A lengyel és az ukrán vezetőknek jól jöhet az ellenségkép, de ez a magyar ellenzéknek is tehertétele lehet.

Igyekeztem távol tartani magam a választási kampánynak nevezett hazugság-tengertől. Az (EU-/NATO-tagok)–amerikai–(ukrán)–orosz–(kínai) háborúskodásról ugyanilyen okból nem írok már vagy húsz napja a Bekiáltásba. Ami az április 3-án esedékes magyarországi országgyűlési választásokat illeti, számomra nem igazi lehetőség, hogy

két népnyúzó társaság között választhatok.

Hogy indokoljam is a sokak számára talán felháborító megközelítést: tegnap osztottam meg a Facebook-oldalamon Szigeti Péter „Túl a számokon” című írását. Arról értekezik a jogfilozófus, miért nem baloldaliak a magukat baloldalinak nevező magyar politikai erők. Az esszé üzenetét tömörítve: azért nem, mert a baloldaliként indult politikai pártok apránként feladták a szociális Magyarországra és Európára vonatkozó eszméiket. A zsákmányszerző nemzetközi kapitalizmus törvényszerűségei mellett ez is oka annak, hogy 1,5 millió honfitársunk mélyszegénységben, körülbelül 4 millió pedig szegénységben él. Előbbiek havi jövedelme alig haladja meg a 67 ezer forintot, utóbbiak bevétele alacsonyabb, mint az uniós mediánjövedelem 60 százaléka.

Szigeti szerint a nemzeti-konzervatív kormányzók, illetve a liberális-szociálliberális ellenzék között akkor lehetne érdemi verseny, ha az országnak legalább 6 millió biztos egzisztenciájú polgára volna, ám ezt nem teszi lehetővé a rendszer teljesítőképessége. Jómagam egyrészt erre a helyzetre, vagyis a tényleges társadalmi-gazdasági mozgástér hiányára, másrészt az alul lévők iránti részvétlenségre, a politikát csupán az egyéni karrier eszközének tekintő magatartásra vezetem vissza azt az ádáz acsarkodást, ami a két tábor politikusai és megmondó közemberei között évtizedek óta dúlva mérgezi az ország légkörét. Ma már ott tartunk, hogy a szóhasználatban is alig van különbség: mindkét térfélen megtalálhatók az érveket trágár szavakkal helyettesítő fenekedők. Érdemi mondanivaló és eltérő társadalmi program híján

a pártküzdelmek nagyrészt kimerülnek egymás ócsárolásában, lejáratásában.

Ennek egyik friss példája, ahogy neolib értelmiségünk – tisztelet a kivételeknek – hirtelen rajongani kezdett az európai nagyhatalmi státuszért harcoló lengyel vezetőkért. Mindennek egyszerű az oka: az addigi bor- és fegyverbarátok elkezdték leckéztetni Orbán Viktor magyar kormányfőt, merthogy szerintük nem üt meg eléggé harcias hangot az orosz–ukrán konliktusban. Valójában, szerintem, a lengyel magatartás fő oka, hogy az említett nagyhatalmi pozíció elismertetéséhez igen hasznosnak látszik Varsó számára az Ukrajnán keresztül Oroszország ellen legalább tíz éve ügyködő Washington érdekeinek kiszolgálása.

A Szovjetunió szétesése óta a washingtoni adminisztráció folyamatosan dolgozik azon, hogy a határok mentén, elsősorban a kaukázusi és a közép-ázsiai térségben, továbbá a Baltikum irányából, külső, illetve belső támadásoknak tegye ki Oroszországot. Célja, hogy az amerikai üzleti körök számára hozzáférhetővé váljanak az ottani erőforrások, miként ez 1991 és 2000 között már sok tekintetben meg is valósult. Csakhogy jött Vlagyimir Putyin, s elkezdte érvényesíteni az oroszországi, ezen belül a nagyorosz nemzeti, s mindennek részeként az ottani nagytőkés érdekeket. Ráadásul felsejlett az Európai Unió és Moszkva összefogása, ami erős konkurenciát jelentene az amerikaiaknak a globális piaci versenyben.

A washingtoni vezetés legalább 2010 óta közvetlenül is dolgozott azon, hogy ingatag helyzetet teremtsen Oroszország ukrajnai határvidékén. 2014-ben sikerült is kirobbantani egy helyettesekkel – a kijevi kormány alakulataival, illetve a Donyec-medencei szakadárokkal – vívott háborút, ami bő egy hónapja félproxyvá vált. Moszkva reguláris egységeket vetett be Ukrajna területén. A nyílt fegyveres támadást követően az USA felpörgette az addig is zajlott információs és szankciós hadviselést, sokszoros nyomás alá helyezte Moszkvát, nemkülönben saját NATO-szövetségeseit. Nagyobb sebességre kapcsolhattak a fegyvergyártók, végre versenyképessé váltak a drágán kitermelhető és szállítható amerikai energiahordozók.

Mindezek miatt az az amerikai érdek, hogy minél hosszabb ideig tartson a konfliktus. Minél tovább tart a háború, annál inkább gyengül Moszkva ereje, ami az USA nyeresége, bár később azért lehetnek még gondjai a szövetségeseivel is. Viszont a lengyelek mindent erre a lapra tettek fel. Akár arra is számíthatnak, hogy az USA egy esetleges későbbi osztozkodáskor bizonyos ukrán területekkel, esetleg Kalinyingráddal jutalmazza támogatásukat, anélkül, hogy felvetné az 1938 után Csehországból, majd 1945-öt követően Németországból hozzákanyarított területek kérdését. Nyilvánvaló, hogy a magyar kormányfő érdekvezérelt oroszbarátsága, bizonyos magyar érdekekre való hivatkozása alig gyengíti a lengyel pozíciót, ám Varsó szemszögéből nem lebecsülendő a propagandaértéke. Ugyanis

a magyar kormányzati viselkedés jól felhasználható, amikor egy valójában ártalmatlan ország iránt bizalmatlanság kelthető, amit a szövetségen belüli ellenségnek nevezhet ki akár a lengyel, akár az ukrajnai vezetés mind a nemzetközi, mind a hazai közvélemény előtt.

Varsó és Kijev heves, a tényleges tettek alapján valójában indokolatlan, Magyarország elleni kirohanásait ezzel magyarázom. Egyúttal el is képedek azon, hogy a választási kampányban Orbán hazai ellenzéke ahelyett, hogy a tizenkét éves kormányzás megannyi fiaskójával állítaná szembe saját érdemi társadalmi-gazdasági programját, egyszerűen csatlakozik a varsói és a kijevi kórushoz. Annak ellenére tesz így, hogy ezzel maga is hozzájárul az ország renoméjának aláásásához, ami őt magát is hosszú ideig sújtani fogja, amennyiben megnyeri a választásokat. Mert Magyarország lesz a bűnbak, nem Orbán.

És ezzel nem a magyar kormányfőt védem. Egyrészt nem tisztem ez, másrészt nem szolgált rá, meg egyébként is távol állna tőlem ilyesmi. Arról azonban nem hallgathatok, hogy az ellenzék politikusai, nemkülönben talpasai mintha amnéziában szenvednének. Mintha elfelejtették volna, miként licitált egymásra a magyar, illetve a lengyel hatalmi elit az elmúlt évtizedben, amikor az úgymond demokratikus viszonyokat, az emberi jogokat tették zárójelbe, s gyengítették az úgynevezett fékek és ellensúlyok rendszerét, ami ugyebár a kapitalizmus üzemszerű működtetésének egyik záloga. Természetesen magam is tisztában vagyok azzal, hogy nem a társadalmi igazságosság, az esélyegyenlőség múlik rajta,

csupán a tömegek nagyobb lázadások nélküli kizsákmányolási feltételeinek megteremtése.

Ám minden jel szerint ez a neoliberális ellenzék, annyira híján van az elméleti felkészültségnek, vagy csak a józan  észnek, hogy még ezt az összefüggést sem ismeri fel. Így aztán maga alatt vágja a fát a pótcselekvéseivel, a külföldi megbízóknak, finanszírozóknak szóló hangoskodásaival. Az emlékezet frissítésére itt egy áttekintés a lengyelországi ügyekben is járatos Böröcz Józseftől, a Rutgers University tanárától. Anélkül, hogy minden tételét idemásolnám, csupán az elejéről idézek egy passzust, hátha az is elég lesz ébresztőnek, vagy legalább ahhoz, hogy felkeltse a teljes poszt iránti érdeklődést. Ugyanis azt írja a szociológus, hogy

Szóval, neolib hívek! Néha emlékezni kellene arra is, mi ellen rugdalóztatok egy–két–három évvel ezelőtt, nem pedig beállni a nemzetközi kórusba, s ott egy washingtoni vagy New York-i karmester beintésére feledni mindent, ami ellen addig ágáltatok! Vagy tán úgy vagytok vele, hogy az USA érdekeinek szolgálata mindent felülír? És, ha már a jegyzetem elején előhoztam, akár Ukrajna ügyében is erre appelláltok? Ennek jegyében még a kijevi kormányok bűneit is készek vagytok szőnyeg alá söpörni, amiket saját lakosságuk nyolc éven át történő ágyúzásával, az ellenzéki médiumok ellehetetlenítésével, újságírók, politikusok meggyilkolásának és az odesszai élve elégetések kivizsgálatlanul hagyásával, az atom- és a biológiai fegyverzetfejlesztéssel követtek el? Nem mellesleg, egyre többször hangzik el, hogy az utóbbiban az amerikai elnök fia, Hunter Biden pénzügyileg is érdekelt volt. Mint az ukrajnai palagáz-kitermelésben…

Persze, értem én, hogy ezt szoktátok meg. Hiszen ez a mindennapos üzletmenet… Lásd az úgymond szabad világnak a Szaúd-Arábiához, meg a többi diktatúrához való viszonyát! Vagy a sunyi hallgatást Szerbia, Líbia, Irak, Szíria, Jemen bombázása, s az ezek révén megölt kétmilliónyi, otthonából elüldözött tízen–húszan milliónyi civil ügyében! Ugyan hányszor tiltakoztatok ezek miatt, s hányszor kiáltottátok ki gyilkosnak az amerikai és más nyugati vezetőket? Követeltétek-e a háborús bűntetteket elkövető nagyhatalmak elleni szankciókat? Tényleg nem ébred fel ilyenkor a lelkiismeret anélkül, hogy  

annullálni kellene ezzel a mostani (EU-/NATO-tagok)–amerikai–(ukrán)–orosz–(kínai) alapvetően imperialista célokat szolgáló háborúban elkövetett hasonló cselekedeteket?

Természetesen, ezzel nem azt állítom, hogy mindent egy kalap alá kellene venni. Hogy ne lenne szükség disztingválásra, finomabb megközelítésekre arról, hogy kik egy adott háborúban, ebben a mostaniban is, a csúcsragadozók, a csak hasznot bezsebelők, s kik a féligragadozó–féligzsákmányok. Ennek jegyében lassan el lehet kezdeni gondolkodni az ukrajnai ügyeken! Például azon, hogy mely hatalom keres a legtöbbet a fegyver- és a gázszállításokon? Mit veszítenek mindezen a közép- és a nyugat-európai országok? Ki, mit nyer a képzett, engedelmes munkaerővel, az emberkereskedelemmel, ami a menekültáradat velejárója? S végül kik azok, akik csak kárvallottjai lesznek a kapitalista erőfelmérésnek? Persze, túl azon, hogy a végén a tömegek azok, akik mindenért, sokan az életükkel is, fizetnek. 

És ideje elkezdeni a tömeghangulatot felkorbácsoló hírek, a lerombolt házakat, városrészeket bemutató felvételek felülvizsgálatát is! Ezek feléről, ha nem háromnegyedéről, már ma is tudható, hogy hamisak voltak. Nem ott készültek, amit alájuk írtak és mondtak róluk. Nem azok ágyúzták szét őket, akikről ezt állították. Vagy ha igen, például azért, mert az óvodákból, az iskolákból, a kórházakból laktanyákat, a színházból katonai vezetési pontot alakítottak ki, nem egy esetben élőpajzsnak használva a nőket és gyerekeket. A fake news csúcsra járt az elmúlt hetekben. A legkirívóbb ügyeket, néhány nyugati újságíró tudósítása nyomán, akik nyolc év után először a Donyec-medencébe is eljutottak, végre nemzetközi szervezetek is vizsgálják. Amúgy egy-egy esetben már a New York Times is kezdi feladni az egyoldalú közléseket, nem csak a Fox News. Hölgyek és Urak! Ha már akkora az igazodási kényszer Amerikához, lehet követni őket…#

CÍMKÉP: Egy 2020. március 22-ei támadás nyomán az ukrán alakulatok által szétlőtt lakóház állapotának dokumentálása a luganszki területen – Fotó forrása a Luganszkban élő Kerimova Elmira honlapja. Itt a link hozzá, amíg ezt is le nem tiltják a sajtószabadság apostolai, lehet nézegetni az ottani, nyolc éve és ebben a pillanatban is zajló, nem orosz pusztítást...