Ha készek változtatni nézeteiken, társadalomtudósokat is pénzelnek az amerikai hatalmi körök, akár a CIA bevonásával.

Szociológus ismerősöm a nyugati világnak ama nagy többségéhez tartozik, akik lényegében 2022. február 24-e, az Ukrajna elleni orosz támadás óta fedezték fel, hogy már évekkel ezelőtt háborús konfliktus alakult ki Kijev és Moszkva között. Bár velem többször kezdeményez erről konzultációt, az a benyomásom, hogy

a lelke mélyén még mindig nem látja be, hogy a történet minimum 2014 februárjáig vezethető vissza, amikor Washington államcsínyt szervezett Ukrajnában, s a kijevi bábállam létrehozása érdekében három békeegyezményt futtatott zátonyra. Eközben az ukrán hadsereget a NATO rendszeréhez igazítva, az országot fegyverraktárrá változtatva, az Oroszország elleni katonai felvonulás terepévé téve provokálta ki a háborút.

A megfogalmazásomból ugyebár az derül ki, hogy véleményem szerint a putyini Oroszország el akarta kerülni a konfliktus kiéleződését, s Moszkva inkább csak belesodródott a Washington által neki állított csapdába. Ezt több cikkemben tényekkel támasztottam alá a Bekiáltás blogban. Ezzel teljesen ellentétes felfogást képviselt Ungváry Krisztián történész 2023. április 25-én, Budapesten a „Mítoszok és valóság Ukrajnáról” címmel tartott előadásában.

A traktátus videó-felvételének linkjét az említett, minden kétséget kizáróan jó szándékú ismerősöm küldte el. Ajánlása szerint: az értekezés CEU-s. Ha valaki nem értené a célzást, eligazítja a címképen látható pulpituson az OSA Archívum felirat, illetve a háttérben a Soros György által alapított Közép-európai Egyetem angol rövidítésének három betűje. Az illető azt kérdezte: mi a véleményem Ungváry előadásáról?

Eleve voltak fenntartásaim. Meglátásom szerint, Ungváry Krisztián a II. világháború főleg magyar eseményeit gyakran a teljes összefüggésrendszerből kiragadva mutatja be. Ennek alapján nem sok jót vártam tőle egy olyan témakörben, amelyben a kutatásban használható mélységű orosz tudás híján sem lehet jártas. Ezt aztán mindjárt előadása elején visszaigazolta. Miközben azt ígérte a hallgatóságnak, hogy ő lesz az, aki a sok torzítást helyre teszi, rögvest megjegyezte, hogy a témának nem szakértője.

Akkor meg hogyan? Egyáltalán mi van itt? – tettem fel a költői kérdést szociológus ismerősömnek. Nekem nem szenvedélyem a moszkvai nézőpontok igazolása – írtam, de rendre átvert magyarként külön éberré tett, ahogyan Ungváry indított. Először egy fotót vetített ki, amely állítólag az Ukrajna megtámadását követő napon, egy óvóhelyen készült. Ezen kivétel nélkül (!) védőmaszkos gyerekek, kizárólag kislányok ülnek egyfajta kakasülőn. Figyelmesebb szemlélőnek feltűnhet, hogy alattuk idősebbek, de szintén csak lányok, s talán két, a kamerának háttal álló idősebb nő is. Róluk, s a kép tendenciózus rendezettségéről, nekem, akinek televíziós és filmes gyakorlata is van, azonnal az jutott eszembe, hogy

beállított képet látok, s éppen a nagyrészt takarásban lévő hölgyek azok, akik instruálják a kicsiket.

Persze, először magam is azzal hessegettem el a gondolatot, hogy szakmai ártalom ez a képzettársítás nálam. Csakhogy Ungváry inkább propagandista, mintsem történész módjára szívfacsaró módon szólt a kijevi gyerekekre váró szenvedésekről. De talán, még ez is belefért volna. Viszont említést sem tett arról, hogy a Donyec-medencében akkor már nyolc éve gyilkolták a banderista milíciák és a hadsereg tüzérsége az ottani gyerekeket. Minthogy a térséget főleg oroszok lakták és lakják, leginkább oroszokat. Ez viszont már kifejezetten a kiegyensúlyozottság hiányára utalt az én felfogásom szerint.

Erre mondják sokan, hogy amit állítok, az orosz propaganda. Bár tudom, hogy rendszeres olvasóimnak már a könyökén jön ki, de ismét ideillesztem Petro Porosenko államfőnek az Odesszában 2014 őszén (!) elmondott, általam már sokszor idézett beszédének linkjét és fordítását. A csokoládékirály-oligarchából lett elnök szó szerint ezt üzente a donyecieknek: „Nekünk lesz munkánk, nekik nem. Nálunk lesznek nyugdíjak, náluk nem. Nálunk kifizetik a gyerektámogatásokat, náluk nem. A mi gyerekeink iskolákba és óvodákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni. Tehát így és éppen így fogjuk megnyerni ezt a háborút.” Egyrészt, ennyit arról, mikor is kezdődött a háború. Másrészt, efölött, s főleg a több ezer civil, köztük a több száz donyeci gyerekáldozat fölött egy kiegyensúlyozottságra törekvő történésznek nem szabadna átlépnie! Legalábbis, szerintem.

De itt egy másik mozzanat az előadás első perceiből. Ungváry bemutatott egy térképet, amely elmondása szerint az Ukrajnában 1991-ben megtartott népszavazás területi egységekre lebontott eredményeit jeleníti meg. A számok, szerinte, azt bizonyítják, hogy még a döntően orosz lakosságú területen élők sem akartak Oroszországhoz tartozni. Csakhogy a csalafinta – vagy tájékozatlan? – társadalomtudós nem tett említést arról, hogy 1991-ben, Ukrajnában két népszavazást tartottak. Az elsőt még a Szovjetunió létezésekor, március 17-én, amelyen a kis létszámú köztársaságok – Lettország, Litvánia, Észtország, Grúzia, Moldávia, Örményország – kivételével

a 185 millió 647 ezer szavazásra jogosult 76,4 százaléka a Szovjetunió egyben tartására voksolt, s ezen belül Ukrajnában az igenek aránya 70,2 százalékos volt.

A második referendumot, amire feltehetően Ungváry hivatkozott, december 1-jére írták ki már csak ukrán (!) nyelven. Addig azonban a tőkés babérokra törő nomenklatúra, amely az azóta nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint már évekkel korábban az egész Szovjetunióban dolgozott azon, hogy az állampártban és a pártállamban szerzett kiváltságait magánvagyonná konvertálja, igencsak megdolgozta az Ukrajnában élőket is.

Főleg, hogy Oroszországban egyre nőtt a feszültség a nagy valószínűséggel szándékosan előidézett, elképesztő mértékű áruhiány és létbizonytalanság miatt. Ráadásul, az addig hangoztatott értékrenddel egyik napról a másikra szembefordult vezetők új szólamain eligazodni képtelen tömegek manipulálásában nagy elánnal vettek részt a Soros György tőzsdecápa és filantróp által pénzelt szervezetek és médiumok. Ukrajnában főleg az Ukrainszka Pravda révén.

Ilyen körülmények között elvárnám egy távolságtartó történésztől, hogy minimum azt vesse fel – miként hasonló helyzetekben a nyugatiak rendre meg is kérdezik, ha nincs ínyükre egy másik országban tartott szavazás eredménye –, hogy ugyan kik számlálták össze a két referendum szavazatait? Ungvárynak azonban, azon túl, hogy egyszerűen elhallgatta a megelőző szavazás tényét és eredményét, s a kettő közötti égbekiáltó ellentmondást, nem támadt semmilyen kétsége. Így aztán nem is járt a dolog végére. Adottnak vette, hogy Ukrajnában minden mindig a népakarat szerint zajlott és zajlik.

Az ő narratívájában – főleg ebben az összefüggésben – nem volt helye annak az „apróságnak” sem, hogy az előadásában tárgyalt szavazás után pár nappal, december 7-8-án bekövetkezett a belovezsszkajai puccs. Vagyis a Borisz Jelcin orosz elnök és a legközvetlenebb környezetének a legnagyobb titokban – Mihail Gorbacsov államfő háta mögött – előkészített akciója a Szovjetunió felszámolásáról. Ehhez megnyerték Sztanyiszlav Suskevics belorusz és Leonyid Kravcsuk ukrán vezetőt is.

Elsőre eddig jutottam Ungváry előadásának meghallgatásában. Négy perc után nyilvánvaló volt, hogy már a kiindulópontja is hamisságokra épül. Én pedig, immár elszakadva a konkrét témától, arra gondoltam, hogy

hovatovább valóságos őrület, amit itt társadalomudomány címszó alatt művelnek, hogy a média hamisításairól már ne is beszéljek. Magam csak egy kivénhedt újságíró vagyok, de helyettük is pirulok. Már egy ideje a falba verném a fejem, hogy az ilyen, úgymond tekintélyekhez hasonlókban bíztam, úgy harminc–harmincöt évvel ezelőtt, a rendszerváltozás környékén – reagáltam ismerősöm felvetésére.

De mit tesz a véletlen, egy-két napra rá a „Szocializmus a többpólusú világban” oldalon tettek közzé egy elemzést a marxizmus egyfajta nyugat-európai szentélyeként kezelt csoportosulás, a frankfurti iskola nagynevű tudósainak a CIA-val való kapcsolatáról, s ennek következtében az elméleteik kifejtése során tetten érhető megalkuvásaikról. A csoport tagjai a huszadik század második felétől nagy hatást gyakoroltak az úgynevezett baloldali értelmiségre, sőt általában véve a globalizált nyugati értelmiségre.

„A CIA és a frankfurti iskola antikommunizmusa“ című tanulmány szerzője, Gabriel Rockhill filozófus szerint főleg Max Horkheimer (1895–1973) és Theodor Adorno (1903–1969) mindenekelőtt azzal szolgálták a kapitalista és a szocialista világrendszer ideológiai küzdelmében a Nyugatot, hogy marxistaként indulva „Bármilyen kritikusak is voltak néha a kapitalizmussal szemben, rendszeresen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nincs alternatíva, és ez ellen végső soron semmit sem lehet vagy nem szabad tenni. Mi több, a kapitalizmussal szembeni kritikáik elhalványulnak a szocializmus megalkuvás nélküli elítélése előtt. Kritikai elméletük végső soron a kapitalista rend elfogadásához vezet, mivel a szocializmust sokkal rosszabbnak ítélik”.

A szerző a társadalmi értelemben vett baloldali német drámaíró, Bertolt Brecht egyik megjegyzésére hivatkozik. Brecht a frankfurti tudósokat – Stuart Jeffries szavaival – úgy jellemezte:

„prostituáltak, akik alapítványi támogatásra törekszenek amerikai száműzetésük során, áruként kínálják ismereteiket és véleményüket, hogy támogassák az elnyomó amerikai társadalom uralkodó ideológiáját.”

Mindezt Ungváryra nem vonatkoztatva, de mégiscsak valami áthallást érezve előadásának első pár perce alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy nincs új a nap alatt. Julien Benda 1927-ben megjelent kötetének címével, tovább zajlik „Az írástudók árulása”. Persze, amikor idáig értem az eszmefuttatásban, már akkor tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg. Ha minden idegszálam, is tiltakozik a várhatóan további csúsztatásokra, elhallgatásokra, tendenciózusságokra épülő szöveg ellen, akkor sem tehetem meg, hogy ne hallgassam végig, a magyar történész Ukrajnával kapcsolatos előadását. Meg kellett adnom az esélyt számára, hogy hátha tévedésen alapult az első benyomásom. Úgyhogy, második része is van már ennek a cikknek, s egy nap múlva azt is közzéteszem. Nos, abban lesznek csak igazán döbbenetes dolgok!#

CÍMKÉP: Ungváry Krisztián történész 2023. április 25-én, Budapesten a „Mítoszok és valóság Ukrajnáról” címmel tartott előadásán – Az első négy perc után nyilvánvaló volt, hogy már a kiindulópontja is hamisságokra épül (A gyenge minőségű videó-felvételnek a feliratok miatt beszédes részlete)