Facebook-ismeretségi körömben a magukat baloldalinak tartók nem kis része rajongásának ad hangot az augusztus 18-án elhunyt Alain Delon halála okán. Rendben is lenne ez, ha csupán a francia színész művészi kvalitásait emelnék ki, de sokan emberi értékeit is nagyra tartják. Még ez is beleférhetne, ám az a benyomásom:

mint annyiszor, ezúttal is hiányos ismeretekre építik, véleményvezéreik hatására a jó vagy rossz meseszerű kettőségének szembeállítása alapján alakítják ki a véleményüket. Ha pedig úgy gondolják, hogy nem, akkor saját baloldaliságukkal kellene végre számot vetniük!

Átnéztem több francia médium nekrológját. Mindannyiuk értékelését fejezi ki a nevével ellentétben országos rádiócsatorna, a Sud Ouest internetes portáljának szalagcímében, miszerint Alain Delon „egészen jobboldali ember” volt. Így vagy úgy, kivétel nélkül szóltak a mélyen jobboldali, nacionalista-gaullista nézeteket valló színésznek a Jean-Marie Le Pennel ápolt, sok évtizedes barátságáról.

Ebben az esetben a színészről is sokat elárul, hogy a politikus alapította a szélsőjobboldali Nemzeti Frontot. Amikor lánya, Marine Le Pen került a helyére, idővel annyira vállalhatatlanokká lettek idegengyűlölő nézetei, a náci gázkamrákban elpusztítottak áldozatának lebecsülését tükröző, még az Európai Parlamentben is hangoztatott, a nácikat, a velük együttműködő franciákat bizonyos értelemben igazoló kijelentései, hogy meg kellett szabadulnia apjától mint a párt 2015-ben már csak tiszteletbeli elnökétől. Ám ez ellen Alain Delon is felszólalt.

A jobbközép nézeteket képviselő, vezető francia lap, a Le Figaro Alain Delont olyan gaullistaként búcsúztatta, aki mindig minden jobboldali jelöltet támogatott, ám aki egy másik írás szerint azt vallotta, hogy „Szavazz jobbra, majd fordulj balra!” A mondat másik részével például arra utalhattak a szerkesztők, hogy miközben a 2014-es választási kampányban a színész a hangját kölcsönözte a keresztény-demokrata párti, a Nicolas Sarkozy kormányában miniszteri tárcát kapott Christine Boutin melegházasság elleni, a melegeknek a gyerekek örökbefogadását ellenző klipjéhez, Alain Delon kapcsolatot tartott többek között a homoszexuális olasz rendezővel, Luchino Viscontival, aki közel állt a kommunistákhoz. A színész kettős énjéhez tartozott, hogy producerként

pénzzel támogatta a rendező-főszereplő Joseph Losey: Monsieur Klein című filmjét, amit úgymond kommunista szimpátiája miatt Hollywoodból lényegében kitiltottak.

A Klein úr a francia polgárok náci megszállás ideje alatti nyerészkedő viselkedését állította pellengérre, ezért a francia sajtó jobboldali része hevesen támadta a filmet és Delont, mondván, hogy a sztár „saját fészkébe piszkít.” E kétarcúság miatt, amelyre számos további példát is találhat a részletesebb életrajz böngészője, maga a fia, Anthony mondta apjáról: „Borzasztó! Ő egy színész. Jobban tenné, ha filmeket készítene, és Clint Eastwood-stílusban – értelmezésemben: visszafogott humorú, egyszerre jéghideg és gyengéd tekintetű magányos harcosként (KDL) – vetne véget ezeknek a játszmáknak, mintsem politológusként improvizálna.”

Azt is olvastam az úgymond „régi cinkosával” Jean-Paul Belmondóval való vitatott kapcsolatáról, hogy 2016-ban maga Belmondo – aki mindig is elhatárolta magát Marine Le Pentől és minden szélsőségtől –, azt nyilatkozta erről:

„Soha nem beszélünk a politikáról, inkább kerüljük”.

Nem mintha ez bármit számítana, de magam – miközben kétségtelen tehetségével, no és sármjával rám is hatott – inkább csak érdeklődéssel figyeltem Alain Delont, ha feltűnt a filmvásznon vagy a képernyőn. De e tekintetben is inkább Belmondóhoz húztam, akinek filmszínészi alakításai, illetve egy ízben színpadi játéka a Cyrano de Bergerac szerepében inkább emlékezetesek maradtak számomra, sőt olykor felkavartak.

Ám ez személyes ügy, Alain Delon közmegítélésében nincs jelentősége. Itt is csupán azért idéztem fel még ezt is, hogy figyelmeztessem a magukat baloldalinak tartó rajongókat, legalább arra legyenek tekintettel, amikor eszményképüket elsiratják, amit a világszerte sugárzó állami televíziós hálózat, a France 24 így foglalt össze a színész halálának visszhangjával kapcsolatban: „tisztelgés-zápor a jobboldalon, a bal viszont óvatos”.

Talán a példáim –  melyek között nem utaltam a Teherán, 43 című szovjet filmben vállalt szerepére, vagy az amerikai tanácsadók közreműködésével zajló 1996-os elnökválasztási kampányban egy végső soron a Borisz Jelcint hatalomban tartó machináció részeként, a később helikopter-katasztrófa áldozatává lett, a hírnevét Afganisztánban megalapozott Alekszandr Lebegy tábornok melletti agitálására – eléggé szemléltetik, hogy az életút megannyi ellentmondásos mozzanata miatt nagyon is indokolt lehetne a vele összefüggő visszafogottság legalább az úgynevezett baloldali körökben.#

Kabai Domokos Lajos