Utána sok helyen patakokban folyt a vér, tömegek jutottak nyomorba, s haltak éhhalált.

Hevenyészett fordításban terjed az internet magyar nyelvű részén is Dmitrij Muratovnak, az Oroszországban féllegalitásban működő Novaja Gazeta főszerkesztőjének nekrológja, amit az augusztus 30-án elhunyt Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja utolsó főtitkára emlékére írt. A „Megvetette a háborút” című írás magyarítása tartalmilag azonos az eredetivel. De ez számomra inkább nyugtalanító. Ugyanis

egyrészt az orosz ellenzéki szerző szövege igencsak demagóg, másrészt pontatlanságok sorára épül.

Ehhez képest elképedtem attól, hogy milyen lelkesen tetszikelték, kommentelték sokan tágabb ismeretségi körömben a nekrológot, aminek eredetije itt érhető el. Azon túl, hogy „A gyűlölt és magasztalt Gorbacsov” címmel magam már írtam tevékenységének ellentmondásos voltáról, az orosz főszerkesztő írásából kimelek néhány mondatot, hogy érzékeltessem, mit értettem fentebb demagógia és pontatlanság alatt. Mindjárt az elején azt állítja Muratov, hogy Gorbacsov

Kétségtelenül sok jel mutatott arra, hogy nagy szerelem/szeretet fűzte feleségéhez, Raisza Makszimovnához. Ezért bizonyára sokan irigyelték, mások pedig ma is könnyekig meghatódnak tőle. Ám, ha így volt, nem értem, miért vállalta egy atomnagyhatalom, a Szovjetunió első számú vezetői posztját? Ha máshonnan nem, a történelmi előzményekből eleve tudhatta, hogy nem egy sétagalopp lesz az útja. Ráadásul, Gorbacsov végigjárta a kommunista párti főtitkárságig vezető összes lépcsőfokot. Nehéz elhinni, hogy ne látott volna egy s mást ennek során. Arról nem is beszélve, hogy – mint Kemény László írja „A Szovjetunióból a 21. század Oroszországáig” című kötetének 135. oldalán – „a Gorbacsovi érában, sok alkalommal és sok helyen – gondoljunk pl. Bakura, Grúziára vagy Vilniusra – patakokban folyt a vér”. Akkor meg hova tegyük ezt a másik Muratov-mondatot is?

Hogy csak házi őrizetbe vették 1991. augusztus 19-21 között, adjon hálát a sorsnak. Mint ahogy megúszta a belovezsszkajai összeesküvők – az orosz Jelcin, az ukrán Kravcsuk, a belarusz Suskevics 1991. december 7-8. közötti, a Szovjetunió szétszedésére irányult akcióját is. De igencsak bajba sodorta azt az országot és annak népét, amelynek boldogítására kötelezte el magát, szembe menve akárcsak azzal az esküvel, amit hajdanán, a kommunista pártba belépve letett. Ugyanúgy, mint az állampárti–pártállami nomenklatúra többi tagja, akik idővel nem a szovjet tömegek életminőségének, a szovjet társadalmi-gazdasági rendszer működőképességének javítását tartották szem előtt, hanem az állami vagyonból való osztozkodásra, saját meggazdagodásukra, a tőkéssé válásra koncentráltak.

Muratov állításával ellentétben a folyamatnak sok ezer halálos áldozata volt, s van mindmáig. Mindenekelőtt vegyük a sok tekintetben Gorbacsov miatt szétesett Szovjetunió utódállamaiban mostanáig zajló zavargások halottait! A baltikumi átalakulás sem ment vértelenül, de fegyveres konfliktus tört ki a moldovánok és a gagaúzok (ukránok, oroszok, bolgárok) között is. A megszépítően színes forradalmaknak nevezett zavargásoknak Grúziában szintén voltak áldozatai. Elég beszédes a bakui „véres január” kifejezés is. Azerbajdzsán és Örményország Hegyi-Karabahért csapott és csap össze időről időre.

Polgárháború volt Tádzsikisztánban. Törzsi alapú viszály keletkezett Kirgíziában, amelynek konfliktusa támadt a szomszédos Üzbegisztánnal. Talán a legtöbb vér Csecsenföldön ömlött. Több helyen zajlott fegyveres puccs. Közöttük az egyik, az 1993-as jelcini, ami az orosz parlament szétlövetésével végződött. Itt a halálos áldozatok számát 140 és több mint 400 közé teszik. S akkor nem említettem az egyik legvéresebb puccsot, a 2014-es kijevit. A konfliktusokat gyakran külföldről – Törökországból, Iránból, az USA-ból, Nagy-Britanniából – generálták és támogatták. Akárcsak az idei januári kazahsztáni puccskísérletet, aminek eszkalálódását az ODKB-szervezet más tagjaival együtt Moszkva akadályozta meg katonai erővel.

Muratov visszaemlékezése szerint Gorbacsov ezzel a mondattal, „visszaadhatatlan szarkazmussal” válaszolt arra a szemrehányásra, hogy eladta Németországot, Lengyelországot, Csehországot. Tehát a szovjet vezető később is úgy gondolta, hogy a maihoz hasonlóan szövetségnek keresztelt megszállást követően az országok nemzetállamokként boldogultak tovább. Figyelmen kívül hagyta, hogy Közép- és Kelet-Európa több államában jelentős lélekszámú etnikum is élt, s él, és sok helyen kiéleződtek a nemzetiségek közötti feszültségek.

Hogy mást ne mondjak, miközben civakodtak, sem Gorbacsov sem Jelcin nem gondolt arra, hogy mi lesz a sorsa az utódállamokban rekedő 40 milliónyi nemzettársuknak. A baltikumi államokban egy részük azóta is hontalan. Ukrajnában, a nyelvtörvény révén, másodrendű állampolgári státuszba kerültek az oroszok, csaknem minden más nemzetiséggel együtt. Ráadásul 2013-tól a legvadabb és legalpáribb uszítás céltáblája lett a főként a Kelet- és Dél-Ukrajnában élő 4–6 milliós orosz kisebbség. A donyecieket büntető zászlóaljakkal és a hadsereg egységeivel sanyargatták, gyilkolták és gyilkolják manapság is. A civil halottak, köztük gyerekek száma jóval tízezer fölött jár. Újabban az amerikai lövegekkel, sorozatvetőkkel igen gyakran nem az orosz és a vele szövetséges donyeci–luganszki hadsereget támadják, hanem nap mint nap polgári célpontokat: lakóházakat, óvodákat, iskolákat, kórházakat, piacokat, vízműveket, transzformátor-állomásokat.

És ha már itt tartunk: Gorbacsov a hadsereg főparancsnokaként cserbenhagyta a katonáit. Az Afganisztánból hazakerültekről nem gondoskodott. Ezek egy része aztán a rabló privatizáció idején az újdonsült tőkések bérgyilkosai, verőlegényei lett. Mások összeálltak, városrészeket, piacokat foglaltak el, védelmi pénzt szedve, egyéb  bandákkal vívtak véres összecsapásokat. A Kelet-Európából átgondolatlanul kivont hivatásosak és családjaik egy részét több éven át sátrakban tudták elszállásolni. Nagy dolog, úgy kellett nekik! – mondjak nálunk sokan, de itt egy oroszországi szerző cikkét olvassuk, és többen ettől lelkesednek 2022-ben, Magyarországon is.

Ez aztán a nagy ötlet az akkor még a világtermelés 16 százalékát magáénak tudó, óriási katonai erőt képviselő állam vezetőjétől! Nemde, inkább demagógia? Mert, ha ez ilyen egyszerű, miért nem tette meg? Hiszen sülve-főve együtt volt a nyugati nagyhatalmak vezetőivel, akik eleinte csapdát sejtettek behódoló magatartása mögött, színlelésnek gondolták jóhiszeműségét. Aztán persze kihasználták. Bennem ennek alapján komolyan felmerült, hogy nem volt egészen normális. (Ezért persze meg fog róni a pártfőtitkár–államfő környezetében is ténykedett ismerősöm, a szovjet—orosz átmenetről az egyik legtöbbet tudó politológus, de a benyomásom mégiscsak ez.)

Fentebb már írtam arról, milyen véres összecsapások zajlottak a posztszovjet térségben azt követően, hogy George Bush 1991. december 8-i sajtótájékoztatóján bejelentette: „az USA győzött a hidegháborúban”, amit azzal egészített ki, hogy „az USA a Szovjetunió likvidálására 5 trillió dollárt költött”. (i.m.: Kemény, 133.) Csakhogy a szovjet nép borzalmas árat fizetett ezért, ami sok tekintetben Gorbacsov átgondolatlan reformjainak volt a következménye.

1991 végére csődhöz közeli helyzetbe jutott az állam. Ezt követte az 1990-ben (!) kidolgozott, a „Soproni memorandum”-ban közzétett gajdari sokkterápia valóra váltása, amelynek amerikai és oroszországi liberális kidolgozói között volt a magyar Bauer Tamás és Tardos Márton is. (i.m.: Kemény, 217.) Ennek következtében, egyes szerzők szerint, a jelcini kilenc év alatt világháborús pusztítást szenvedett el Oroszország, ahol 1992-ben 2700 százalékos volt az infláció, a kisemberek minden megtakarítása semmivé vált, hatalmas tömegek jutottak nyomorba, sokan szenvedtek éhhalált.

A helyzet olyan katasztrofális volt, hogy Washington kezdeményezésére 282 járattal 7012 tonnányi élelmet szállítottak légihídon a FÁK nagyobb városaiba, 1993 augusztusában. A segély persze busásan megtérült. Csak 1992–1993 között a kitermelt nyersolaj 20 százalékát, a fémek egyharmadát csempészték ki az országból. Litvánia területén naponta „elkallódott” 7350 barrelnyi nyersolajat szállító vasúti szerelvény. (i.m.: Kemény, 219–223.) És így tovább.

Különös, hogy egy tekintélyes oroszországi újságíró mindezen könnyedén átlép. Mint ahogy nem vesz tudomást a jugoszláviai polgárháborúról, a NATO szerbiai, líbiai, iraki, szíriai stb. bombázásairól. Értem én, hogy „halottról jót vagy semmit”, de más szerint „halottról semmit vagy csak az igazat”! De úgy látszik, bizonyos körökben még mindig fenn kell tartani Gorbacsov nimbuszát. Bármi is történt, a tapsviharnak folytatódnia kell, ahogy tapsolt neki a Nyugat úgy jó három évtizeddel ezelőtt. Nálunk Csepregi Éva énekelte a bizonyosan nem a Moszkva által szervezett nemzetközi pr-kampány részeként a Gorbi-dalt. A magyarázat: Gorbacsov tálcán adta át a nyugati monopoltőkéseknek Kelet-Európa piacát, ami átlendítette őket az akkori gazdasági válságon.

Egyszóval, nyugati szemmel nézve volt és még most is van ok a vele való elégedettségre, ami azért nem akkora, hogy bárki megtisztelte volna az emlékét és elismerte volna szolgálatait a temetésén, ahol egyébként – szerintem –, ha valakinek, hát épp Orbán Viktornak nem volt semmi keresni valója. Ez azonban egy dolog. Azt azonban nem tudom hova tenni, hogy az itthon magukat baloldalinak mondók is megfeledkeztek mára a rendszerváltozás utáni, másfél millió munkanélküliről. Vagy arról, hogy a Nyugatra vagy a harmadik világba eladható termékeket gyártó üzemek tömegét nullázták le egyik napról a másikra nálunk is, s hogy lassanként már a kenyérnek valót is külföldről kell behozni…

Amikor tetszikelik azt a szöveget, amiből kiemeltem néhány kulcsmondatot, vajon miért nem jut eszükbe, hogy a gorbacsovi fordulat alapozta meg az itteni állami oktatás, a szociális ellátási rendszer és az egészségügy lassú lebontását? Miért nem képesek értelmezni a RENDSZER váltásának fogalmát? Miközben a demokrácia sem alakult ki. Az első pillanattól a nép nevében, de annak kizárásával rendezkedett be nálunk is egy szűk, nyugati támogatást élvezett csoport. Ennek nem kis része van abban, hogy a viszonyaink immár ugyanúgy fasisztoid sajátosságokat hordoznak, mint Kelet-Európa legtöbb országában. Egyedül a szabad utazás maradt a felső egyharmadnak. Vagy annak, aki veszi a sátorfáját, s a Lajtán túli országokban termeli meg az értéktöbbletet, úgy, hogy felnevelésébe és kiképzésébe az ottani társadalmak befektettek volna. Egyébként ezt az egészet neokolonializmusnak hívják. Hurrá!#

CÍMKÉP: Muratov és az idős Gorbacsov között bensőséges volt a kapcsolat – Különös, hogy egy tekintélyes, Nobel Béke-díjas oroszországi újságíró könnyedén átlép az utolsó szovjet vezető által megalapozott szenvedéseken, a belső összetűzések, polgárháborúk sok ezernyi halálos áldozatán, s ellenerő híján a nyugati országok által az utóbbi évtizedekben indított véres háborúk következményein (Fotó: Alexander Zemlianichenko/AP/Scanpix/LETA)