A hírességekkel dagasztják a nemzeti büszkeséget, s elterelik a figyelmet a végzetes bajokról.

Áder János köztársasági elnök újévi beszédéből a kormánynak a járványkezelés során elkövetett súlyos mulasztásaihoz, átveréseihez való falazást emeltem ki előző cikkemben. De szólnom kell arról is, hogy

bölcselkedésének egy másik vonulata a nagy nevekkel való magyarkodás volt.

A romantika kora óta zajlik ez nálunk, s másutt is. A poézisnek, a történetírással összecsúszott regényköltésnek a nyugati civilizációban és annak perifériáján egyaránt nagy szerepe volt a kapitalizmus szükségleteivel párhuzamosan kialakuló nemzetállamok megszilárdulásában, az adott területen élő, különféle nyelveket beszélő, eltérő szokásokat követő népcsoportok összekovácsolásában.

A mi térségünk, s benne az országunk sajátossága, hogy a megkésettség, a történelmi traumák, s még ki tudja. mi miatt markánsan továbbél a létezett vagy nem létezett hősökkel való büszkélkedés. Olyannyira, hogy néhány évvel ezelőtt Hende Csaba honvédelmi miniszter, mint valaha valóságosan is élt magyarra hivatkozott, a sors iróniájaként szerb névvel illetett Dugovics Tituszra. Az egyébként nem tévedés, hogy elsősorban óhatatlanul a délszlávok vettek részt a délvidéki törökellenes harcokban. Ám ettől még tény, hogy a konkrét eset legenda, amit Wágner Sándor festménye emelt történelmi eseménnyé azzal, hogy 1859-ben megörökítte azt a sosemvolt pillanatot, amikor a várvédő Dugovics a lófarkas zászlót kitűzni akaró janicsárral együtt veti magát a mélybe a nándorfehérvári bástyafokról.

S persze, mögötte lobog az 1456-ban nem igen használt piros-fehér-zöld színű zászló.

Egyébként a Rákosi- és a Kádár-rendszer is bőven élt a romantikussá tett hősökhöz kapcsolódó történelemtorzítás eszközével. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, s ennek okait elemeznénk, emlékezzünk csak az olyan filmekre, mint a „Rákóczi hadnagya”, az „Egri csillagok” vagy „A Tenkes kapitánya”. Ezekben a magyar általában győztesként, az ellent legyőzőként jelenik meg, függetlenül attól, hogy mi is volt az események végkimenete. Egyfajta eszmei-lelki folytonosságot jelez, hogy a rendszerváltozás óta sem módosult a mesés történelem és a kreált, kiszínezett alakok kultusza. Sőt!

Ezzel párhuzamosan, benyomásom szerint a trianoni trauma után, megerősödött a polgár-kortársaknak a nemzet nagyságaiként való emlegetése is. Nap mint nap tapasztalni, hogy a magyar társadalom nagy többsége erre is vevő. Úgy vélem, az egyének, a családok és az ország egészének ki nem beszélt és fel nem dolgozott traumái mutatkoznak meg ebben. A sikertelenségekre gyógyír, hogy legalább mások ragyogó tetteivel azonosulhatunk, ha már államunk, s benne a mi életünk kudarcokkal tele, illetve ha a velünk történteket így éljük meg.

Áder János sem maradt adós az effajta pótlékokkal, amire egyébként egészséges társadalom, egészséges lelkületű tagjainak nem lenne szükségük.

Az államfő utalásaiban Szilágyi Áron képviselte a sportolókat, aki „a világon elsőként szerzett férfi kardvívásban három egymást követő olimpián egyéni aranyérmet”. Két tudós nevével is előállt. Csíkszentmihályi Mihály nevéhez a „világhírű” minősítést Karikó Katalinéhoz a „világ leginkább ünnepelt magyar kutató” jelzős szerkezetet kapcsolta. Természetesen, nem arról van szó, hogy ezek a személyiségek ne lennének méltók a példálózásra a teljesítményük alapján.

Ha azonban az élsport körülményeit általában nézzük, azok inkább hasonlítanak a gladiátorokéra mióta ez is a kapitalista showbusiness és a pénztermelés része lett. Ezt olyan emberként merészelem kijelenteni, aki fiatalon úszóversenyző voltam, aztán több évtizeden át lovagoltam, persze kedvtelésből saját pénzemen, s az akkoriban még hiánypótló szakkönyvet is írtam. Ellenben most azt látom, hogy a szinte bármi áron csúcsra hajszolt fiatalok közül sokak pályája fut zátonyra. Viszont a sportüzletet mozgató vezetők, s főleg az ebbe az ágazatba befektető  tőkések annál inkább gazdagszanak.

Ebben jócskán szerepük van az államoknak is, mert ahelyett, hogy a gyermek- a diák- és a felnőtt tömegsportra fordítanák az adófizetők pénzét, luxus stadionok és pályák építésének, fenntartásának költségein keresztül a magánszférába szivattyúzzák a milliárdokat. Az egyéni anyagi érdekeken túl ennek igen egyszerű az oka. A szórakoztatásnak alávetett versenyek, mérkőzések televíziós közvetítésével lehet olyan passzív időtöltésre rávenni a tömegeket, aminek révén levezetődnek a munkahelyeken, a közéletben ért sérelmek miatti indulatok, miközben mindent egybe vetve a meccseken, a viadalokon történteknek a számukra nincs tétje.

Summa summarum, a politikusok a figyelemelterelés, a közállapotok miatti dühök levezetése érdekében állítják példaként az élsportolókat a választók elé, mint ezt Áder János is tette.

A magyar tudósok ügye némileg eltér ettől. Kevés kivételtől eltekintve ők külföldön váltak és válnak világhírűvé. Mégis sokan példálóznak velük úgy, mintha általában a magyar ész, a magyar tudás, s egyáltalán Magyarország egészének teljesítményét jelképeznék. Az ok ugyanaz, mint amit a sportolókkal kapcsolatban leírtam: a nagy nevekkel való magyarkodáson keresztül az önbecsülés erősítését szolgálják, pótlékként az ilyen-olyan hiányérzetek csillapítására. A tudósok esetében az a hamisság, hogy nem igazán kerül szóba, az illetőknek miért kellett elhagyniuk hazájukat. Emlegetésük például arról tereli el a figyelmet, hogy 1945 előtt milyen volt, illetve az utóbbi harminc évben milyenné vált ismét a magyarországi közoktatás helyzete.

Külön is foglalkoztatott az államfő beszédének ez a része, mert december 31-én a telefonomra és az iPademre áramló újévi jó kívánságok közé egy Facebook-poszt is keveredett. Ebben arról értesítettek, hogy „Ő is egy Magyarországról indult Nobel-díjas”. A Karcagon, 1937. december 31-én született Avram Hersko (Avraham Hershko; eredetileg Herskó Ferenc) magyar származású, Nobel-díjas izraeli biokémikusról volt szó benne a születésnap alkalmából, életútjának ismertetésével. Történetének az a része, ami Magyarországhoz kötötte – szégyenünk. Ehhez képest az interneten azt sugallták egyesek, hogy

ő is a magyar föld, a magyar haza jóvoltából lett azzá, amivé, így a dicsfénye természetesen reánk is átáramlik.

Esetében azonban – s szinte valamennyi Magyarországon napvilágot látott Nobel-díjas életében – az itteni üldözöttségnek meghatározó szerepe volt. Herskó Ferenc, a leendő tudós például a magyar hatóságok ügybuzgó ténykedése miatt haláltáborban végezte volna, ha nem menti meg a véletlen. Ugyanis a németek 1944. március 19-ei magyarországi bevonulása után a helyi gettóba hurcolták, majd Szolnokra vitték, hogy Auschwitzban végezze. Ő viszont anyjával és testvérével véletlenül abba a „szállítmányba” került, amelyet máig ismeretlen okból Bécs környékére, Strasshof an der Nordbahnba vittek. A háború után visszakerültek Karcagra.

Hogy addig mit élt át idehaza, ahol egymást követték a zsidóellenes törvények, majd a zsúfolt marhavagonba terelés és a szállítás borzalmai a haldoklók és a külibűz mellett, ahhoz nem kell nagy fantázia. Az apja, Herskó Mózes szintén csodával határos módon élte túl a munkaszolgálatot a fronton, ahol a keretlegények általában válogatott kegyetlenséggel bántak a zsidókkal. Ő túlélte a poklot, s hadifogságba került, ahonnan 1947 nyarán keveredett haza. Aztán 1950-ben engedéllyel vándoroltak ki Izraelbe. A fiú ekkor mindössze 13 éves volt, vagyis a szülőhazája nem hogy nem sokat tett azért, hogy büszkélkedhessünk vele, de a halálba küldte. Apja már Izraelben részesíttette különleges oktatásban.   

Ha azt mondja az olvasó, miért kell mindezt összemosni a köztársasági elnök beszédével, azt válaszolom neki: a posztoló dicsekvése egy tőről fakad Áder Jánosnak a világhírű magyar tudósokkal való büszkélkedésével. Ez egyrészt idegen tollakkal való ékeskedés, másrészt ordas csúsztatás, amivel a politikusok vagy a közvélemény más formálói hamisságot ültetnek el a fejekben a múltról. Egyúttal elterelik a figyelmet az oktatás mai súlyos helyzetéről.

A magyar iskolások ugyanis egyre rosszabbul teljesítenek a nemzetközi képességfelméréseken, ami veszélyezteti az ország jövőjét.

Ezt nem ellensúlyozza néhány kivételes iskolában végzett, kivételes családban felnőtt, kivételes képességű gyerek elcsábítása valamely nagyhírű egyetemre, vagy az, hogy több diákolimpián kiválóan szerepelnek középiskolásaink, amiről rendre büszkén ad hírt a magyar média. De az alapvetően a Kádár-rendszerben, átlagos szülők gyermekeként jó képzésben részesült Karikó Katalin teljesítménye sem ellenérv. Ettől ugyanis még az a helyzet, hogy miközben a mai elit és a (felső)közép gyerekei hasítanak, a hatvan százaléknyi többség a szegregált általános iskolai oktatás következtében egyszerűen nincs felkészítve még a szakképzésben való tanulásra sem, nemhogy a majdani kimagasló szakértelmet követelő munkavégzést megalapozó egyetemi oktatásban való részvételre.

Ez az a szegregáció, amiről honfitársaim nagy többségének az az elképzelése, hogy csak a magukra hagyott romos falurészek cigány származású gyerekeire vonatkozik. S miközben rasszista gyökerű elméleteket fabrikálnak, eszükbe nem jut, hogy az interneten – amin amúgy is lógnak – rákeressenek az oktatáskutatók rémisztő, az ország jövőtlenségére rámutató tanulmányaira.

Merthogy lehet mellet döngetni a múlt és a jelen kiválóságaira való utalásokkal, de azok, akik a fent és a társadalmi középen nem akarják tudomásul venni, hogy a jövőnket nem ők fogják meghatározni, hanem azok a tömegek, amelyek eleve nem juthatnak el a középiskolák vagy a szakképzők felvételijére. Egyszerűen azért, mert utóbbiak nem olyan tanintézetbe jártak, ahol vagy a szülők révén, vagy mint az egyháziak esetében az ország vezetőinek felháborító kegye folytán három-négyszer több pénzből gazdálkodnak az államiakhoz képest. Ráadásul az államiakat sújtja a képzett pedagógusok tömeges hiánya, s az eszköztelenség mellett bénító állami kötöttségek is akadályozzák az érdemi tanítást. Ma már ezen a téren akkora a lemaradásunk, hogy csak jól kiképzett és fizetett tanítókkal, tanárokkal, a tanárok mellé asszisztensekkel, a lecsúszott családok mellé egyéni családsegítők sokaságával lehetne tenni valamit.

Ha most kezdenénk el, akkor is húsz év kellene hozzá, míg az első eredmények beérnének.

Ám az ország államfője minderről mintha mit sem tudott volna, amikor kenetteljes szavakkal, s az említett kiválóságok példáival arra biztatott, hogy mindenki kövesse őket. Arra buzdított, hogy „vegyük kezünkbe a gyeplőt” a sorscsapások előtti megadás, csüggedés helyett. A társadalom egészének tragédiája, ha az állam első közjogi méltósága nem látja, hogy az országában a legtöbb ember számára hosszú évtizedekre elúszott ez a lehetőség. A lecsúszottságból való visszakapaszkodás – ahova az eleve igazságtalanságokra épülő kapitalista viszonyok és a társadalom megosztására, kasztosítására irányuló kormányzás miatt bizonyos értelemben véletlenszerűen, mégis törvényszerűen jutott nagy részük – már lehetetlen önerőből. Ha viszont tudja mindezt az államfő, s persze vele együtt az úgynevezett politikai-gazdasági elit, mégsem ennek megfelelően beszél és cselekszik, az akár a vég kezdete is lehet. Persze, nem nekik, hanem az országuknak, ami momentán a mi országunk is, jóllehet éppen ezért is hagyják el százezrek, hogy magukat s gyerekeiket innen kimenekítsék.#

CÍMKÉP: „A jövőt a magyarok írják” – hirdeti a négyemeletnyi magas, az aránytévesztő önhittséget közszemlére tevő falfestmény Budapesten, a Krisztina körúton (Fotó forrása: Színes Város / Brain Bar)