Az ellenérdekelt társadalomban az oktatás színvonala sem javítható meg alapvetően reformokkal.

„Tanítsatok Magyarországért!” – szólít fel bennünket jó szándékkal Forgács István a Mandiner.hu október 15-ei számában. Ebben azon kesereg – okkal! –, hogy

„Oktatási reformra van szükség a cigánygyerekekért is – és rajtuk keresztül az ország jövőjéért, mert a 10 év alatti korosztályban, feltételezhetően, bőven 15-20 százalék fölött van a cigányok aránya.”

Ám szerinte, ha több pénzt kapnak a tanárok és a munkájukat közvetlenül segítők, és általában véve minden kapcsolódó körülményük jó irányba változik, ezzel alig oldódik meg valami. És igaza van. A megoldás érdekében azt indítványozza, hogy „legyen végre valódi és gyakorlati vita!” Aztán azt, hogy „a rendpárti oktatásra alapozott, modern iskolai megközelítésekkel is kombinált módszertant” vagyis a részben poroszos elveket kell visszahozni, mert „ez viszi előre többek között a távol-keleti iskolákat”. Cigány származású tanárok százaira van szükség – mondja. A tanév meghosszabbítására. És így tovább. Mintha egyúttal ki is jelölné az általa javasolt vita témaköreit.

Ám, van egy alapvető gondom az írásával. A cikke végén ér el oda, amivel kezdenie kellett volna. Megpendíti: „a társadalmi felzárkózás érdekében kell a hazai oktatásnak és az azt körülvevő általános környezetnek jobbá válnia”. A hogyanról azonban egy szót sem szól. Ő is a „Szakadék” Nagyszállóban ver tanyát, mint a Lukács György által bírált, kormány- és társadalmi rendszerkritikus, az osztálytársadalmakban szükségszerűen hamis ideológiát termelő értelmiség, amely miközben látja és megfogalmazza a feszítő ellentmondásokat, érdemi bírálatig, főként cselekvésig csak részben juthat el, mert ilyen-olyan okok miatt, melyek között akár egzisztenciálisak is lehetnek, a szakadék pereménél megáll.

Az ilyen értelmiségnek (és a morgolódó kispolgárságnak) esze ágában sincs elszakadni a kapitalizmustól, melyet „a kapitalista társadalom a maga társadalmi munkamegosztása révén spontán módon termel ki, és amelyet a burzsoázia többé vagy kevésbé ügyesen felhasznál a maga céljaira – írja a marxista filozófus, majd hozzáteszi: „az effajta ellenzékiséget a burzsoázia nagy örömmel üdvözli. S az adott esetben annál szívesebben, minél hatásosabb, minél radikálisabb vonalat visz ez az ellenzék. Mit sem változtat ezen a helyzeten, hogy az ilyenfajta ellenzéknek azért néhanapján ki kell állnia egy bizonyos fokú üldöztetést”.

Nem akarom túlértékelni a szerepét, de Forgács kétszeresen is ilyen, mert egyrészt el-elejt egy-egy elismerő szót a regnáló kormány oktatásügyi erőfeszítéseiről anélkül, hogy nekimenne annak a számokkal is igazolható ténynek, hogy az elmúlt tizenkét év alatt Orbánék csúcsra járatták a korábbi kabinetek akkor még bátortalan, a szegregáció irányába ható intézkedéseit. Másrészt eszébe sem jut felvetni, „miként válhatna jobbá az oktatást körülvevő általános környezet”? Ha megtenné, ki kellene jelentenie, hogy

„ami történik, az a kapitalista állam miatt, pontosabban a kapitalizmusban gyökerező viszonyok miatt történik”.

Hogy ez a belátáshoz szükséges ismeretek hiányára vezethető-e vissza, vagy arra, hogy Forgács István megalkuvó, és irtózik még a valódi kérdés felvetésétől is, döntse el ő maga. Mindenesetre azt gondolom, hogy a mi félperifériás-félgyarmati kapitalista társadalmunkban a felülről jövő reformok még csak részlegesen sem hozhatnak az (oktatási) rendszer egészére kiható eredményt. Egyszerűen azért nem, mert a társadalmi-gazdasági struktúrákból, a profittermelést mindenek fölé helyező árutermelési és érdekeltségi-elosztási viszonyokból, osztályszerkezetből stb. adódnak a feszültségek.

A Kádár-rendszer utolsó időszakában a nómenklatúra, vagyis az állampárti, pártállami politikai és pénzügyi, ipari, külkereskedő, mezőgazdasági vezető réteg – beleértve a KISZ-vezetőket, a szolgálatok élén állókat –, továbbá a neoliberális csúcsértelmiség egyként volt érdekelt abban, hogy egzisztenciális érdekeik szerint alakuljon át a magyar társadalom. Utóbbiak között gondoljunk például a „Fordulat és reform” közgazdászaira, a volt Lukács-iskola Lukáccsal szembefordult filozófusaira és politológus-szociológus holdudvarukra, az őket sztároló, főleg a Magyar Rádióban létrejött műsorkészítő-újságíró hadra, az 1945 előtti múlt részbeni visszahozásában reménykedő nép-nemzetiekre, a Bibó-kollégium lázadóira...

Törekvéseiket a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok, a szabadpiac, a szabadverseny tetszetős, ám a mögöttes, majd egyre inkább kiütköző hamisságok miatt mérgezőnek bizonyult maszlagával körítették. Talán többségük ezekben mélyen hitt, sőt minden, azóta bekövetkezett társadalmi-gazdasági katasztrófa ellenére hisz is. Nem mellesleg, amit tett, ahhoz a remélt, később jóval túlteljesített, haszonhoz képest igen csekély 

anyagi támogatást kapott a nyugati tőkeérdekekhez kapcsolódó több nyugati kormánytól, szervezettől, intézménytől, milliárdostól, továbbá helyeslést és némi nyomást a hazai (felső)középosztálytól.

A nómenklatúra a maga számára akart kihasítani egy részt az állami-szövetkezeti-szakszervezeti stb. vagyonból. Az értelmiség és a közép tisztes polgári jólétről, nyugatosabb életszínvonalról, igen kevesen pedig nyíltabb társadalomról álmodtak. És az utóbbiak kivételével mindegyik valóra váltotta álmait. Ám ennek során még a gondolatát is elhessegették annak, hogy azok csak az ország külföldi tőkének történő teljes kiszolgáltatásával, illetve több millió nemzettársuk mélyszegénységbe, szegénységbe taszításával, s ami ennél fontosabb, éppen az oktatási rendszeren keresztül, tőlük a perspektíva elvételével, az osztályok, rétegek között átjárás megszüntetésével lehetett elérni.

Talán ez után nem meglepő, hogy Forgáccsal szemben az oktatáson keresztül érzékelhető feszültségeket nem a cigányság–magyarság kérdéseként, hanem a tőke és munka ellentétében látom, illetve ehhez kapcsolódva osztályproblémaként érzékelem. Ezen az sem változtat, inkább az ellentmondást erősíti, hogy a mélyszegénységbe süllyedő fehéreket is egyre inkább cigánynak tekintik azokon a településeken, ahol ez a jelenség szembetűnő. Következésképp:

a probléma maga a kapitalizmus, amelynek egyik profittermelő eszköze a képzetlen rétegekből határokon átnyúlva verbuvált segédmunkás-tömeg és a szintén nemzetközi kábítószer- és szexpiac.

És akkor ezen a helyen meg sem említettem a Kelet- és Közép-Európában kiképzett, sőt, ahhoz a munkához, amit a többségük végez, túlképzett, kivándorló-vendégmunkás milliókat. Mert itt és most csupán az emberi hulladéknak tekintett, félig vagy egészen rabszolgaként foglalkoztatott, lelkileg-testileg kiszolgáltatott emberekről, a kábítószer-kereskedelem egyik legnagyobb piaci szegmenséről, a nőket és férfiakat kiégető, a középosztálybeliek által is igénybe vett szexipari szolgáltatásokról, az egészen perverz gazdagok gyerekek iránti szexuális vágyának kielégítéséről van szó. Aki azt gondolja, hogy a kis- és nagytőkések és felhajtóik lemondanak a mindezek nyomán keletkező elképesztő haszonról, azok vagy 

Utóbbi azonban nem egészen így áll. Mert arra is gondolhatnának, hogy az összefogás, a közösségtudat, a kaláka, a minden formalitás ellenére sokaknak emberi tartást adó brigádmozgalom, a társadalmi munka is létezett, nem is oly rég még ezen a tájon is. Természetesen, a fenti öt pontban vázoltak, egy-egy személyben akár különféle arányban kavaroghatnak, de e fölött nem érdemes elidőzni. Annál inkább a csapdára figyelni. Arra, hogy

a passzivitás, a csodára várás előbb-utóbb maga alá gyűri szinte az egész társadalmat, miként ez Magyarországon is tapasztalható, illetve elpusztítással fenyegeti az emberi civilizációt, miként az már felsejlik a nem is annyira távoli láthatáron.

Tehát a feladat az oktatás érdekében is, amelynek lezüllése csupán egy része az árutermelésből fakadó profitéhség által hajtott kapitalizmusnak, mindenekelőtt le kell dönteni az ember és ember közötti korlátokat. Közösségi terekbe kell vonulnunk a kispolgári létezés bezárt lakó- és internetes tereiből! Kapcsolatba kell lépnünk egymással! Beszédbe kell elegyedniük a helyzet miatt igazán aggódóknak!

Megvitatni a közös ügyeket, kidolgozni az ellenállás, s általában is a cselekvés – ami akár passzív rezisztencia is lehet, mint Gandhi esetében – lehetséges módozatait, és cselekedni a kizsákmányoló, az emberi közösségeket felbomlasztó, az embereket egymástól elszigetelő, s ezzel őket kiszolgáltatottá tevő, társadalmi létalapjuktól – családi-, baráti, tartalmas munkatársi kapcsolatoktól – megfosztó viszonyok ellen. Megérteni, hogy az egyént, az egyéni önzést mindenek fölé helyező, azt istenítő kapitalizmusból csupán valamiféle közösségi társadalom megteremtése felé vezet kiút! Ami persze hosszú lesz, ha lesz, de más megoldás egyszerűen elképzelhetetlen, mert ha nem valósul meg, annak csak az egyén lelki-fizikai összetörése, s a világunk pusztulása lesz a vége.#

CÍMKÉP: Lukács György már az 1930-as években felismerte, hogy a kormány- és társadalmi rendszerkritikus értelmiség a „Szakadék”Nagyszállóban ver tanyát, mert miközben látja és megfogalmazza a feszítő ellentmondásokat, érdemi bírálatig, főként cselekvésig csak részben jut el, mert ilyen-olyan okok miatt, melyek között akár egzisztenciálisak is lehetnek, a szakadék pereménél megáll