Kína járhat az eszében, ezért is fogadhatta nagy respekttel a teherszállító gépet – fantáziáltam tovább.

Orbán Viktor miniszterelnök kiharcolta a korlátlan idejű felhatalmazást, hogy parlament, Alkotmánybíróság, választások, s a demokrácia egyéb sallangjai nélkül kormányozhasson. 2020. március 30-át írunk, s az ország teljhatalmú ura lett. Hogy átmenetileg-e, az a jövő zenéje. És csak rajta múlik. Mármint akkor, ha a külhoni tényezőket nem számítjuk. Mindenesetre itt az ideje, hogy mi is fordítsunk egyet szekerünk eddig nyugat felé mutató rúdján! Szakítsunk az amúgy is hiábavalónak bizonyult ábrándjainkkal! Mert ugyan mi volt eddig az én kiindulópontom is? Hát az, hogy demokráciát kellene csinálni, megteremteni legalább az emberek közötti jogi egyenlőséget, no és az általános jólétet. Ehhez képest már a legelején, vagyis három évtizede, az derült ki, hogy

A demokrácia paródiájából így lett autokrácia, sokak szerint puha diktatúra, amit persze továbbra is demokráciának neveznek, mert ez a szemfényvesztés része. Olykor az én szemem is belekáprázott. Amikor a minap leírtam, hogy népellenes a rendszer, még a múltbeli álmokhoz mértem az ítéletemet, amikor efféléket jegyeztem le:

♦ A rendszerváltozás másfél millió munkanélkülivel, a téesztagok, falvak közösségi föld- és erdőtulajdonának elorozásával, az állami vagyon népi részvényeken keresztüli elosztásának elutasításával, az emberek feje fölötti alkotmányozással kezdődött.

♦ Az oktatás szegregálása már a Kádár-rendszer végén elindult, s mára elérte a fiatal korosztályok 70-80 százalékát. Hasonló mondható el az egészségügyről.

♦ A szakszervezetek szétverve, a dolgozói jogok nagy része felszámolva. Jellemző, hogy a kormánynak a járvány miatti, eddigi intézkedései szinte kizárólag a vállalatok terhein könnyítenének. A magyar társadalom dolgozói és nyugdíjas rétegeinek súlyos, illetve nehéz szociális helyzetben lévő 30-60 százaléka, vagyis az egyének iránt közönyösek az ország vezetői.

Ha mindezt a fantáziámban, vagy ha úgy tetszik, a lázálmomban megjelent jövő, tehát az ellenkező égtáj felé pillantva teszem mérlegre, nem is biztos, hogy sok kivetni való van a mostani helyzetben. E feltehetően vízválasztónak számító napon az volt az érzésem: Orbán Viktor fejében a formálódó másfajta világrendhez való alkalmazkodás járhatott, amikor az országgyűlésben kurtán-furcsán bejelentette, majd újból és újból megismételte:

„Április 6-án vagy 7-én bemutatjuk Magyarország történetének legnagyobb, legátfogóbb, a gazdaság növekedését és élénkítését segítő akciótervet.”

Honnan lesz ehhez tőke? – tettem fel magamban a kézenfekvő kérdést. Miután a kormányfő kétséget sem hagyott aziránt, hogy „olyan utcába nem akar befordulni, melynek végén az IMF, vagy a hitelező bankok spekulánsai állnak egy tekintélyes magyar ember vezetésével”, csak arra gondolhattam: nem Soros György, hanem Kína derenghet a szemhatárán. Az ám, a múlt héten is ezért fogadhatta oly nagy respekttel a kínai teherszállító gépet – vezetett tekervényes gondolatutakra álombeli fantáziám.

Szó, ami szó, a Peking által uralt új gazdasági világrend itteni hídfőállásának szerepére azért is alkalmas Magyarország, mert a kelet-közép-európai régióban itt él a legnagyobb kínai diaszpóra. Se szeri, se száma azoknak a gesztusoknak, amiket az 1970-es évek óta (!) tesz a mindenkori budapesti vezetés a Mennyei Birodalom mindenkori irányítóinak az 1968-as új gazdasági mechanizmus tapasztalatainak átadásától, az anno ideküldött fiatal pénzügyeseknek a nyugati bankvilágba való bevezetésén át a kínai iskolák évekkel ezelőtti megnyitásának támogatásáig. Hogy a Budapest–Belgrád vasút egyelőre megfeneklett korszerűsítését, az ezzel szemben sikeres Huawei-terjeszkedés ügyét ne is említsem. Ráadásul ezrével vásárolják a kínaiak a budapesti, s részben a vidéki lakásokat.

Lázálmom szerint az a Magyarország, amit fentebb népellenesként írtam le, a maga kasztosított viszonyaival alkalmasabb lehet az ázsiaibb típusú társadalmi-gazdasági munkamegosztásra, mint a nyugati országok rendszere. Ezekben még mindig „tűrhetetlenül” nagy a befolyásuk például a nehezen kezelhető szakszervezeteknek. Ha innen nézem – persze, kifejezetten agyrémként kezelve a gondolatot – távlatos értelmet kap Orbán Viktornak az az eszméje, amit március 30-án, a magyar országgyűlésben alig észrevehetően kiterjesztett a három évtized valamennyi parlamenti politikai pártjára:

Mindez első hallásra igen jól hangzik. Csakhogy az országvezető egyúttal elhatárolta magát bármifajta segélyalapú gazdaság lehetőségétől. Ördög vigye a munkavállalói jogokat, a társadalom elesettjeivel való szolidaritást! Pláne az ostoba polgári értékrendet! Aki cselekvőképes, s hajlandó robotolni, az megél, aki pedig nem… Nézze meg bárki, hány óra a munkaidő a kínaiak által üzemeltetett boltokban, amelyek egy nagy, azok pedig egy még nagyobb hálózat részei! Nézze meg bárki, hogy van-e ott szombat, vagy vasárnap! És – bár ez nem Kína, de ugyanúgy Ázsia – nézze meg, annyi éven át hogyan vetettek véget bármilyen munkavállalói szervezkedésnek az esztergomi autógyárban, s hogyan bocsátották el néhány hete rövid úton a munkások egy részét, s miként történt ez – pontosabban nem történt – a német cégeknél!

Mindennek tükrében úgy látom, nagyon is van értelme az Orbánt korlátlan jogokkal felhatalmazó törvénynek, amihez, a legfrissebb közvélemény-kutatás szerint, a kormányfő igen nagy társadalmi támogatást élvez. Amiként mindvégig élvezett azon az úton, amelyen két és fél három millió töretlen hívére támaszkodva eljuttatta az országot a mai állapotába. Lássuk be, nem kis teljesítmény ez! Vállalta érte a támadások özönét. De most mindenért kárpótolva van. Hiszen anno István király az utolsók között volt, ő viszont, már-már új honalapítóként, első lehet Európában, aki felajánlhatja országát és népét az új nagyhatalomnak. Persze, a szekér rúdjának teljes átfordításáig még sok akadályt kell eltakarítania az útból. Ám mire a járványnak vége lesz, már nem nyugati mércével mérik a parlament szerepét sem. Hacsak. Hacsak nem kerül egy kis homokszem a gépezetbe. Itt azonban lázálmomból felébredtem, s nem tudhattam meg, mi lett a történet vége. #

CÍMKÉP: Az országgyűlés március 30-ai ülésén Orbán Viktor munkaruhában, vagyis nyakkendőt sem kötve érzékeltette: a járvány elleni védekezést hagyta ott, hogy az országgyűléssel bajlódjon. Kétség sem fért hozzá, hogy a tőle függő, egyébként is korlátolt elvtársaitól megkapja a korlátlan időre szóló teljhatalmat (Fotó: Máthé Zoltán / MTI – Index)

ZÁRÓKÉP: Az országgyűlés a március 23-ai sikertelen szavazás után, március 30-án a kormánypárti képviselők voksaival fogadta el a felhatalmazási törvényt. Ezt a házelnök, Kövér László azonnal továbbította a hetek óta nem mutatkozó Áder János köztársasági elnökhöz, aki néhány órán belül alá is írta azt. A követező napon megkezdődött a rendőrség jogainak kiterjesztése, az ezzel kapcsolatos jogszabályok módosítása, illetve a bíróságok tevékenységének korlátozása. Semjén Zsolt, a koalíciós partner KDNP elnöke március 31-ről április 1-jére benyújtott egy salátatörvény-tervezetet, amely alapján számos jogszabály módosítását tervezi a kormány a veszélyhelyzetben. A katasztrófavédelmi törvényt például úgy változtatnák meg, hogy a választott önkormányzatok, polgármesterek ne dönthessenek önállóan a veszélyhelyzet ideje alatt. A javaslat úgy módosítaná a Városliget megújításáról és fejlesztéséről szóló 2013. évi CCXLII. törvényt, hogy eltörölné a főváros által nemrég a területre hozott változtatási tilalmat.