Azt akarják elhitetni, hogy ha Biden nem lenne szórakozott, s ha Putyin nem lenne gonosz, akkor boldog lenne a világ.

Asszonyom! A Grandhouse International Club számára írt tanulmányom olvasójaként Ön azt kérdezi, mi az oka a világszerte fokozódó agressziónak? Bár nem jelölte meg, hogy kinek az agressziójára gondol, s milyen területen,  kiindulópontként a világban uralkodó társadalmi-gazdasági rendszerhez kötöm a válaszom. Tehát, szerintem

a globális, illetve a nemzetközi regionális térben tapasztalható agresszív jelenségek mögött ugyanúgy a kapitalizmus ciklikus válsága keresendő, mint az országokon belül, a különböző rétegek és osztályok között kiéleződő konfliktusoknak.

Az Ön által feltett kérdésre általában nem ezt felelik. Ahogy a különböző szakértőket hallgatom, nagy részük a meghatározó politikusok személyes tulajdonságaira vezeti vissza a problémákat. A nyilvánosságban például azt taglalják, hogy ha Angela Merkel és Donald Trump nem azt tette volna, amit tett, ha Joe Biden nem mutatná az öregséggel járó kifáradás jeleit, ha Vlagyimir Putyin nem lenne olyan, mint amilyen, akkor boldogan élne a világ.

Természetesen, ezek gyermeteg magyarázatok. Csak a tömegigényt elégítik ki. Arra alkalmasak, hogy indulatokat keltve az emberekben, az adott a feszültségeket abba a térbe emeljék, amelyre az átlagembernek nincs rálátása és ráhatása, s ezzel elterelődjék a figyelem az adott munkahelyen, a közvetlen lakókörnyezetben, a településen, az országban, a nemzetközi életben keletkező ellentmondásokról.

Ám, ha a jelenségek legmélyére nézünk, azt találjuk, amire már Marx is rámutatott, hogy a tőke–munka ellentétében, az úgynevezett szabadversenyes kapitalizmusnak a tőkés árutermeléshez szükségszerűen kapcsolódó kizsákmányolásban, vagyis a tőke természetében találjuk meg a feszültségek gyökerét. Ahogy tömörítve emlegetik mostanság igen kevesen:

„a probléma maga a kapitalizmus”.

A tőke legfontosabb sajátossága, hogy szüntelenül növekedni akar, s gyakorlatilag bármi áron. Ezt tapasztaljuk a különlegesen brutális gyarmatosítás óta. Ám eredetileg még az állam ellenőrizte a tőkét és nem fordítva. A „nagy földrajzi felfedezésekhez”, a kelet-indiai és a hasonló társaságok alapításához királyi jóváhagyásra volt szükség. Egyúttal a nyugati országok uralkodói – a kincstár hasznát is szem előtt tartva – katonai védelmet adtak a kereskedelmi hajózáshoz, sőt tengeri kalózokat hatalmaztak fel arra, hogy osztozzanak a más államok hajóinak kirablásából származó hasznon. Nyugaton ez volt az eredeti, vagyis a kezdeti tőkefelhalmozás korszaka, az adott állam keretei között, az úgynevezett szabadversenyes kapitalizmus megalapozása.

Azzal azonban, hogy a 19. század végétől a tőke egyre inkább átlépte az országhatárokat, s nemzetközivé vált, olyan formákat kezdett ölteni, amelyekben megfordult az eredeti helyzet, a tőkésérdekek mozgatták az államok imperialista törekvéseit. Mint kiderült, nem a proletárok egyesültek, hanem a pénz- és ipari tőkések együtt hoztak létre monopóliumokat, s ezeken keresztül, egymás kiszorításával is igyekeztek kiaknázni a meghódított idegen földek értékeit. 1945 után mindez rafináltabbá vált. Az értékek átszivattyúzása a pénzügyi világfolyamatokon, elsősorban az amerikai állam érdekeinek, illetve az amerikai tőkének alárendelt nemzetközi pénzügyi és egyéb világszervezeteken keresztül valósult és valósul meg.

Mindez azonban nem egyének jó vagy rossz szándékai miatt alakult és alakul így, hanem a tőke fent említett, a profitnövelés érdekében szüntelen terjeszkedésre kényszerülő sajátossága következtében.

A terjeszkedés lényege, hogy újabb és újabb természeti-anyagi, emberi-szellemi erőforrásokat kell bevonni a termelésbe, minél olcsóbban, s bármi áron elorozva mások elől, mert ez biztosítja a hasznot. Aki ezt a folyamatot leállítaná, az ellenszegülne a kapitalizmusnak, s ha mindez globális méretekben történne, a kapitalizmus megszűnne kapitalizmus lenni, és átfordulna szocializmusba, vagyis valamiféle közösségi társadalomba.

Az államok és a mások rovására szüntelen növekedésre predesztinált tőke összefonódása szükségszerűen vezetett a véges erőforrások újraosztását elősegítő háborúkhoz. Ezekben a feltörekvő, megerősödő tőkésállamok hegemón szerepet alakítottak ki nem csak a gyarmatosítottak, hanem a korábban uralkodó helyzetben lévőkkel szemben is. Hogy csak a folyamatban résztvevő legnagyobbakat említsem, szerepcsere zajlott le Portugália, Spanyolország, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, s ezek tőkés körei között.

A hanyatlást, illetve a felemelkedést háborúkkal gyorsították meg. Az idegen területeken lévő erőforrások kiaknázásának, köztük a 20. században a fosszilis energiahordozók kitermelésének úgymond joga helyi, regionális, sőt világméretű véres összecsapások után cserélt gazdát. A szárazföldi birodalmak, mint a Habsburg, az oszmán, a német, s a hozzájuk kötődő tőkés csoportok, rendre vesztesként kerülnek ki a küzdelmekből.

Az orosz és a kínai birodalom azonban – hihetetlen veszteségek árán – képesnek mutatkozott, s mintha ma is képesnek mutatkozna az ellenállásra, miként ezt az utóbbi évszázadokban és évtizedekben is zajlott, a Kelet és a Nyugat közötti gazdasági összeütközés mutatja, ami éppen napjainkban torkollik újabb forró háborúba.  

A kapitalizmus általam eddig nem említett sajátossága az egyéni érdek intézményesített hangsúlyozása a közösségivel szemben. Annak jogszerűvé tétele, hogy a mások által termelt értéktöbbletet a jogilag erősebb pozícióba helyezettek „elsajátíthatják” a gyengébb érdekérvényesítő-képességgel rendelkezőktől. Merthogy úgymond, ez a fejlődés motorja.

De milyen ez a fejlődés, amelynek következményei például a szegény rétegek gyengébb iskoláztatása, az egészségügyi ellátásból, az egészséges étkezésből való kizárása? Az elvont jövedelemhányad révén a szegényebbek egyre szegényebbé a gazdagabbak még gazdagabbá tétele? Utóbbiak egy része kifejezetten spekulációval jut az értékteremtéshez nem kapcsolódó csillagászati összegekhez.     

Mindennek következménye a globális Dél országaiban (Indiában, Mexikóban, Brazíliában és a Dél-afrikai Köztársaságban, általában Afrikában, nemkülönben az Amerikai Egyesült Államok (!) legszegényebb rétegeiben, de akár Magyarországon is) a munkanélküliség, a fekete és a szürke gazdaság térhódítása, a munkaerő-kihelyezés terjedésével együtt járó jogfosztottság, a horrorisztikus vagyoni egyenlőtlenségek, a természet rombolása, a szélsőjobboldal, az újfasizmus, a neonácizmus, a xenofóbia, a homofóbia, a rasszizmus, a szexizmus terjedése – miként ezt Ricardo Antunes brazíliai filozófus-szociológustól olvashatja az Eszmélet folyóirat, 2022. 134. nyári számában.

Könnyű belátni, hogy mindez milyen mértékben táplálja az agressziót az emberi társadalom különböző szintjein.

Van még egy jelenség, amiről itt szólni érdemes. A hatékony tőkeműködés érdekében – az „Oszd meg és uralkodj!” elvét érvényesítve – a társadalom közösségeinek folyamatos atomizálása, az egyének egymástól való elkülönítése, szeparálása is zajlik. Érinti a munkahelyeket, a lakóhelyi, a családi érintkezéseket, minimálisra csökkentve, illetve külső ellenőrzés alá vonva a személyes kapcsolatokat, tudatosan korlátozva a párt- és szakszervezeti, egyáltalán a politizáló, közéleti szerveződéseket, s helyükre a tőke, a tőkés államok, által finanszírozott, úgynevezett nem kormányzati – nálunk ennél is képmutatóbban: civil szervezeteket – állítva. A következmény: a munkától való elidegenedés, az elmagányosodás, a frusztráltság, a depresszió, ami szintén forrása az agressziónak.

Mint a fent említett brazil egyetemi tanár kimutatta: különösen érzékelhetők voltak a feszítő ellentmondások a pandémia idején. A hajléktalan munkások tömegeiben, a nyomorban élő népességben, a szegény fekete nők, az őslakos közösségek és a bevándorlók körében aratott elsősorban a halál, minthogy töredékük jutott védőoltáshoz, s persze a nyomor is kedvezett a betegség terjedésének. Ricardo Antunes így fogalmazott:

„Számításba véve a klímaváltozást, az erdők és óceánok szennyezését, az agrár-kemikáliák és a génmódosított gabonafajták termelését, az esőerdők felégetését, a hadiipart és az agrárbizniszt, megkockáztathatjuk, hogy a kapitalizmus a pandémia alatt mindenki számára láthatóvá tette a maga halálos voltát. Ezért mondhatjuk, hogy beléptünk a pandémiás, vagyis vírusos kapitalizmus korszakába.”

Aligha kell külön bizonygatnom, hogy mindez együtt mennyire táptalaja az agressziónak, ami megjelenik a családon belüli erőszakban, a gyerek-, a női, a férfi prostitúcióra kényszerítésben, a kábítószer-fogyasztáshoz szoktatásban, és ezekhez is kapcsolódva, akár a bandaharcoknak, a maffia-leszámolásoknak. Aligha szoktunk belegondolni, de az összeütközések itt jelzett, elemi formái szintén alárendelődnek a tőkefolyamatoknak, amennyiben az ember- és kábítószer-kereskedelem az árutermelésnek egy bizonyos formái. Ezekre is érvényesek a kapitalizmus viszonyaiból következő, brutálisan egyenlőtlen kizsákmányolási–jövedelemelosztási törvényszerűségek.

Ha egy szinttel feljebb, a nem különösebben fejlett, vagy csupán a nem különösebben jelentős gazdasági teljesítményt felmutató országok szintjére lépünk, arra, ahol a GDP a világátlag alatt van, s a lakosság átlagos jövedelme a világátlagnál kisebb, már megjelenik az államok közötti fegyveres összeütközés. Ezt látjuk például Pakisztán és India, most éppen Üzbegisztán és Kirgízia, Azerbajdzsán és Örményország vagy Afrika és Délkelet-Ázsia megannyi országa esetében. Egymás elleni támadásaik mögött is tőkés érdekek érhetők tetten, hiszen a vallási, a törzsi érdekkel valójában a természeti erőforrásokért – az ásványkincsekért, az erdők faanyagáért, a termőföldért, egyre inkább az édesvízért –, továbbá egyrészt a fizikai munkát, másrészt a szellemit megtestesítő munkaerőért folyik a küzdelem.

Ugyanez érvényes a nagyhatalmak mögötti tőkéscsoportokra is, amelyek az erős államok mögé húzódva szintén az erőforrásokért, a piacokért folytatják a versenyt, de globálisan. S ezt persze mindenféle hazafias, nemzeti érdekkel, a szabadságért, a demokráciáért, a saját kulturális örökség, benne a vallási értékek fenntartásáért stb. folytatott küzdelemként jelenítik meg.

Valójában, szerintem, arról van szó – és ezzel nem mondok újat –, hogy a Szovjetunió, a szocialista világrendszer felbomlasztása után egyedüli világuralmi helyzetbe került USA pénzügyi körei az utóbbi évtizedek gazdasági-financiális válságsorozatát követően, amit a pandémia hatása felerősített, azzal szembesültek, hogy elveszíthetik a pénzügyi világrendszeren keresztül elért és fenntartott, az agyelszívással kombinált vezető szerepüket. Fenntarthatatlanná válik az a rend, amelyben az amerikai költségvetés elképesztő hiányait mások rovására pótolják, amit a világszerte létrehozott katonai bázisaikkal nyomatékosítanak, miként ezt már az 1900-as évek elején előrevetítette az Egyesült Államok akkori elnöke.

Ennek hátterét a Grandhouse International Club számára egy hónapja írt az „On a possible bipolar world order on the pretext of the war in Ukraine” (Egy lehetséges kétpólusú világrendről az ukrajnai háború ürügyén) című tanulmányomban megvilágítottam. Ebben az USA-nak az Európai Unió és Oroszország erőforrásainak egyesítésének megakadályozására irányuló erőfeszítéseit foglaltam össze, a Kelet-Európában, majd Ukrajnában történő térnyerését, s az ennek ellenálló Moszkva érveit mutattam be, s az ezekből következő, egyelőre területileg regionális, valójában máris a NATO és Oroszország közötti háború összefüggéseit taglaltam.

Amit itt teszek hozzá mindahhoz: a háború a magánkapitalista (az USA által dominált EU- és NATO-országok), illetve Oroszország mint egyre inkább a kínaihoz hasonló, a magántőkés vállalkozásokat az államkapitalista modellel párosító, a szociális kérdéseket tömegesen kezelni próbáló rendszerek közötti harc indult meg mindenki számára érzékelhető módon 2022. február 24-vel, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát.

Minthogy egyelőre sem Moszkva, sem Washington nem érte el célját, de még egyikük sem szenvedett vereséget, illetve nem gyengült meg annyira, hogy tárgyalóasztalhoz üljön, ráadásul az USA fő gazdasági riválisa, Kína is nyugodtan tűri, hogy az ellenfelek kifárasszák egymást, a háború folytatódni fog. Ebből következően az agressziónak a csatatereken és a médiumokban érzékelhető szintje – utóbbi már csak propagandisztikus okokból is – egyre emelkedik. Ha az említett feltételek három hónap múlva teljesülnek, akkor három hónap múlva kerülnek átmeneti nyugvó pontra az ellentétek, ha három év múlva, akkor három év múlva.

Ami bizonyos, a globális átrendeződésnek valamiképpen végbe kell mennie.

Az új világrendnek – amiről Peking és Moszkva egyelőre egyaránt azt állítja: nem egyik vagy másik hatalom hegemón szerepe lesz a jellemzője, hanem egy közösen kialakított és elfogadott, konkrétabban nem körvonalazott szabályrendszer, amelyben az országok nem szólnak bele abba, hogy milyen értékrendet követ a másik – e folyamat részeként kell kialakulnia. Már ha nem torkollik a végső soron kapitalista versengés egy mindent elpusztító háborúba, mindent elsöprő éhséglázadásokba, természeti katasztrófákba.

Mindenesetre a következő generációknak erre kellene készülniük! Ám ehhez képest, főleg az „arany egymilliárd” országaiban a középosztálybeli tömegek abban gondolkodnak, hogy a dolgok majd csak elrendeződnek, s akkor visszatérünk a korábbi kerékvágásba. Ám ilyen visszarendeződés nem lesz! Amit viszont itt és most mindenki megtehet: kezdjen végre beszélgetni a környezetében lévőkkel minderről! Mert ha begubózunk a lakásokba, a televíziós és internetes szórakoztatás, a virtuális kapcsolatok világába, s hagyjuk, hogy bilincsbe verjen bennünket az öncélú fogyasztás, amire a tőke építi a felpörgetett, környezetpusztító árutermelést, a látszólag bennünket szolgáló, valójában az agresszív értékesítésen keresztül megvalósuló profitszerzést, azt sem fogjuk érzékelni, mikor már küszöbünkön áll a baj. Már ha nincs ott már ma is…#

CÍMKÉP: Volt idő, amikor Joe Biden és Vlagyimir Putyin még mosolygott egymásra – Minthogy egyelőre sem Moszkva, sem Washington nem érte el célját, de még egyikük sem szenvedett vereséget, illetve nem gyengült meg annyira, hogy tárgyalóasztalhoz üljön, ráadásul az USA fő gazdasági riválisa, Kína is nyugodtan tűri, hogy az ellenfelek kifárasszák egymást, a háború folytatódni fog. Ebből következően az agressziónak a médiumokban megjelenő szintje, már csak propagandisztikus okokból is, emelkedni fog (Fotó: MTI/EPA/Makszim Sipenkov)