Ahonnan tömegek vándorolnak ki, a további leépülés törvényszerű.

Egy furkósbot képe járja be a Facebookot. A Magyarországon ismét aktívvá vált Szabad Európa tette közzé a grafikont. A 2000–2019 között külföldön dolgozó magyar orvosok számának alakulását mutatja. Egyúttal most már talán mindenki számára világossá teszi, mi is volt az egyik értelme a rendszerváltozásnak, majd a 2004-es EU-csatlakozásnak.

Némi szükségszerű előkészítés után, idővel jelentősen megnőtt a Nyugatra (is) szerződött orvosok száma. A kiáramlás a gazdasági világválság kezdetétől rohamosan nőtt, majd 2016-ban érte el csúcspontját. Talán azért, mert akkorra mindenki számára világossá vált, hogy az Orbán-kormány újabb- és újabb összegeket von ki az egészségügyi ellátásból, ráadásul fenntartja a rendszer kaotikus voltát.

Nyilvánvaló, hogy más szakmák kivándorlás-képe is ehhez hasonló lenne.

Azzal a különbséggel, hogy az orvosoktól, az egészségügyi dolgozóktól eltérően, sok foglalkozási ágban előbb másfél milliónyi embert munkanélkülivé kellett tenni. Sokak esetében a megélhetést sem fedező, másoknál a (mesterségesen) felturbózott fogyasztás költségeivel lépést nem tartó bérezési viszonyok alakítása szintén beletartozott a nyomásgyakorlás eszköztárába. Ám akármi vette is rá az egyéneket arra, hogy kezükbe vegyék a vándorbotot, a folyamat egésze agyelszívás. Ez a gyarmatosítás egyik formájaként furkósbot erejű csapást mért az elmúlt évtizedekben a centrumországokhoz képest fél-periférián lévő társadalmakra, így a magyarra. Mindenekelőtt azon keresztül, hogy

a külföldön dolgozók felnevelésének családi és társadalmi költségei Nyugaton hasznosulnak.

Elsősorban a fél-periférián kialakított kényszerpályákkal vándorlásra késztették és késztetik a legképzettebbeket, a legvállalkozóbbakat. A másodlagos következmény: az elhagyott országban konzerválódnak az egyébként meghaladni vágyott állapotok. Egyszerűen azért, mert a gyerekek felnevelésének, oktatásának, egészségmegőrzésének, gyógyításának, a családok támogatásának, a különféle állami szolgáltatásoknak a társadalmi ráfordításai, nem utolsó sorban a családok erőfeszítései nem a szülőföldön hasznosulnak. Közgazdászi nyelvezettel: a befektetések nem itt térülnek meg, a felnőtté vált kivándorlók munkájának értéktöbblete nem a hátrahagyott közösséget gyarapítja. És persze – a folyamatnak mindenkit érintő lelki terhei és bizonyára még sok más mellett – van egy harmadlagos következmény is.

A kiürülő, elöregedő lakosságú országokban a felnevelő szülők közül egyre többen magukra maradnak, s idős korban nem csak családi törődésben nem részesülnek, de állami forrás is egyre kevesebb jut ellátásukra.

Nem kárhoztatás akar ez lenni, nem a kivándorlók lelkiismeretének piszkálása. Annál kevésbé, mert családom tagjai közül többen érintettek. De tudatosítanunk kell, hogy legalább tisztán lássuk, miért képtelenség ötről a hatra jutni a fél-periférián! És értenünk, hogy mindez nem az egyének jó vagy rosszindulatán múlik, hanem évezredes–évszázados történelmi–gazdasági–kulturális fejlemények alakítják.

Ne feledjük, a magyar arisztokraták is először Bécsben építettek palotát, ott folytattak fényűző életet, aminek fedezetét az itteni jobbágyok által megtermelt javak adták. Ám előkelőink magatartása sem feltétlenül a hitványságban gyökerezett, hanem a jórészt az érdekeken keresztül ható, a fejlettebb világ – s persze a feudális udvari szokások – által diktált kényszereknek engedelmeskedtek. Mert, ha nem így tettek volna, azt kockáztatják, hogy elvesztik azt is, amit addig megszereztek, illetve ott inkább megtalálták azokat a feltételeket, melyek között jobbak voltak kilátásaik az érvényesüléshez.

Persze, az eleve kedvező viszonyok ettől még kedvezőbbé váltak az akkori és válnak a mai Nyugaton.

Ahol ugyanis több tudás és pénz halmozódik fel, ott erősebb az arra való késztetés és annak a követelése, hogy a szellemi és anyagi erőforrásokat hatékonyan lehessen felhasználni. Végső soron könnyebb lesz az élet, civilizáltabb, kulturáltabb a világ. Ott viszont, ahol mindent szűken mérnek, ráadásul a (fél)gyarmati állapotból következő forráselvonás következtében mindig szűkebben és szűkebben, képtelenség megfelelni a kihívásoknak. Már csak azért is, mert a társadalom érdekérvényesítésre alkalmas, dinamikus rétege kivándorol. Ezért a fél-periféria további viszonylagos leépülése szinte törvényszerű. Amiként Magyarországon is történik, ahol egész történelmünk alatt az átlagos életszínvonal a Kádár-rendszerben, a hetvenes évek második felében állt a legközelebb az akkori nyugatihoz. Azóta viszont folyamatosan nyílik az olló, a társadalom egésze pedig a rendszerváltozás óta mind messzebbre kerül a Lajtán túliak életminőségétől.#

UTÓIRAT: Eredetileg másnapra akartam hagyni a helyzet kezelésének egyik lehetséges módjával foglalkozó eszmefuttatást, amiben kitértem volna a főleg Erdélyből korábban áttelepült szakemberekre. Ám Böröcz József, az amerikai Rutgers University professzora a fenti cikkem Facebook-ajánlójához fűzött hozzászólásában – a történelmi okokból külhonivá vált magyarok ügyét ugyan nem érintve – megelőzött. Ezt írta: