlávságuk, testi fogyatékosságuk miatt elpusztítottakról. Talán ez is lehet egy lépés ahhoz, hogy elejét vegyük a megismétlődésnek.

Ezzel együtt, vannak kétségeim a szándék eredményességével kapcsolatban. A propagandamentességnek azonban minimális követelménynek kellene lennie. Már csak az elpusztított milliók iránti kegyeletből is. Ehhez képest a zsido.com, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) és a Chábád Lubavics mozgalom Facebook-oldalán ezt olvasom:

,,Auschwitz – egy lengyel város német neve, mely a náci és nyilas rémuralom miatt mindörökké tragikus hangzású lesz; az embertelenség és az erőszakos halál szinonimája. A vészkorszak leghírhedtebb haláltáborát 1945. január 27-én, a héber naptár szerint svát hónap 13-án szabadították fel, 79 éve ezen a napon aludt ki a koncentrációs tábor pokla.”

Nem a fogalmazás kisebb esetlenségeit teszem szóvá, mert elsősorban a „szabadították fel” kitétel miatt kaptam fel a fejem. Ott és azonnal meg is jegyeztem egy kommentben: így írja át a történelmet a hálás utókor. Nem mellesleg, ugyanezzel az általános alannyal mondták a szöveget az m1 híradóban is. (2024. 01. 27., 11:07) Már nehogy a Szovjetunió soknemzetiségű, köztük zsidó katonáinak tudják be a felszabadítást!

Ahogy Joe Biden Hirosimában, 2023. május 19-én tett látogatásakor sem említették, hogy 1945 augusztusában az USA dobta le az atombombát ott és Nagaszakiban, mindent egybe vetve körülbelül 600–700 ezer ember halálát okozva. Barack Obama után a második hivatalban lévő elnökként a Béke-parkban járva, Biden ugyanúgy nem kért bocsánatot a japánoktól, amiként elődje sem.

Saját magyarázatom szerint, ha ezt tették volna, nem lehetne kialakítani az újabb nemzedékekben azt a hamis tudatot, miszerint minden rossz az oroszokhoz kötődik, ellenben minden jót a Nyugatnak, elsősorban annak az Amerikának köszönheti a világ, amely egyébként1944 nyaráig várt arra, hogy végrehajtsa a normandiai partraszállást.

Tette ezt a háború utáni hatalmi versengésre gondolva, a Szovjetunió minél teljesebb kivéreztetése érdekében.

Hollywood világháborús filmjei eleve a torzítást szolgálják egyszerűen a mennyiség okán, s azzal, hogy az egyedi esetek általánosításával torzítják a közönség tudatában a részvételi és a veszteségarányokat. Természetesen, Amerika javára, amely a világháború összes frontján, beleértve a normandiai partraszállást, és a Csendes-óceáni műveleteket, 400 ezernél kevesebb embert vesztett, szemben a 27 milliónyi szovjet áldozattal. S akkor egy szót sem szóltunk arról, hogy az USA a háborúból meggazdagodva került ki, míg mindenki más, elsősorban a Szovjetunió, iszonyú anyagi veszteségekkel.

A Holokauszt mostani nemzetközi emléknapja alkalmából Ursula von der Leyen szintén előállt egy csúsztatással. Egy filmet tett közzé „Auschwitz tábor, Lengyelország” címmel, elkendőzve, hogy a náci Németország működtette a lágert a megszállt lengyel földön. Nem mintha a lengyelek nem vették volna ki a részüket tömegesen, többek között, zsidó szomszédjaik pusztításából. De ettől még az Európai Bizottság vezetőjének az az aljassága, hogy a videóban Németország neve egyáltalán nem hangzik el, akkor is aljasság marad, ha utóbb, Radosław Sikorski külügyminiszter és mások tiltakozására, a címet korrigálták.

A cikkem végén még egy botrányos esetet is megemlítek, de addig hadd utaljak a holokauszttal kapcsolatos, az egyszeriséget, a kivételességet hangsúlyzó felfogáson túlmutató, másféle értelmezésekre is! A holokauszt-tagadók rögeszméivel nem foglalkozom, de felsorolok néhány olyan felvetést, amelyek miatt – az emberségből fakadó kegyeleten túl – legalábbis célszerű átgondolni: nem túlzottak-e azok a várakozások, amelyeket sokan a megemlékezésekhez, a „Soha többé!” üzenetekhez, követelésekhez, reményekhez kapcsolnak? Ennek eldöntéséhez itt egy adag arról, miről is kellene töprengeni, ami persze csöppet sem könnyíti meg a válaszadást.

E kérdések és gondolatok a bizonyos műsoraiban propaganda által mételyezett, más adásaiban a legmélyebb, leghumánusabb gondolkodásra serkentő Klubrádió „Tükörfordítás” című, január 27-ei adásában elhangzottak nyomán tolultak fel. Mondanom sem kell, Pályi Márk és Szilágyi Ákos beszélgetése, amit főként Kornis Mihály írásaival, illetve Petőfi Sándor és Orbán Ottó egy-egy költeményével tagoltak, a töprengésre sarkallók közé tartoztak. Olyannyira, hogy további felvetésekhez is teret nyitottak.

Ha Auschwitz mégis történelmi jelenség, akkor igaza lehet Kertész Imrének abban, aki – mint a műsorvezető interpretálta – Freudra is építve, a Sinaj–Golgota–Auschwitz hármasságáról beszélt. Eszerint a holokauszt a keresztény alapú emberiességnek a mózesi törvények által okozott trauma szublimációjaként jött létre, ami a 20. századi népirtásba torkollott. Egy olyan származási közösség teljes kiirtásának szándékába, ami az egész európai kultúrát a gyökeréig ingatta meg. Mi több, egyesek szerint, lényegében el is pusztult Auschwitzban az európainak nevezett civilizáció.

Egyébként hasonló felvetéssel élt Éliás József az „Auschwitz mint Golgota, Golgota mint Auschwitz” című tanulmányában. (Piremon, Debrecen, 1990) Eszerint »Tragédiát szült, hogy a Golgota után minden úgy ment tovább mint a Golgota előtt volt. És most attól „reng alattunk a föld”, hogy Auschwitz után minden oldalról az folytatódik, ami Auschwitz előtt volt.«

Hogy mennyire folytatódik, azt egyre kevésbé megkerülhetetlen módon mutatja az Amerikai Egyesült Államok – Johan Galtung, az alternatív Nobel-díjas békekutató szerinti – geofasizmusa. Ez alatt azt érti, hogy miközben Washington az ország határain belül jogállamot igyekszik működtetni, bár kezdettől fogva korántsem minden polgára számára, a mögötte álló tőkés körök érdekében az emberiesség elleni bűncselekmények tömegét követi el a világ tőle távolabbi és hozzá közelebbi térségeiben.

Ezt persze fedezik az USA által ellenőrzött nemzetközi szervezetekbe, köztük az Európai Unióba, a nyugati világot befolyás alatt tartó médiumokba, s egyre inkább a nyugati kormányokba, parlamentekbe, az ottani állami intézményekbe beültetett, részben amerikai állampolgárok, továbbá az USA egyetemein, különféle szervezeteiben kiképzett delegáltak, ügynökök, civilnek mondott szervezetekbe tömörített, az amerikai érdeket az ottani tőkések és az amerikai állam által juttatott pénzből képviselő ejtőernyősök. Nem utolsó sorban 

a globálfasizmussal, vagy éppen a nemzetivel, egzisztenciális okokból leginkább kiegyező középosztály, az úgynevezett polgárság tagjai mindaddig, amíg őket szintén bedarálja a vagyonukra szemet vető, a kivételezett életmódjukat korlátozó, a tőlük akár életáldozatot is követelő rendszer.

Ha mégis történelmi jelenséggel és nem sorsszerűséggel állunk szemben – egy a fentiektől eltérő megközelítés szerint – vajon elég lenne-e annyit mondanunk róla, hogy a felgyorsult technikai fejlődés, s vele párhuzamosan az államgépezetnek a társadalom szövetébe behatoló működésének következménye mindez? Ebben az esetben megelégedhetünk-e azzal, hogy csak a német alapossággal párosult, a modern állam nyilvántartásait, szervezettségét felhasználó, gépi, kémiai, biológiai eljárásokra épülő technológia hatásaként kezeljük a történteket?

A gépesítés előtti, a természettudományok kezdeti állapotának korszakaiban lehetetlen lett volna a tömegpusztításnak az a precíz, zökkenőmentes megszervezése, ami Auschwitzot jellemezte. Ebből kiindulva Auschwitz „csupán” a legfőbb mérföldkő azon az úton, amelyen a technika először, egyszersmind végérvényesen, maga alá gyűrte, s azóta is péppé roncsolja a húsból, zsigerekből, csontokból álló embert. Esetleg idegronccsá teszi…

Ám szerintem ez a magyarázat sem hatol elég mélyre. Fontos megállapítás lehet, de továbbra is felszínes, hogy az ölésnek az ágyúkkal, a puskákkal a gyarmatosítás szolgálatába állított, egyre inkább gépiesített eljárások  összessége – amit az uralomra jutott francia polgárság először a guillotine-nal alakított szalagszerű folyamattá – a holokauszt időszakában vált üzemszerűvé. Ezzel a pusztítás addig példátlan módszereinek kialakulását és elterjedését a gépies mechanizmusoknak csupán egy sajátos területen való alkalmazására vezetjük vissza, de adósak maradunk annak a kérdésnek a megválaszolásával:

Mi váltotta ki magának a gépi technológiának a nagy léptekkel való tökéletesítését és a népirtások szolgálatába állítását a nyugati civilizációban?

A választ alighanem a nyugati társadalmi-gazdasági viszonyoknak a Római Birodalom megrendülése-elsorvadása utáni évszázadokban bonyolult összetevők révén formálódott, kivételes folyamataiban leljük meg. Miként erről Szűcs Jenő írt, aki a nyugati típusú társadalmi-gazdasági forma kialakulását a történelem luxustermékeként értelmezte. A struktúraváltozások olyan sorozataként, amelyekben a spirituális-papi, illetve a világi univerzum, az ideológiai, illetve a politikai szféra, a társadalom, illetve az állam szétválása következett be.

Ezek alapozták meg végül a kalózkodásra épült rablások gyakorlatát állami segédlettel továbbfejlesztő gyarmatosítást és rabszolgaszerzést, továbbá a belső kizsákmányolás végletekig fokozását. Mindez idővel megteremtette azt a polgári réteget, amely anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, tőkésosztállyá szervezve magát, létrehozta a kapitalista társadalmakat.

Ugyanakkor a tőkeérdekek által mozgatott tőkésosztály Marx által feltárt, csillapíthatatlan profitéhsége létrehozta azokat a ciklikus gazdasági válságokat is, amelyekből újból és újból, és bármi áron, előre kellett és lehet csak menekülni. Vagyis az ember és a természet kizsákmányolását kell fokozni annak érdekében, hogy a rendszer meg ne semmisüljön, s ne temesse maga alá a haszonélvezőit.

A ciklikus válságok egyik különösen kiélezett, a két világháború közötti szakaszában a nácizmus és a fasizmusok azzal szolgálták a kapitalizmust, hogy az általuk felkínált világmagyarázatokkal mozgósították a tömegeket a más piacokat, a másutt lévő erőforrásokat birtoklók, a kiszemelt „élettérben” létezők kiirtására, nem utolsósorban a népért, a nemzetért – valójában a tőkés érdekekért – való önfeláldozásra.

Ha innen nézzük, Auschwitz ennek a kapitalista kényszerpályának a terméke. A holokauszt nem azért jött létre, és nem azért ismétlődnek meg a mai világban is akár naponta a népirtások, mert bizonyos embercsoportok külsődleges jegyei, eltérő szokásai, vallási kötődései annyira irritálnának másokat. Épp fordítva: miután a világ egyre nagyobb része lett alávetve a tőkefolyamatoknak, a hatalom birtokosai e külsőségeket is felhasználták és felhasználják a társadalmi csoportok egymás ellen fordításához annak érdekében, hogy a tömeget rávegyék a Profit-istenség emberáldozattal szolgálására.

Viszont, ami mintha új és fölöttébb riasztó lenne, ez a fajta mozgósítás szinte folyamatossá vált, minthogy a tőkés társadalmak válságból válságba bukdácsolnak. A permanencia különösen aláhúzza Max Horkheimer közismert tételének időszerűségét:

„aki nem akar a kapitalizmusról beszélni, annak a fasizmusról is hallgatnia kell”.

Ha ugyanis a fasizmusról nem mint a kapitalizmus termékéről szólunk, nemcsak hogy nem leszünk képesek értelmezni azokat a társadalmi viharokat, amelyek az egész glóbuszon egymás után robbannak ki, de a tájékozatlanság olyan kiszólásra ragadtathat bennünket, mint amit a „Page Not Found Történelmi Stúdióblog” névtelen szerzője dobott az internetre, s amire a cikkem elején botrányos esetként utaltam.

Mister Anonymus követőinek népes táborát szintén emlékeztette az évfordulóra. Történetesen, arra a szintén az Auschwitz-jelenség körébe tartozó esetre, hogy „1945. január 27-én verték halálra a Balfon munkaszolgálatosként dolgoztatott Szerb Antalt”. A blogger arról is beszámolt, hogy korábban bizonyos Palló Imre, az éppen a Nemzeti Front fedőnéven hangoskodott nyilaskeresztes párt képviselője parlamenti interpellációjában úgymond felnyomta a ,,Magyar irodalomtörténet” szerzőjét.

Agyonveretése előtt három évvel „Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában” azt kérdezte Szinyei Merse Jenő kultuszminisztertől: hajlandó-e a „kikeresztelkedett”, „beteg lelkületű és beteg fizikumú zsidó” „gyanús törekvések melegágyául szolgáló” művét, „értékromboló” irodalomtörténetét az iskolai könyvtárakból kivonni, majd „máglyán elégetni”?

Bár mai Anonymusunk nyilvánvalóan Szerb Antal pártján áll, rosszallásának ilyen otrombán adott hangot: „a kultuszminiszter annyira se állt ellen, mint Bill Clinton Monica Lewinskynak, úgyhogy 1943 januárjában intézkedett a magyarnak, irodalomnak és történetnek csúfolt összefoglalás betiltásáról”. Legyen ez tanulság: íme, a jó szándék is ide vezet, ha zavaros az értékrend! Bele sem gondolok, vajon a tárggyal ellentétben bicskanyitogató módon humorizáló blogger mivel állította volna párhuzamba Szerb Antal agyonverését, ha nem az író méltatása, hanem lejáratása lett volna a célja ezen a szörnyű évfordulón?#

CÍMKÉP: A zsido.com cikkét illusztráló két felvétel az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításakor készült – Egyre gyakrabban hallgatják el, hogy a Szovjetunió 27 millió élettel fizetett a nácik legyőzéséért, ez ugyanis gyengítené a mai imperialista szándékokat a ruszofóbiával leplező propaganda hatását