A korrupciót és a háborúkat egyaránt a kapitalizmus szüli korunkban.

Csütörtök este óta azon tanakodom, mit akart tudtunkra adni Csizmadia Ervin politológus, amikor az általa vezetett Méltányosság Politikaelemző Központ június 8-ai rendezvényén azt ajánlotta figyelmünkbe, hogy a konferencia után hallgassuk meg az Omega együttes 1970-es, Országúton című albumáról a „Van egy szó” című dalt. Adamis Anna szövegét az elveszett szóval, az elveszett hanggal, a megfakult képpel, a fáradt álommal jellemzett hangulat, vagyis

a hiányérzet uralja, s az a remény zárja, hogy mégiscsak van egy szó, amit el lehetne mondani…

Talán arra utalt a házigazda, hogy elvesztettük a lábunk alól a talajt, viszont esetleg rátalálhatunk a szilárdabb viszonyok közé vezető útra. Csizmadia munkatársai, Lakatos Júlia és Novák Zoltán azonban nem ezzel kecsegtettek. A két részből álló rendezvény első körében mindketten arra hívták fel a figyelmet: annyira képlékenyek a körülmények, annyira turbulenssé váltak a folyamatok, hogy rendszeresen újra kell tervezniük az országoknak, azok vezetőinek és tanácsadóiknak, miként alkalmazkodnak az átalakuló világrendhez.

Bár a moderátori szerepet betöltő Rónai Egon, az ATV műsorvezetője noszogatta a megszólalókat, hogy a világrend, a liberális demokrácia fogalmának értelmezésével kezdjék fejtegetéseiket, de a mélyfúrásra egyik kör megszólalói sem vállalkoztak. Világrendként fogták fel a II. világháború utáni, az USA és a Szovjetunió közötti szembenállással jellemzett duális megosztottságot, majd az USA hegemóniája melletti, egypólusú berendezkedést. Továbbá úgy vélték, hogy a jövőben ismét két erőközpont – az USA és Kína – domináns szerepe mellett regionális centrumokkal tagolt, multipoláris rend jön létre. Mindez ismert politikusi-politológusi levezetés. Ami álmélkodásra késztetett:

az előadók erősen túlértékelték a folyamatok mögötti szubjektív mozzanatokat.

Ilyen, s ehhez hasonló kijelentések hangzottak el: „a jóléti államokban eltompult a versenyszellem”; „a liberalizmusnak nem maradt ideológiai ellenfele”; „a liberális demokrácia válságának oka, hogy ezek a fogalmak negatívvá váltak”; „a hegemón szereplő jóindulattal próbálta elterjeszteni az értékrendjét, ám a többiek ezt kényszerként élték meg”.

Hogy csak az utóbbira reagáljak: nem értem, miként minősíthető jóindulatúnak az alárendeltségre kijelölt országok társadalmi-kulturális viszonyaiba való, bombázásokkal nyomatékosított beavatkozási szándék, a gazdaságuk fölötti totális ellenőrzésre törekvés? Ráadásul, a demokrácia nevében. De lépjünk tovább, hiszen a rendezvény második részében az ellenzéki Szent-Iványi István és Ungár Péter, illetve a kormányoldali Dömötör Csaba államtitkár vitájában az utóbbi azt a kérdést tette fel, hogy lehet-e a demokrácia más, mint liberális. A válasza szerint igen, minthogy

Mentsen fel az olvasó az alól, hogy tételesen kimutassam, e megállapítások közül melyekre érvényes a bagoly mondja verébnek szólás! De talán mondanom sem kell, hogy ezt követően – Rónai Egon tisztelettudó próbálkozásai ellenére – az aktuális nemzetközi politikai kérdések körül forgott a szó az elméleti igényű megközelítés helyett. A vitázók a más fórumokon megszokott módon, egymás mellett elbeszélve, helyenként ténybeli tévedésekkel szóltak az Európai Unióhoz, az EU jövőjéhez, az Ukrajna területén folyó háborúhoz, az Oroszországhoz, s annak jövőbeni szerepéhez való viszonyukról.

Ehhez képest, még ennek a vitának az elejéről idekívánkozik egy megnyilatkozás. Szent-Iványi István úgy érzékelte, hogy az elmúlt évtizedek világrendjét a nemzetközi szabályrendszer határozta meg. Kimondva-kimondatlanul azt sugalmazta, hogy ez lényegében mindenkire egyformán érvényes volt, s előnyeit élvezte. Az ég tudja, melyik világban járt a liberális felfogású külpolitikai szakértő, de ha a miénkben, akkor már-már csodával ér fel, miként sikerült nem észrevennie, hogy

a nemzetközi jogot és szabályrendszereket, az államok és a cégek közötti kapcsolatokat, a nemzetközi intézmények működését a legönzőbb érdekek, s az ezeket érvényre juttató, könyörtelen gazdasági és katonai erőviszonyok határozták és határozzák meg.

Szent-Iványi úgy tesz, mintha arról sem tudna, hogy 2014-től csupán az ukrajnai helyzet békés rendezése érdekében három olyan megállapodás született, melyeket Németország és Franciaország kormányának képviselői is aláírtak, ám Washington mindhármat zátonyra futtatta. Ennyit arról, mennyit érnek a szabályok, a megállapodások, ha azok keresztezik az imperialista államok érdekeit…

A szervező intézmény nevéből kölcsönözve a kifejezést: a méltányosságnak, pláne a társadalmi igazságosságnak nincs helye ebben a rendben. Éppen ez az, ami ellen lázadoznak a globális Dél országai. Ám a helyzet kialakulása a kapitalista viszonyokban gyökerezik. Ezen az esten azonban éppen ennek kimondása maradt el. Abból, a Magyarországon már és még kínosnak számító tételből kellett volna kiindulni, hogy „A világrendszer elemzés – Marx nyomában járva – a modern világrendszert kapitalista világgazdaságként, a tőke vég nélküli felhalmozásának globális rendszereként, az egész világot átfogó kapitalista munkamegosztás történeti totalitásaként ragadja meg”. (Éber Márk Áron: A világrendszer-elemzés, a Marx… Interpretációk, irányzatok, iskolák kötetben, Napvilág Kiadó, 2018, 160.o.)

Miként még ott, a rendezvényen, a jegyzetfüzetemben rögzítettem: ha nem tömeglélektani feltételezésekre, ha nem egyes államok vezetőinek machinációira, jó vagy rosszindulatára, személyiségtorzulásaira vezették volna vissza az előadók azokat a körülményeket, amelyek meghatározzák a viszonyainkat, hanem a kizsákmányolás nálunk szégyenlősen kezelt következményeire, akkor talán az a bizonyos, a cikkem elején hivatkozott talaj is a lábunk alá kerülhetett volna ezen az estén.

Abból kellene kiindulnunk, hogy egyrészt a természeti erőforrások – a jelenlegi termelési és fogyasztási rendben esetleg átmeneti – szűkülése következtében kisebb lett a felosztható torta, másrészt az eddig perifériaként, félperifériaként kezelt ország-csoportok a torta felosztásának arányainak megváltoztatását is egyre erőteljesebben követelik.

Végzetes hibát követünk el, amikor szőnyeg alá söpörjük, hogy az eddig a perifériából gazdagodott, azokból nyersanyagot, képzett és kevésbé képzett munkaerőt, rabszolgákat, sőt szexrabszolgákat elszívott és elszívó centrumországok – mögöttük és fölöttük a transznacionális tőkés körökkel – sértődött dühvel a gazdasági, az információs hibrid- és a fegyveres háború eszközeit is bevetve lépnek fel, hogy megőrizzék pozíciójukat. Talán erre utalt a vendéglátó Csizmadia Ervin, aki egy másik költeményre is felhívta figyelmünket. József Attila 1936-os, „Ha a Hold süt…” kezdetű versének olvasására bíztatott, amiben a költő azt vizionálta „e világrecsegés / nem szűnve, dühöngve növekszik”, meg azt, hogy „Már unja az ördög a poklot, / ideönti a földre kövér melegét – / zöld lángba borulnak a bokrok”.

Mindezt a társadalomtudományok nyelvezetére áttéve: meggyőződésem, hogy amíg a kiindulópontunk nem a modern kapitalizmus centrum–periféria-szerkezete, vagyis az egyes országok és régiók magas, illetve alacsony hozzáadott értéket felmutató, hosszabb távon egyébként változó termelési tevékenysége, illetve amíg nem az elvonást és az újraelosztást társadalmi szempontok figyelembe vételével központosított állami—tőkés vállalati vegyesgazdasági lehetőségekre fókuszálunk, addig szócséplés marad minden változtatási szándék. Tovább rohannak a vesztükbe az egyének, a társadalmak, az országok, s velük a világ egésze. Emellett figyelembe kellene vennünk egy-egy térség kettős – kapitalista, illetve birodalmi – függését. Ha nem ezt tesszük, saját országunk mozgásteréről sem mondhatunk érvényeset. Ezekhez képest a közbeszédünket, a médiumainkat

a személyes hatalmi és anyagi ambíciókból eredő torzulások, visszaélések, korrupciós esetek taglalása uralja.

Ám ezek a jelenségek a tőkésrendből eredő meghatározottságokat csupán árnyalják. Amíg a bírálók nem illesztik őket a kapitalista rendszer szövetébe, addig a népemlékezetben is ideig-óráig maradnak meg, mert két-három nap múltán jön az újabb botrány.

Azért nem vagyunk képesek nemhogy meghaladni, de még megérteni sem a magyar politikai és tőkésosztály tagjainak magatartását, mert a nagyrészt a kormányzati és ellenzéki politika szolgálójává tett értelmiségünk és újságírásunk mindmáig képtelen az effajta összefüggések nyilvános tárgyalasára. Pedig ez – nemzetközi fogódzókat is keresve – csak az első lépés lenne a sokak által vágyott változásokhoz.

Már amennyiben a változások alatt nem csupán saját gyarapodásunkat, vagyonosodásunkat, jobb pozícióba kerülésünket, kényelmesebb életmódba jutásunkat értjük — leginkább mások rovására. Mindenesetre a magyarországi, továbbá a térségünkbeli néptömegeknek a mai perifériás-félperifériás kapitalizmushoz kötődő helyzetének, törekvéseinek feltárásával ugyanúgy adósok vagyunk, miként a társadalmi-gazdasági hierarchiában fölöttük lévőkével. Az előbbiek politikai szervezéséről, mozgósításáról, képviseletéről már nem is beszélve...#

CÍMKÉP: A Méltányosság Politikaelemző Központ rendezvényén a demokrácia helyzetéről szóló politikus-kerekasztal résztvevői: Dömötör Csaba parlamenti államtitkár, Szent-Iványi István, külpolitikai szakértő, egyetemi tanszékvezető, Ungár Péter, az LMP társelnöke, valamint a moderátor, Rónai Egon – Csodával ér fel, miként sikerült nem észrevenniük, hogy a nemzetközi jogot, az államok és a cégek közötti kapcsolatokat a könyörtelen gazdasági és katonai erőviszonyok határozták és határozzák meg (Fotó forrása: Méltányosság Facebook-oldala)