Magyar Bálint és Lengyel László elégedetlen az ellenzékkel, nekem viszont velük kapcsolatban is van hiányérzetem.

A közelmúltban az ellenzéki Magyar Bálint es Lengyel László újból a nyilvánosság elé lépett az orbáni modell bírálatával, s azzal, hogy szerintük mit kellene tenniük a hatalomváltásra készülő pártoknak. (Hogy miért tartom hibának, amikor rendszerváltásról beszélnek, itt fejtettem ki hosszasan.) A tényleges, 1989-es rendszerváltás előkészítésében nevet szerzett Lengyel László közgazdász szerint az ellenzéki pártok

előválasztási kezdeményezése biztató kezdetet jelentett a jövő évi kormányváltáshoz szükséges szavazatszerzéshez, de a szándékokat mára lenyomta a pártok dominanciaversenye a civil jelöltek keresése helyett. (Klubrádió, 2021.06.28.)

Magyar Bálint szociológus, a valódi rendszerváltó ellenzéki Szabaddemokraták Szövetsége egykori elnöke, mint már annyiszor, most is elmondta, hogy a társadalmi elégedetlenség jelentékeny, az ellenzéki pártok azonban nem nőttek fel a feladathoz. (Klubrádió, 2021.06.29.) Mindketten unalomig ismételt kitételeket soroltak.

Azzal már előrébb lennénk, ha sokkal nagyobb hangsúlyt kapna – amire Magyar hívta fel a figyelmet –, hogy társadalmi bázist kellene építeni a szimpatizánsokból, a rezsim veszteseiből! Ehhez viszont valódi politikai vezető(k)re lenne szükség. Ma a pártközpontoknak semmilyen szervező és anyagi erejük nincs, mégsem akarnak támaszkodni a kormány által hátrányos helyzetbe hozott, ennek ellenére jól teljesítő önkormányzatok (például Szeged, Budapest, XIII. kerület) vezetőire, mert a pártkorifeusok egyéni megélhetési politizálása folyik. Egyébként a főváros élén Karácsony Gergely sem használta ki a lehetőségeit – jegyezte meg Lengyel. Egyetértek. A főpolgarmester beváltatlan ígéreteit, alulteljesítését, a médiapolitizáláson túlmutató politikusi képességeinek, akaratának hiányát magam is nem egyszer szóvá tettem. Persze, ha megcáfol a jövőben, állok elébe...

A Kádár-rendszerben minden diplomásnak le kellett vizsgáznia többek között munkásmozgalom-történetből. Ha másért nem, akkor ezért kellene tudniuk az idősebb pártvezetőknek, nemkülönben az elemzőknek, hogy eszmét kínáló tömegpárt, de legalább tömegmozgalom, illetve sajtó nélkül minden érdemi politikai cselekvés kudarcra van ítélve. Ezt Orbán megtanulta és alkalmazta a vasmarokkal kézben tartott Fidesszel, a polgári körökkel, a békemenetekkel, a magyar médiarendszer elfoglalásával. Az ellenzék viszont feladta még azokat a pozíciókat is, amelyeket megörökölt. Mára a panaszkodás, a beszólások, a finomkodó kompromisszumkötések maradtak kelléktárában. Mondhatni, arra a muzsikára táncolnak, amit az orbánisták húznak a talpuk alá. Ráadásul Orbán zenészei akár hetente váltogatják a témát és a hangszerelést. Jogos a bírálat ezért, de észre kellene venni, hogy maguk az elemzők sem jutnak ennél előrébb. Időről időre ugyanazt ismétlik verkliszerűen, miként az most is történt. Ennek ellenére az egyik közösségi portálon lelkesedve ajánlotta figyelmünkbe valaki Lengyel László mondatait:

„Bölcsessége, megfontoltsága, pontos fogalmazása magával ragadott”. A Magyar Bálinttal készült interjút ezzel a mondattal vezette fel ajánlója: „Ez az ember olyan világosan beszél, mint a nap. Érdemes lenne hallgatni rá”.

Én viszont azzal protestáltam, hogy bár nem vonom kétségbe nevezettek jó szándékát, de amíg akár Magyar akár Lengyel nem azzal kezdi, hogy az évtizedekkel ezelőtt általuk is ajánlott neoliberális út hova juttatta a világot, s benne a meghatározott történelmi–gazdasági–kulturális pályán és geopolitikai térben mozgó Közép-Európát, s Magyarországot, addig a sok okosság még a helyzet feltárását sem igazán szolgálja. „Amíg nem azzal kezdik, hogy a kapitalizmus és a demokrácia, az emberek közötti egyenlőség stb. nem feltétlenül összetartozó fogalmak, hanem épp ellenkezőleg, addig csak a felszínen matatnak ők is” – írtam a kommentemben. Egy bizonyos kormányzási gyakorlat bírálata társadalmi-gazdasági értelemben igen messze van az alapokig hatoló rendszerkritikától, vagy az olyan, a történelmi múlthoz is kritikusan viszonyuló elemzéstől, mint aminek vázlatát két évvel ezelőtt adtam meg a „Nem volt csípős a magyar gulyáskommunizmus” című cikkemben. Ebben a legtöbb olyan témakör jelen van, amihez való viszonyát eleve tisztáznia kellene az ország vezetésére bejelentkező  bármely politikai erőnek. De ez a tisztázás a rendszerváltozás óta várat magára.

Nem vitás, annak a nézetnek is lehet létjogosultsága, amely szerint, ha ég a ház, akkor nem arról kell vitát indítani, hogy miért gyulladt ki, hanem oltani kell. Csakhogy a ház, amelybe az 1989-es magyarországi várakozásokat zsúfoltuk, lényegében már leégett. Hozzá legalább egy évtizede tudható, hogy a tűzoltók (a mai ellenzéki politikusok) egy évtizede alkalmatlannak bizonyulnak az oltásra. Visszafogottan adott hangot ennek a Klubrádióban megszólaltatott két személyiség, illetve az interjút készítő Dési János és Szénási Sándor. Mindannyian lehangoltan vették tudomásul, hogy az ellenzéket legfeljebb a tömegeknek az Orbán-rezsimmel szembeni elégedetlensége hozhatja hatalmi helyzetbe a 2022-es választáson, nem pedig saját teljesítménye. Többekkel ellentétben ezért gondolom, hogy bőven itt az ideje a mélyben rejlő okok feltárásának.

Hajdanán talán mindkét közéleti szereplő, közíró, de Lengyel biztosan, lelkesen fogadta Szűcs Jenő tanulmányát, amelyben a történész többek között azt mutatta be, hogy a nyugati fejlődési modell a történelem luxusterméke. Ehhez képest azok a politikai-szellemi körök, amelyekhez a két elemző hajdanán tartozott, évtizedeken át egyvégtében arról győzködték a magyar lakosságot, hogy csak akarni kell, s néhány évtized alatt leküzdhetők a Nyugattól elválasztó gazdasági, kulturális, akadályok. Elhallgatták és elhallgatják, hogy hosszabb távon a kapitalizmus az embert emberként, az emberi társadalmakat közösségként morzsolja fel, létét a természet pusztításával biztosítja, ha szükséges, önnön túlélését fasizmusokkal, diktátorokkal oldja meg.

Ez persze nem zárja ki, hogy egyes csoportok, egyének a nagy többség rovására átmenetileg egészen, mások kielégítően jól éljenek benne. De mindent egybe vetve, a baj tüneti kezelésén túl csak akkor juthatunk, ha leszögezzük: a jelenlegi magyarországi jelenségeket a kapitalizmus globális, de legalább európai összefüggéseiben kell vizsgálni. Amíg nem ez történik, a több évtizede ajánlott receptek még arra sem alkalmasak, hogy a betegséget megtartsák egy adott, kevésbé roncsoló állapotában, ezért a kór egyre inkább elhatalmasodik. Ez annyira nyilvánvaló – legalábbis szerintem –, hogy kifejezetten megdöbbent, ha értelmiségiek nem teszik fel a kérdést:

Mi lehet az oka annak, hogy immár négy-öt évtizede ajánlják Magyarország problémáira is ugyanazt a gyógymódot, vagyis a neoliberalizmussal összekapcsolt kapitalizmust, de nem akarják észrevenni, hogy ezzel a megoldással az ország, a régió, sőt a világ egyre mélyebbre süllyed?

Gondoljunk csak a tőkekoncentráció elképesztő mértékére, a szegények és a gazdagok közötti szakadék soha nem látott mélyülésére a legfejlettebb országokban is! A tőke által manipulált választásokra, a társadalmi folyamatok közösségek általi ellenőrzésének szinte teljes hiányára, vagyis arra, hogy a G7-ek és mások titkos találkozóin, az egyes országokban, a mélyállam bugyraiban dőlnek el a legfontosabb kérdések, miközben a parlamentek figyelemelterelő bohózatok helyszínei! Vagy nézzünk szembe a II. világháború óta a sokak által csodált tőkésállamok által kirobbantott háborúkra: Vietnam, Falkland, Irak, Afganisztán, Szíria, Líbia, hogy csak a nagyobbakat említsem! Ezek áldozatai, a halottak, a sebesültek, a menekültek tömegei szinte világháborús méretűek. És vegyük hozzájuk a főleg az USA által szervezett államcsínyek sokaságát, s ezek véres következményeit!

Sajnálom, hogy illúziókat rombolok, de ez a helyzet. Még akkor is, ha valaki arra figyelmeztetett az internetes vitában: „Ne akarjuk már azonnal a tőkés rendszert megbuktatni, amikor nekünk megfelelne egy osztrák vagy skandináv típusú kapitalizmus. Itt a téma egy jogállami restauráció, szemben egy kliensi maffiaállammal. Ehhez nem kell a kapitalista rendszert megdönteni!”. Válaszom: ha nem a kapitalizmus talajáról zajlik az elemzés, akkor csak álmodozás, amit művelünk! Hogy mást ne mondjak, az említett osztrák és skandináv típusú felhalmozás (fejlődés) nem ment, nem mehetett végbe Magyarországon. Ezzel szemben még mindig tömegek ámítják magukat azzal, hogy csak akarni kell és szinte egyik napról a másikra bevezethető nálunk is a tőlünk nyugatabbra hosszú évszázadok alatt kialakult jólét, intézményrendszer és mentalitás, a polgári jogoknak és kötelezettségeknek az a sajátos ötvözete, amelyekből mi hajlamosak vagyunk csak a jogokra koncentrálni.

Ha nem vesszük észre, hogy hiányoznak nálunk a vágyott viszonyokhoz a hasonló történelmi–gazdasági–kulturális előzmények, például a klasszikus és az újgyarmatosítással beáramló vagyonok, vagy a több nyugati országban a szociáldemokrata társadalomképpel és a tömegtámogatással az ötvenes–hatvanas években megalapozott politikai akarat, akkor lehetetlenné válik sajátos helyzetünkre érvényes program kidolgozása és megvalósítása. Már csak azért is, mert mindezek miatt sem látni a cselekvő polgároknak azt a tömegét, amely a bázisát jelentené az anyaországbeli választók nagyjából fele által óhajtott változásoknak. Amíg mindezzel nem vetnek számot a tisztességesebb viszonyokat akarók, továbbra is pótcselekvésekkel, délibábos ábrándokkal, érzelemkitörésekkel reagálnak a kihívásokra, s ezt teszik immár több mint három évtizede. A rendszerváltozás óta ütjük ugyanazt a vasat, de nem nézünk szembe azzal, hogy az a vas soha nem volt olyan állapotban, hogy nyugati mintára lehetett volna formálni. Új, a helyzetünkre szabott módszereket, eljárásokat kellene keresnünk, nem pedig másoktól várni a csodát, már ha ez egyáltalán lehetséges! De legalább meg kellene próbálni! Legalább az elemzőknek...#

CÍMKÉP: Magyar Bálint és Lengyel László – Immár négy-öt évtizede ajánlják Magyarország problémáira is ugyanazt a gyógymódot, vagyis a neoliberalizmussal összekapcsolt kapitalizmust, de nem akarják észrevenni, hogy ezzel a megoldással az ország, a régió, sőt a világ egyre mélyebbre süllyed.