Hogy ez kapitalizmus, a vállalkozók pedig tőkések, azt ki ne ejtse a száján senki!

Lelkendezik az egykori újságíró, s tán még ma is az, hogy amíg az Egyesült Királyságban 45 százalékos a személyi jövedelemadó mértéke, addig Magyarországon

2013. január 1-jétől a személyi jövedelemadó kulcsa 16 százalékra csökkent a korábbi kormány időszakában megállapított magasabb értékhez képest, 2016. január 1-jétől pedig 15 százalékra vitték le az SZJA-t.

A kormány érvelését hallom ki ebből az összevetésből, ráadásul itt nem is áll meg a hevülés. A kolléga hozzáteszi: a személyi jövedelemadózást érintő egyik legfontosabb idei változás a huszonöt év alatti fiatalok adómentessége. A gyermekesek adó visszatérítést kapnak. Irigyeljük az Egyesült Királyságot? – szembesít a költőinek szánt kérdéssel, majd felszólít: aki jobbat tud, álljon elő! De addig azért el lehet ismerni azt is, ami pozitív, a hibák mellett.

Rendben, tegyük ezt, bár én fél szemmel már az elszabaduló inflációra figyelnék! Mindenesetre még azt tanultam jó ötven évvel ezelőtti nevelő szerkesztőségemben, hogy egy adat, nem adat. Éppen ezért – bár egy kolléganőtől a múlt héten már megkaptam: nyilvánvaló, hogy „a régi iskolához tartozom”, vagyis ma már más a módi – én ebben az esetben is tartom magam ahhoz, hogy amennyire képességeimből és tájékozottságomból telik, ne verjem át a közönségemet. Kifejtem tehát, hogy bár nem vagyok közgazdász – Puff neki, még egy fogyatékosság! –, de nekem az Egyesült Királyság, illetve Magyarország SZJA-rendszerének efféle összevetésére épülő érvelés kissé vérszegény, hogy ne mondjam: féloldalas, tehát sántít.

Éppen ezért találomra rákerestem az interneten a UK személyi jövedelemadójának mértéke címszóra, s mindjárt felugrott a Trading Economics honlapja, ami egyrészt megerősítette a cikk elején hivatkozott kolléga adatát: 2021 decemberében 45 százalékos volt az SZJA a királyságban. Viszont azonnal megjelentek más értékek is a táblázatban: a társasági adókulcs aránya, a társadalombiztosítási járulék megoszlása a munkavállalók és a cégek között. No és a forgalmi adó mértéke. A számokkal nem terhelem az olvasót, mert

régi iskola ide vagy oda, a félévszázaddal ezelőtt érvényes alapelv – egy adat, nem adat – máris igazolódott.

Ráadásul első gondolatom is az volt, hogy arra hívom fel a magyarországi viszonyok nagyszerűsége mellett érvelő, nálam valamivel ifjabb szakmabeli figyelmét: meg kellene nézni azt is, hogy a királyságban fizetendő személyi jövedelemadó tartalmazza-e, mondjuk, a kötelező közszolgálati televíziós és rádiós előfizetési díjat, s más tételeket, melyekért mi külön fizetünk? Ami ennél fontosabb: mennyi ott az általános forgalmi adó, vagyis az ÁFA legmagasabb mértéke – minden jel szerint 20 százalék – amit az adózott jövedelméből fizet mindenki, amikor vásárol. Magyarországon ennek legmagasabb kulcsa 27 százalékos, ami a világ egyik legnagyobb mértékű forgalmi adóterhelése.

Ez roppant igazságtalan, mert a szegény és a gazdag egyaránt fizeti, bár a létfenntartáshoz szükséges fogyasztásuk közel azonos. Viszont az alacsony jövedelműektől ezen keresztül elvonják azokat az összegeket, amelyek révén ők vagy gyerekeik esetleg kitörhetnének abból a társadalmi státuszból, abból a kasztból, ahova a rendszerváltozás után, ezen belül az utóbbi 12 évben szorították őket. Magyarországon ezt a méltánytalanságot tovább mélyíti a rezsicsökkentés.

A jövedelmükhöz képest elhanyagolható mértékű személyi jövedelemadót fizető gazdagok úszómedencéjének vízzel való feltöltését, felmelegítési költségét, kertvilágítását, télen a bekötőút langyosan tartását a jegesedés ellen (!), a hatalmas magánvillák fűtését és hűtését, belső és külső díszkivilágítását is támogatja az állam a közösség egészének rovására, a szegényebbek által is megtermelt és tőlük elvont összegekből.

A keresztényibb, igazságosabb, szolidárisabb személyi jövedelem-adózás sávos (progresszív) lenne, mint például a skandináv országokban, s mint az volt abban az időben, a rendszerváltás után, amikor még havi bérjuttatást kaptam. Azért méltányos ez, mert a magasabb jövedelem az esetek nagy többségében abból adódik, hogy a sok alacsonyabb bérű személy által megtermelt értéktöbblet bizonyos hányada a magasabb jövedelműeknél csapódik le. Ugyanis egy magasabb beosztásban dolgozó magasabb fizetése nem csak azt tükrözi, hogy ő képzettebb a beosztottainál – ez egyébként gyakran nincs így –, hanem azt honorálja a cég, hogy több ember munkáját hangolja össze, menedzseli a vezető.

A menedzselés persze nagyon gyakran eufemisztikus megnevezése a vezetők ténykedésének. Számos munkahelyen inkább munkafelügyelői szerepet töltenek be, hogy a felsőbbség, a tulajdonos, a gazda ostoraként a szuszt is kiszorítsák a beosztottakból. Ellenértékként a munkáltató, a tőketulajdonos átengedi a közép-, illetve a felsővezetőknek a sarzsi nélküli dolgozók által létrehozott új érték egy részét. Gyakran anélkül, hogy ezt végiggondolnák a szereplők, hiszen az idők távolából megörökölt struktúrák, főleg állami intézményekben, hivataloknál, eleve elfedik ezt a mechanizmust.

Egy vállalkozásban ennél kézzel foghatóbb az ilyen működésbeli összefüggés, vagyis a kizsákmányolás.

Mikor vállalkozásom volt, s több embert foglalkoztattam, tisztában voltam azzal, hogy ha az alkalmazottak számát egyensúlyban tartom a várhatóan képződő szerény nyereséggel, s például a túlfoglalkoztatás, a meggondolatlan kiadások, beruházások, vagy a cég terhére elszámolt személyi kiadások miatt nem szállnak el a költségek, akkor többet vehetek ki a magam számára a pénzügyi év végén. De mindig tisztában voltam vele, hogy egy dolog a saját szervezőkészségem, szellemi és anyagi befektetésem, az mit sem érne a munkatársak teljesítménye nélkül, aminek ellenértékéből tartottam vissza, hogy én is pénzemnél legyek. És minél több az ily módon keletkező fillér, annál számosabb lehet a forint a haszon oldalon.

Ahogy elnézem, manapság – sok más tényező kombinálása mellett – egyre inkább az egy dolgozóra eső munkateher növelésével érik el a nagyobb profitot a tőketulajdonosok, vagyis a kis- és nagytőkések. Merthogy a kis- és nagyvállalkozók valójában tőkések, csak mi ezt a tényt a megszépítő „vállalkozó” kifejezésbe bújtatjuk. Azt se ejtse ki senki a száján, hogy ez itt kapitalizmus, amelyben a hatékonyabb foglalkoztatás rébuszával elfedett munkateher-növelésre számos mód van.

Például a szerelőszalag felgyorsítására. Ha még emlékszik rá valaki: egy időben nagy port vert fel, hogy Németországban, ugyanabban a húsfeldolgozó-üzemben a németek szalagja lassabban mozgott, mint a kelet-európai vendégmunkásoké. Hatalmas méreteket ölt Nyugaton is a nem fizetett, de elvárt többlet munkavégzés még a középosztálybeliek által végzett, fehérgalléros szakmákban is. Ha az olyan amerikai filmeket nézem, mint „Az ördög Pradát visel”, meg az ehhez hasonlókat, akkor csak ezekben igazán.

Az ingyen gyakornokság, a próbaidő utáni eleve tervezett elbocsátás mindenütt elterjedt. Fiatalabbak és középkorúak egyaránt rendszeresen keresnek meg, hogy segítsek nekik ezekben a helyzetekben. Ezen túlmenően, Magyarországon a munka- és elszámolási rendeket rafináltan szabályozó, az érdekvédelem ellehetetlenítését szolgáló, szinte áttekinthetetlen jogszabályok sora teszi kiszolgáltatottá a dolgozókat, akiket ugyanazokban a munkakörökben általában rosszabbul fizetnek, előnytelenebb feltételek mellett foglalkoztatnak, mint nyugati társaikat, a külföldi és persze a hazai tőkések megelégedésére.

De ilyen a home office is, amelynek idejére, például amerikai ismerősöm csökkentett munkabért kap, holott a cég költségei kisebbek: saját, nem is akármilyen teljesítményű számítógépet használ, nem a cégnél, hanem otthon jelentkeznek a többlet közműköltségek.

A hazai pedagógusok ezen keresztül is történő állami kizsákmányolása egészen elképesztő méreteket öltött, esetenként 60 órás munkaterheléssel. De az állami egészségügy nagy részét ugyanez jellemzi.

Egészen általános a szabadság terhére végzett munka, vagy a ki nem fizetett, az alig megfizetett, a részben zsebbe fizetett ellenérték, amit az internet sokszorosára növelt. Miközben a cikkeket, a rajzokat, a fotókat ingyen használja, másolja mindenki – az enyéimet is –, a hirdetésbevétel kisebb hányadát lenyelik a közbenső szolgáltatók, a rendszergazdák. Nagy részét pedig zsebre vágják a Facebook, a Google stb. tulajdonosai. Mint tudjuk, ezek roppant összegek, de akik ténylegesen dolgoznak, azok nem kapnak egy centet sem a busás jövedelmükből.

Vagy ott a könyvkiadás! Mindenki keres rajta: a papírgyár, a nyomda, a kereskedő, még a kiadó is valamennyit. A legkevesebbet a szerző, aki gyakran még fizet is érte, hogy a műve megjelenjék. Feltéve persze, ha nem csatlakozik a hatalom szűkebb vagy tágabb köreihez, ezért – a közösség által megtermelt és elvont pénzből, politikai vagy más szolgálatokért cserében, vagy csak azért, mert van egy haverja a pénzcsapoknál – visszaosztanak neki. Azt tapasztalom, hogy gyakran nem igazán remekműveket, időtálló tartalmakat támogatnak ily módon.

Mindent egybe vetve, csak óvatosan az egyoldalú adatokra épülő dicsekvéssel! Ezekből eddig is jóval több volt a kelleténél, de a választások közeledtével elárasztanak majd velük. Amit azonban ennél is célszerűbb szem előtt tartani: a kapitalizmus az kapitalizmus, főleg, ha oligarchikus, mint a miénk, még ha nemzeti (NEM) együttműködés rendszerének is hívják. Márpedig a kapitalizmus lényegéhez tartozik az igazságtalan újraelosztás, amit a rendszerváltás óta csak fokozott az uralkodó osztály. Ha baloldali lenne az ellenzék, akkor hosszú éveken át végzett, tudatosan felépített munkával ezt magyarázná el maszatolás helyett a reménybeli választóknak. Persze,  amíg csak jobboldali tőkepárti politikai szervezeteket hív életre Magyarország népe, kormányváltással vagy nélküle, marad a lelkendezés, hogy milyen jó is itt mindenkinek. Ám legyen mindenki résen, mert még messze nincs itt a vége!#

CÍMKÉP: Karl Marx Kína által adományozott, 4,4 méter magas szobrának avatása szülőhelyén, a németországi Trier-ben, 2018. május 5-én – A kapitalizmus, az kapitalizmus, főleg, ha oligarchikus, mint a miénk, még ha nemzeti (NEM) együttműködés rendszerének is hívják. Mert annak lényegéhez tartozik az igazságtalan újraelosztás (Fotó: Xinhua/Shan Yuqi)