Orbán Viktor ellenzéke legalább részleges kapitalizmuskritika nélkül nem kínálhat érdemi választási lehetőséget.

Az ellenzéki összefogásért lelkesedők egyre türelmetlenebbek. Az internet, s a néhány médium, ahol egyáltalán nyilvánosan adhatnak hangot véleményüknek, arról tanúskodik, hogy

értetlenül állnak pártjaiknak az előválasztás utáni toporgása előtt.

Oka lehet ennek az ellenzéki pártok szemszögéből új helyzet, az eltérő felfogásból eredő érdekek összehangolásának nehézsége, s az emiatti belső feszültségek, a médiatér viszonylagos hiánya, az önjárásra hajlamos, a pártvilágon kívüli miniszterelnök-jelölt, aki mintha nem találná a módját, miként is fogja össze az övétől sok tekintetben eltérő értékrendet képviselő politikai szereplőket.

Szerintem, az így kialakult gordiuszi csomót úgy lehetne átvágni, ha a pártok az eddigiekhez képest merőben másként viszonyulnának a társadalom, azaz a választók problémáihoz. Végre be kellene emelni a politizálásba a rendszerkritikát! Korholtam már néhányszor az ellenzéket ennek hiánya miatt. Még májusban, kifejezetten az „Ámítanak a rendszerváltással” cím alatt értekeztem arról, hogy

„Ugyanúgy a kapitalista rendszeren belül képzelik el az ország jövőjét, amiként a kapitalizmuson belül ténykedik Orbán Viktor és köre is.

Amikor a feszültségekről szólnak, nem lépnek ki a politológiai keretből, nem mellesleg, a hangadó elemzőkkel együtt. Úgy vélik, hogy ilyen vagy olyan, a rendszeren belüli modellt követve a nagy ember és hatalomtechnikusain múlik csupán a tömeg magatartása. Semmit nem mondanak viszont a történelmi-gazdasági meghatározottságokról, uram bocsá’ az osztályviszonyokról, a társadalmi-gazdasági rendszerbe (nem a kormányzási szisztémába) való beágyazódásokról.

El kell oszlatnom a jövő évi választásokkal összefüggő, széles körben terjesztett tévhitet: attól, hogy ha a kormányzással kapcsolatos egyik elvet, s az abból következő bizonyos módszerek összességét egy másik elvvel, s az annak megfelelő gyakorlattal váltják fel, még nem következik rendszerváltás. Legfeljebb a kormányzás módja változik, ha változik. A kormányzási rendszert, struktúrát, miegymást alakítják át, de változatlan társadalmi-gazdasági forma, azaz rendszer mellett. Röviden: a kapitalizmus marad.

A tisztességes tehát az lenne, ha az ellenzék a kormányzás rendszerének, módszereinek változásáról beszélne. Ne adj’ isten, konkrétumokat is említve. Az ugyanis édeskevés, hogy a korrupció megszüntetését ígérik. Mert először is, a köznép a korrupció, az állami vagyon prédálásának tombolásaként élte meg a létező szocializmus (államszocializmus / államkapitalizmus) magánkapitalizmusra váltását, azaz a rendszerváltás óta eltelt időszakot. Hiszen másként miként tollasodhattak volna meg azok, akik nagy részének csupán egyhez volt tehetségük: nem ugrottak el, amikor jókor voltak jó helyen.

De ennél nyomósabb érv is létezik. A mai kapitalizmus körülményei között a médiarendszer egésze, benne a szórakoztató film- és zeneipar szereplői, a gengszterfilmek, a hiphop-zene, a képregények csupán imitálják a lázadást. Az ellenpontozás nélküli kegyetlenség, az árulás, az erőszak áradásának realizmusa súlytalanná teszi a bűnt. Ahogy Mike Davis írta 1990-ben:

„Mivel a koromsötétben nincs már fény, amely árnyékot tudna vetni, a bűn sem több törvényszéki banalitásnál”.

A mondatot Mark Fisher idézi a „Kapitalista realizmus” című kötetben. (Napvilág Kiadó, 2020, 29. o.) Számunkra azért tanulságos emlékeztetni rá, mert Davis az amerikai Reagan–Bush-éra morális szövetét jellemezte így, amikor nálunk még lelkesülten magasztalták a messziről jöttek az USA-beli viszonyokat. Szokás szerint több évtizedes késéssel tudhatjuk meg: ott már a mi rendszerváltozásunk táján arra hívták fel a figyelmet, hogy „a mindennapivá vált korrupció többé már nem hogy felháborodást, de még csak érdeklődést sem vált ki”.

Gyanítom, a magyar politikai ellenzék azóta sem ismerkedett meg ezzel az összefüggéssel. Mert ellenkező esetben aligha választották volna – a valóban hősies, ám lássuk be, terméketlen küzdelmet folytató független országgyűlési képviselő, Hadházy Ákos nyomán – eddigi kampányuk vezető témájává a korrupció elleni harcot. A tisztességes tett ugyanis az adott körülmények között pótcselekvés, miként ez a magyarországi választók reagálásából is érzékelhető. Az erkölcs nevében való hadakozás ugyanis nem érinti a társadalmi-gazdasági rendszer alapkérdéseit, tehát a lakosság döntő részének szociális és kulturális – ha úgy tetszik: civilizációs – kiszolgáltatottságát sem.

Az ellenzéki kampánynak ez utóbbi nem, főleg nem így témája. Mi több, a „kapitalizmus”, a „tőkés”, a „kizsákmányolás” és a hasonló kifejezéseket sem igen veszik a szájukra az ellenzéki politikusok és más közvélemény-formálók. Az ismerethiány mellett az is oka lehet ennek, hogy az elitet a kapitalizmus világához köti szocializáltsága, beidegződése. Kiemelkedésüket, karrierjüket e viszonyoknak köszönhetik, ezért ez a társadalmi-gazdasági formáció jelenti számukra minden világok legjobbikát.

Csakhogy potenciális választóik mindennapi tapasztalatai ennek ellentmondanak, még ha nem is képesek megfogalmazni ezt egyértelműen.

Közép-Kelet-Európában, s így Magyarországon külön nehezíti a helyzetfelismerést, hogy a negyven éven felülieknek csupán a létező államszocializmusról vannak tapasztalataik. Azok is ellentmondásosak. Ráadásul a tőkés elit mindent megtesz annak érdekében, hogy a múltat az érdekeinek megfelelően értelmezze át, amivel ha mást nem is ér el, de elbizonytalanít sokakat. A médianyilvánosságot uralt és uraló neoliberális, neokonzervatív-illiberális értelmiség hangadói nagy szerepet játszanak ebben. A tőkés munkaadókkal, a politikusokkal együtt harminc–negyven éve alakítják a régi-új értékrendet az országban. Az uralkodó körökkel való együttműködésre predesztinálták és predesztinálják többségüket az anyagi érdekek, s a karriervágy. Ezért a kapitalizmus körülményei között képesek elképzelni bármilyen jövőt.

Azok a dolgozói szervezetek szintén hiányoznak, amelyek segíthetnének a tömegeknek az új helyzetnek megfelelő alkalmazkodási-tanulási, sőt ellenállási-érdekvédelmi folyamatban. Hogyne hiányoznának, hiszen a pártállam nomenklatúrájához tartozott szakszervezeti funkcionáriusok sem voltak képesek a változások következményeinek felmérésére. Legföljebb arra futotta képességeikből, kapcsolataikból, hogy egy kis vagyonkával, parlamenti képviselőséggel, igazgatótanácsi tagsággal mentsék át magukat. A frissen alakult érdekvédelmi szervezetek vezetőit viszont azonnal igyekezett lekenyerezni, kezessé tenni a kapitalista rend uralkodó osztálya. Az engedetleneket pedig megzsarolta, vagy csak egyszerűen partvonalon kívülre szorította.

Ami pedig a berlini fal 1989-es lebontása óta született nemzedéket illeti, Mark Fisher szerint „a kapitalizmus olyan hézagtalanul tölti ki az elgondolható horizontját, hogy Európában és Észak-Amerikában a legtöbb húsz év alatti fiatal számára az alternatívák hiánya ma már nem is téma. (…) mára a lakosság álomvilágának gyarmatosítása annyira magától értetődővé vált, hogy nincs is kedvünk szót vesztegetni rá”. (i.m.: 25. o.) A Fredric Jameson által már 1994-ben körvonalazott, majd 2003-ban rögzített gondolat szerint: „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”. (i.m.: 16. o.)

Pedig más perspektíva is kínálkozna. Az idézett kötet előszavában írja András Csaba: „van alternatíva – csak nem megtalálnunk kell, hanem létrehoznunk. Ebben a kultúra kulcsszerepet játszik; alapja pedig a felismerés, hogy képessé válhatunk meghaladni a neoliberális kapitalizmus által ránk kényszerített, radikálisan kompetitív idealizmust, ha fel tudjuk idézni a kollektivitás korábbi formáit”.

Természetesen érti az ember, hogy a mai magyarországi parlamenti ellenzék is a nemzetközi és a hazai tőkésosztály érdekeit megtestesítő intézményrendszerhez kötődik, s mint ilyennek, jobboldali a világnézete.

A politikát uraló réteg érdekében áll a tőkés világképpel való azonosulás, ezért a végső formációnak gondolt kapitalista téren belül rajzolja meg a jövő perspektíváját. Elfedi annak perspektívátlanságát, noha például a nemzetközi környezetvédő mozgalmak már megpendítik ez utóbbit is. Ám ők sem vállalják fel a kollektivitás irányába nyitást. Bár baloldalinak mondják magukat, még a közösségépítésnek a kapitalizmus körülményei között létrehozható egyszerűbb formáit is bátortalanul, s főleg nem elég kitartóan szorgalmazzák, mert a hangadók a közép-, sőt a felsőbb osztályokhoz tartoznak, s csak az eszük tudja, hogy nincs tovább, ám ezt nem érzik saját bőrükön.

A magyar politikai és értelmiségi elit még ennyire sem elkötelezett a helyzet lényegi változása mellett. A kapitalizmushoz kötődve politikai-kommunikációs technikákkal éri el, hogy gondolatként se foganjon meg a tömegben az uralkodó társadalmi-gazdasági renddel való legalább korlátozott szembefordulás, az egyre rafináltabb formákat öltő kizsákmányolás enyhítésének hathatós követelése. Pedig az önkényes munkaidő-meghosszabbítás, a sztrájkjog korlátozása, a lakóhelyhez kötöttséggel – immár a távmunkával –, illetve a más településekre kirendeléssel való visszaélés, a nagyobb bérigényű, tapasztalt dolgozók helyett olcsóbb részmunkaidősök, gyakornokok foglalkoztatása, a nőknek a férfiakéhoz képest fokozottabb munkahelyi kizsákmányolása – ami Amerikától Magyarországig dívik – előbb-utóbb lázadásba fog torkollni. Olyannyira, hogy az USA-ban sorra jelennek meg a szociális feszültségeknek egy lehetséges polgárháborúval való feloldását vizionáló forgatókönyvek.

Ennek megelőzésére sürgős intézkedéseket szorgalmaznak egyes amerikai értelmiségiek az elképesztő vagyoni egyenlőtlenségek, az európaihoz képest jelentősen hosszabb munkanapok csökkentésére, a szabadságolás-visszatartás elburjánzott gyakorlatának felszámolására, a mélyszegénységben élők oktatási körülményeinek, egészségügyi ellátásának javítására. Utóbbiak nélkül a következő évtizedben tízmilliók válnak alkalmatlanná az érdemi munkavégzésre az USA-ban (is), s tovább csökken az amerikaiaknak az európaitól több évvel elmaradó átlagéletkora.

Más arányokkal, de ugyanez a helyzet a mai Magyarországon, ahol eltékozlódott az elmúlt harminckét esztendő. Ha 1949-hez, a Rákosi-rendszer megszilárdulásának évéhez hozzáadnánk ezt a harminckettőt, akkor most 1981-et írnánk. Kádárék akkorra már bőven ráhangolták a társadalmat például az egyre önállóbb téeszek és nagyüzemek mellett központi szorgalmazásra kiépített magángazdaság, a háztájik, a géemkák viszonyaira.

A sajtóban, a kulturális-művészeti életben a támogatott mellett egyre nagyobb teret kapott a tűrt tevékenység. A tiltott szervezetek tagjait ugyan üldözték, de ez jórészt vegzálásukban, a külföldre utazásuk tiltásában merült ki. A liberális, demokratikus ellenzék szamizdat-lapját, a Beszélőt 1981-ben hozták létre. S bár készítőit megfigyelték és konspirációra kényszerítették, brutális megtorlást már nem alkalmaztak ellenük. Az 1985-ös választásokon pedig független képviselők is bekerültek az Országgyűlésbe.

Rá négy-öt évre létrejött a többpártrendszer, teljessé vált a sajtó, a szólás- és a magánvállalkozási szabadság, vagyis a kapitalizmus.

Ha az általános életszínvonalat nézzük, a viszonylagos lemaradásunk a hetvenes évek közepén volt a legközelebb a nyugatihoz. Azóta nyílik az olló, amiben eleinte a hidegháború alatti nyugati kivéreztetési politikának is megvolt a maga szerepe. A rendszerváltozás óta tovább nő a lemaradásunk. És ennek nem csupán gazdasági okai vannak. Az egymást követő kormányok kifejezetten kasztosították a társadalmat.

Elzárták az érvényesülés útját a társadalom nagy része elől, megfosztva az alsóbb néprétegeket a magasabb szintekre való emelkedés lehetőségétől, ami korábban magától értetődő volt, s aminek következtében rakhatták le tudásuk, karrierjük alapjait a mai elit felmenői. A mostani kasztosodás azonban nem csak az érintettek szociális problémája. A tehetségek felszínre kerülésének akadályozása, az elkallódásuk miatt potenciális erőforrásokat veszít az ország.

A politikai ellenzék azonban nem erről beszél, és főleg nem a kapitalizmussal összefüggésben. A súlyos bajok gyökeres kezelésére eleve alkalmatlan segélyezési programjaik sem nagyon vannak, rendszerkritikus jövőképük pedig egyáltalán nincs. Miként a kormánypártnak sem, csakhogy ez nem menti fel a felelősség alól az ellenzéket. Mert, ha csak a meglévő társadalmi-gazdasági rend kisebb korrekciókkal való működtetésére vállalkoznak az összefogás pártjai, akkor csupán vezetőik és holdudvaruk helyzete változhat a koncok újraosztása révén, de az alapvető helyzet nem, s az ország további lecsúszása elkerülhetetlen lesz.

Ezt érzi a szerintük bosszantóan passzív tömeg, amikor nem lelkesedik az orbáni – nem mellesleg az Orbántól függetlenül világszerte terjedő – autoriter kormányzási gyakorlatot bírálókért sem. Mert azt látják – természetesen nem a tudatosságnak itt előadott szintjén és szókincsével –, hogy még a múltat, a kultúrát, a szakralitást a reklámba olvasztott, fogyasztássá silányított, a jövőt kimerített rendszer kritikáját sem vállalják fel, nemhogy a társadalom mélyén a kapitalizmusból eredő szociális kérdések feltárását. Mindenesetre én szóltam…#

CÍMKÉP: Hadházy Ákos Felcsúton a miniszterelnök háza és a stadion előtt, 2021. október 23-án – Küzdelme a korrupció ellen nem érinti a társadalmi-gazdasági rendszer alapkérdéseit, tehát a lakosság döntő részének szociális és kulturális kiszolgáltatottságát sem (Fotó forrása a politikus Facebook-oldala)