Vita a kettős mércéről, az előítéletekről, a nyugati ember felsőbbrendűségéről.

Egykori kollégám, Szilágyi Gábor már-már missziójának tekinti, hogy meggyőzzön arról, amikor orosz témákat érintek, akkor ezt Putyin-rajongóként teszem. Hiába kérlelem, bizonygatom neki újból és újból: ne állítson olyat, mint most is, hogy

  „nyilván” én is azt gondolom, hogy Putyin és Oroszország egy és ugyanaz.

Nyilván! Miként is lehetne másként? Ehhez képest még azt sem látom bizonyítottnak, hogy az orosz államfő esetében teljes mértékben megállná a helyét ez a feltételezés – mármint az, hogy Putyin maga ezt gondolná. Az pedig egyenesen röhejes, hogy valaki ugyanezt vesse oda en passant egy nyilvánvalón kívülállóról, történetesen rólam.

A pour parler egyébként most is a Facebookon alakult ki közöttünk. Újságíró társam az „Eörsi ködösített Moszkva szerepéről” című cikkem miatt pirított rám azzal, hogy „a most tanácsokat osztogató oroszok”-ról elfeledtem, hogy mennyi ideig, és mit csináltak Afganisztánban. Ezzel ugyebár legalább két gond van.

♦ Az egyik: Afganisztánba nem az oroszok, hanem az ukrán származású Leonyid Iljics Brezsnyev és a különféle nemzetiségek első embereiből verbuválódott pártelit által vezetett Szovjetunió soknemzetiségű hadserege vonult be 1979 decemberében, s jött ki onnan száztizenegy hónap múltán, súlyos veszteségek után, az orosz Mihail Gorbacsov idején. Amúgy lényegesen rendezettebb körülmények között, mint most az amerikaiak által vezetett NATO. (De akárcsak a grúz származású Sztálin alatt a második világháborúban, a szovjet vezetőkkel kapcsolatos nemzetiségi felvetések bonyolultabbak annál, hogy hevenyészett módon elintézzük őket.)

♦ A másik: most sem általában az oroszok jelentették ki, hogy „Oroszország nem akar amerikai katonát látni Közép-Ázsiában”, hanem Vlagyimir Putyin elnök.

Ilyen ügyekben nem árt a pontos fogalmazás! De nem folytatom a kolléga kommentjének tételes bemutatását, mert a lényeg úgyis kiderül a válaszomból. Ez, szerintem, messze túlmutat kettőnk több évre visszanyúló vitáján. Ugyanis a kettős mérce problémáját érinti, ami oly jellemző a nyugati, s benne a magyar közvélemény-formáló körök jelentékeny hányadának gondolkodásmódjára. Eközben jómagam visszatérően leszögezem, s így cselekedtem most is, hogy

ha valaki pontosan idéz valamit politikusoktól, s ezeket egymás mellé helyezi, amit ebben a formában, az általam ismert magyar és nyugati források nem tettek meg (Szergej Lavrov orosz, illetve Szíjjárt Péter magyar külügyminiszter augusztus 24-ei budapesti találkozójával kapcsolatban), abból még nem következik, hogy az illető azonosul bármelyik féllel.

Az idézeteim most is szó szerintiek voltak. Az a szándék vezetett, hogy „értelmezze őket az olvasó, anélkül, hogy szájába rágnám a tanulságot”. Ez az én módszerem, amit most sem akarsz elfogadni, ezért olyan váddal illetsz, aminek nincs alapja – írtam a kollégának a Facebookon. Egyúttal szembesítettem őt az általa az idő tájt megosztott cikkel az iszlámtörvénykezésről. Ennek szerzője az író Jászberényi Sándor a saríját, és az azzal összefüggő kérdéseket tárta olvasói elé. Amiért engem ostorozol – fejtegettem Sz.G-nek –, azért Jászberényit is „beállíthatnád úgy, mintha ő a saríja híve lenne, holott nem tett mást csak megismertetett valaminek a bonyolultságával, amiről e nélkül az olvasók többségének fogalma sem lenne, ám annál inkább vannak előítéleteik”. Miként ruszofóbiás, kettős mércés előítéletük a nyugati ember felsőbbrendűségében tetszelgőknek az orosz világgal szemben.

Ezt persze sokan azzal leplezik, hogy ők nem az orosz nép ellen vannak, hanem annak mindenkori vezetőit kárhoztatják, mert úgymond ,,az orosz nép jobbat érdemel” – fejtettem ki. De nem kellene-e hagyni az orosz népnek, hogy maga döntse el, mi a jó neki? (Ahogyan ezt az Afganisztánban élő többségnek – nem a nyugatos törpe kisebbségnek – Jászberényi is kívánja posztjában.) Mindenesetre tény, hogy amikor a Nyugat rájuk, az oroszokra támadt rabló szándékokkal, abból mindig csak vér és pusztulás fakadt. Legutóbb a jelcini kilenc–tíz év alatti amerikai-liberális behatolás következtében, ami még az atlantista-nyugatossá lett Sz. Bíró Zoltán Oroszország szakértő szerint is világháborús mértékű veszteséget és szenvedést okozott az orosz társadalom legszélesebb alsó rétegeinek. (Ez persze nem menti fel Oroszországot vagy a Szovjetuniót a hasonló cselekedetek következményei alól.) Analógiaként idéztem egy passzust Jászberényi cikkéből:

„Bizonyos társadalmi csoportok törvénykezése, szokásai pusztán másmilyenek lehetnek, mint a mieink. Alsóbbrendűek semmiképpen”.

Jászberényi azzal folytatta, hogy ha »barbárnak és alsóbbrendűnek tartjuk a tőlünk különbözőt, ezzel gyakorlatilag felhatalmazzuk magunkat arra, hogy pöffeszkedő felsőbbrendűségünk tudatában majd elvigyük a „civilizációt”, a „jólétet”, meg az „igazságosságot” olyan helyekre, ahol szerintünk ezek nem érvényesülnek. Ennek szellemében mészároltuk le Amerika őslakosságát, szálltuk meg Indiát, Afrikát, a Közel-Keletet. A nyilvánvaló gazdasági kizsákmányolást sosem hangoztattuk, ezt azonban igen. (...)

A többségnek semmi baja nincs a tálibokkal. Nincs baja a visszavezetett Saría törvénykezéssel sem. Ha lenne, ebben a pillanatban is utcáról-utcára harcolnának a tálibok ellen. Semmilyen meglepetés nem ért senkit. Mindenki tudta, mi jön vissza a tálibokkal. (...) Tényleg vannak csonkítások, kövezés, minden. Mielőtt azonban a földi poklot vizionálnánk Afganisztánba, rögzítsük, hogy nem az egyetlen ország, ahol hasonló iskolára alapozzák a törvénykezést. A másik ilyen a Szaúdi Arábiai királyság. Barátunk és szövetségesünk.«

Már most az a kérdésem – vetettem fel Szilágyi kollégának –, ha ezt a gondolatmenetet lényegében elfogadod, amit a cikk megosztásával jeleztél, akkor miért nem alkalmazod ugyanezt az orosz társadalomra? Itt a blogtérben teszem hozzá: miért nem alkalmazod az oroszországi viszonyokkal, az oroszországi – nem csak orosz származású – hatalmi elittel kapcsolatos, ottani szemszöget is tükrözni próbáló elemzésekre, amilyenek az enyéim is. Ám nyilvánvaló, hogy

a Putyin fóbia nem csak Sz.G-t, de más közvélemény-formálókat is arra visz, hogy adott esetben elmarasztalják azokat, akik csupán idéznek az oroszországi államfőtől azzal a céllal, hogy megismertessék egy olyan, a térségünkben, tetszik, nem tetszik, ismét fokozatosan növekvő szerepet játszó nagyhatalom vezetőjének véleményével a múlton terméketlenül rágódó magyar közönség töredékét, amely ebben a pillanatban egyedüli katonai vetélytársa az USA-nak.

Ami pedig Szilágyi Gábornak, s vele együtt sokaknak azt a vízióját illeti, hogy az oroszországi „gazdasági háttér  igen bizonytalan, elég egy durva olajár-gázár csökkenés, és még rosszabb lesz”, amondó vagyok, ne értük aggódjunk, hanem magunkért! Ugyanis Oroszország társadalma és gazdasága immár több száz éve alkalmasnak bizonyult arra, hogy minden károgás ellenére átvészelje mind a külső, mind a belső okok miatt keletkező válságokat. Mostanság pedig épphogy nem a válság jellemzi az orosz világot, hanem lassú evolúciós folyamat mindenekelőtt a tudástőke felhalmozásával és az infrastruktúra nagyléptékű fejlesztésével. Hogy a haderőről ne is szóljak...#

CÍMKÉP: A szovjet csapatokra támadó afganisztáni harcosok 1986 augusztusában, az úgynevezett Nyugati offenzíva idején – Ha engem pellengérre állít valaki az orosz vezetők idézése miatt, akkor az író Jászberényi Sándort is megvádolhatja azzal, hogy a tálibok pártját fogja, mikor az iszlámtörvénykezést mutatja be