Üzenetéből épp azokat hagyta ki, akiket annak idején Kalkuttai Teréz anya felkarolt.

„Nekem ez egyházi ünnep” – írta ismerősöm az interneten arra a hírre, amelyben az állt, hogy Magyarország elnöke, Áder János beszédet mond a tévében. Miután az ártatlan megjegyzés vitriolos mondatot váltott ki egy kommentelőből, aki a „Térdre, csuhások!” szállóigével, illetve a „falusi bunkók” megbélyegzéssel operált hozzászólásában, ismerősöm ezzel védekezett:

„Ez a beszéd nagypéntekről, húsvétról fog szólni, reményeim szerint.”

Az ország ilyesfajta megosztottságának közepette jött el tehát március 10-ike, nagypéntek, amikor ketten is szóltak a néphez. Orbán Viktor reggeli rádióinterjúját később megemlítem. E feljegyzést mindenekelőtt az államfő, Áder János, televíziós beszédének szentelem.

Kalkuttai Teréz anyára hivatkozással indított. Azt a mondatot idézte a bölcs apácától, miszerint mindenkinek – neki Teréznek is – meg kell változnia ahhoz, hogy a világ szebb, jobb, élhetőbb, biztonságosabb és emberibb legyen. Ezért minden embert cselekvésre hívott. Azt üzente, hogy mindannyiunknak van tennivalója. Váratlan helyzetekben különösen – figyelmeztetett Áder a későbbi Szent Teréz szavaival.

„Jó felütés!” – gondoltam. Csak a végén tudjuk meg, hogy neki magának milyen tervei vannak. A folytatás is hatásos volt, hiszen egyfajta Apokalipszist vizionált a beszéd írója, ami egészen a fotelekbe ragasztotta volna a tévénézőket, ha méltó előadásmóddal társul. De mert ez most sem következett be, ekkor már sokan elkapcsoltak. Ezért idézem, mit is mondott pontosan Magyarország államfője: 

Ezen a húsvéton nem tehetjük azt, mint máskor – vonta le a következtetést Áder János. És helyesen.  A balsors csapásai közepette ugyan ki ne azonosult volna vele? Ilyen helyzetben hogy is gondolhatott volna bárki arra, hogy ez a húsvét olyan, mint a többi. Hát persze, hogy nem a közös ünneplésről fog szólni a mostani három nap, hanem, amiként az államfő is rámutatott: a segítségnyújtásról, a köszönetnyilvánításról. Legalább harminc olyan tevékenységet, szakmát említett meg, amelyek művelői tevőlegesen segítik a rászorulókat, illetve rendületlenül szolgáltatnak.

Igazat beszélt! Olyannyira, hogy bár szónoki képességekkel nincs megáldva, sokakban mégis lelkiismeret furdalás támadhatott. Számosan láthatták be, hogy ideje fejet hajtani az önkéntesek, az oktatásban, az egészségügyben, az üzletekben, a fegyveres testületekben helyt állók, a szállítási szolgáltatásokat végzők előtt, ha már az oligarchák hizlalása érdekében évtizeden át csak alamizsnát vetettek oda nekik fizetés gyanánt! Most azonban a legtöbb emberen fennkölt érzés lett úrrá. Egy röpke pillanatra mintha értelmet kapott volna a nemzeti (nem) együttműködés rendszerének legújabb szlogenje:

„Egyetlen magyar sincs egyedül.”

De a sokaság nagy részében aligha tudatosult: a húsvéti államfői üzenetből épp azok maradtak ki, akiket annak idején Kalkuttai Teréz anya felkarolt. Áder János egyáltalán nem szólt a legelesettebbekről. Épp csak átsiklott azon tíz-, ha nem máris százezrek sorsa felett, akik a járvány következtében egyik napról a másikra elveszítették a munkájukat, s fogalmuk sincs arról, miből fedezik a következő hónapokban a családi kiadásokat.

Egészen kimaradtak a beszédből a testi, a lelki fogyatékossággal élők, akiket a járvány körülményei között egyre kevésbé lesz képes megtartani az elmúlt évtizedben, sőt évtizedekben egyébként is foszlásnak indult szociális háló. Nem fértek be a szövegbe a gyereküket egyedül nevelő, munka nélkül maradt, esetleg karanténba szorult szülők, vagy az idős, tehetetlen hozzátartozójukat ápolók. És egy gesztus nem sok, annyi sem jelezte az ünnepinek szánt szövegben, hogy a magyar állam feje tudja: százezrek vannak lényegében társadalmon kívülre szorítva a nyomortelepeken.

Talán nem tévedek, ha ennek okát nem csak Áder János ájtatosságra hajlamos személyiségében keresem. Ha azt állítom: a kirekesztő, kasztos gondolkodás igazi forrása magából a rendszerből fakad. A nemzeti NEM együttműködés rendszeréből, amelynek egyszerre teremtője és teremtménye – de lehetséges, hogy csupán az arca – a legkevésbé sem a magyar nép egészének szolgálatában álló triumvirátus. Áder, Kövér és maga Orbán Viktor kiterjedt családjával, tengernyi famulusával. Utóbbi volt az, aki már március 30-án nyomatékosan elhatárolta magát bármilyen segélyalapú gazdaság lehetőségétől. És megismételte ezt a feljegyzés elején érintett, nagypéntek reggeli rádióadásban is. Járvány ide, ünnep oda, ők továbbra is abból indulnak ki, hogy ahol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van. Márpedig a kapitalizmusban nincs ingyen ebéd!

De ez is átverés, mert önmagukra, legkivált hirtelen megtollasodásuk időszakában, nem vonatkoztatták, s környezetükben ma sem érvényesítik a mindig is a szegények megtévesztésére szolgáló mondást. A kapitalizmus emlegetése, már ha egyáltalán, nálunk kiváltképp annak elfedésére szolgál, hogy valójában tőkés üzletembereknek álcázott rablók kényének-kedvének van kitéve Magyarország, amely már és még nem demokrácia, s amelynek ráadásul sem a kínai, sem az orosz modellhez sincs sok köze. Legfeljebb annyiban, hogy Nyugaton Moszkva és Peking lejáratásra használhatják az Orbán-rezsimet, amit bár ugyanúgy autoriter módon vezetnek, ám nélkülözi az orosz és a kínai elitnek az ország általános és speciális fejlesztésre irányuló tudatosságát, a vezetők társadalmi beágyazódottságát, törekvéseiket például a kiterjedt szociális, oktatási, egészségügyi programok megvalósítására.

A polip csápjain lógnak a köz pénzéből mesés jövedelmeket zsebre vágó bankvezérek, ügyészségi főnökök, adóhivatali fejesek, versenyhivatali társtettesek, alkotmány- és nem alkotmánybírák, szóvivők, kitartott hivatásos hazudozók vagy félszáz médiumban, történészekből lett emlékezetgyártók, kegydíjas udvari művészek, személyes kiváltságaikat védelmező tudósok, orvosbárók, a nép talmi büszkeségét az arénákban dagasztó élsportolók, popzenészek.

És persze miniszterek, államtitkárok, főhivatalnokok egész hadserege, mamelukhad a parlamentben, mindenféle oligarchák, a falazó diplomaták és polgármesterek, narancsos földbirtokosok, a félig vagy egészen írástudatlanok szavazatait felvásárolók, a magyarországi választásokra a határokon túliakat utaztatók, a jól tartásért cserében Orbánért miséző, prédikáló papok és még sokan mások. Családtagokkal együtt sem többen kétszáz–háromszázezer embernél, akik bár egymástól is függnek, a plebsszel szemben gyakorlatilag bármit büntetlenül elkövethetnek annak fejében, hogy készek kiszolgálni az egymással vetélkedő külső hatalmak gazdasági és/vagy politikai, illetve katonai, vagyis geopolitikai törekvéseit.

Én azonban óvok az elhamarkodott kijelentésektől. Mert ma még csak az a bizonyos, hogy Áder adós maradt saját vállalásának nyilvános tisztázásával a húsvéti beszédében. Bár az elején megcsillantotta, hogy neki is változnia kell, de a végén nem árulta el, miben áll majd az átalakulása. Csupán azt ígérte, hogy ő is biztonságos távolságban marad másoktól. Hogy miért, azt nem részletezte. A többség azt gondolhatta: azért, hogy ne terjessze, illetve ne kapja el a betegséget. Ennél azonban valószínűbb, hogy talán már maga is azt gondolja: ahol sokak szenvedése és halála annyira aljas módon válik a hatalmi játszmák részévé, mint azt a fővárosi Pesti úti idősotthonbeli tömeges megbetegedések és halálesetek körüli, szinte politikai zsarolásba hajló, napok óta tomboló vádaskodások mutatják a kormányoldali lakájmédia ripacsaitól a miniszterelnökig bezáróan, ott jobb hátra lépni egyet.

Nem együttérzésből persze, hanem saját bőrét mentendő. Ezért-e vagy másért, de tény, hogy az államfő húsvéti nekibuzdulásából mindössze annak kijelentésére futotta: nem csak másoktól várja el a türelem erényének gyakorlását, hanem – amiként Teréz anya – ő maga is türelmes lesz. Lényegében beletörődésre intette a sorsuk bizonytalanná fordulása miatt a hatalom gyakorlói ellen háborogni kezdő tömegeket. „Hát ez igazán nagyszerű!” – csillapítottam le magam, mikor gyávaságáról ismét semmit mondással tett bizonyságot, miközben tettestársait szolgálta a nyugalomra szólítással. Kellene ugyan, de én erre sem szívesen használnék olyan szavakat, amelyek az előző századokban nyomdafestéket nem tűrőknek minősültek. Inkább pontot tettem feljegyzésem végére, aztán megnyomtam az élesítés gombot, hogy történeteimnek ezt a lapját is a világhálóra küldjem, s amiként máskor, így adjam át soraimat az enyészetnek. # 

CÍMKÉP: Az államfő adós maradt saját vállalásának tisztázásával (Képernyőkép – mediaklikk.hu)