Keskeny az a mezsgye, amin innen az uszítás uralkodik, s amin túl a humanizmus megértést teremt.

Az a gondom, hogy a rendszeresen két mércével mérő P. B. és rajongói köre nem csak lelkesedett a címkép bal oldalán látható plakátért, de egy álneves kommentelő Pablo Picassónak az általam mellé szerkesztett Guernicájával egy szintre emelte azt. Az ízlés, az ízlés, de itt

a háborús propaganda és a humanizmus jegyében fogant művészet közé lett téve az egyenlőségjel.

Azt talán hagyjuk, hogy a grafika színeiben és formavilágában Henri Matisse-utánérzés jelenik meg, utóbbi alkotásainak könnyed lebegése, lendülete, transzcendentális volta nélkül! Azzal se foglalkozzunk, hogy a művet az istennek sem találtam a 2023. június 22. és 25. között, Kijevben zajlott 11. Nemzetközi Könyvarzenál honlapján és a vele foglalkozó tudósításokban, bár arzenálként, könyvvásárként, -fesztiválként több nyelven is kerestem, s a Google képkeresővel is megpróbáltam azonosítani. A fesztivál arculata ugyanis ennél sokkal kifinomultabb volt, miként arról a rendezvény internetes portálja tanúskodik.

A plakátot a rendszeresen két mércével mérő P. B. Facebook-odalán, július 6-án tette közzé, s ezen kívül csak a százhalombattai városi könyvtár július 9-ei honlapján leltem rá. Ebből minimum az következik, hogy magára valamit adó intézménynek, illetve újságírónak illik a közléseket pontos forrással, sőt linkkel ellátni. Ugyanis, még az is lehetséges, hogy én voltam béna, mikor hitelesíteni akartam a fehér papírlapra szögezett rajzot, amit végül az apró betűs felirat és az ukrán Wikipédia összevetésével a Romana Romansin és Andrij Lesziv által jegyzett, könyvtervezésre és -illusztrációra szakosodott Agrafka lvovi grafikai műhely termékeként azonosítottam. De ördög vigye már azokat, akik miatt rendszeresen

nyomozást kell folytatnom, ha felelősen szeretnék megjegyzést fűzni ahhoz, amit elém tolnak!

Szó sincs arról, hogy a grafikusok tehetségtelenek lennének. Több munkájukat megszemlélve kifejezetten ötletes, főleg gyerekek számára dolgozó alkotókról van szó, ám ebben az esetben a propagandának tettek engedményt. A nyitott könyv éles fekete kontúrja választja el a kék–sárga ukrán nemzeti színekkel szimbolizált jók világát a vörössel megjelenített gonosz oroszokétól. Azonban a mű szájbarágós, didaktikus mivoltán túl is van egy-két bökkenő. Az egyik, hogy a vörös nem a mai Oroszország színe.

A grafikusok csúsztatnak, amikor a bolseviki szovjethatalommal azonosítják Moszkvát, sőt a megvetett moszkálokat. Azzal a szovjethatalommal, amelynek Ukrajna maga is része volt. Ráadásul, mai területének jó részét Oroszországtól, már-már jobbágyságot idéző módon az orosz lakossággal együtt, csatolták hozzá a kommunista vezetők, köztük ukrán származásúak. Ukrajna a Szovjetunió keretében alakíthatott ki először bizonyos államiságot, a közigazgatás és a kormányzás akkor még csak részben önállóságot is jelentő intézményrendszerével, oktatási-tudományos bázis kiépítésével, fejlett iparral és… ENSZ-tagsággal.

Van hát ok a gyűlöletre. De ez a tékozló fiú gyűlölete, aki mára elherdálta az 1991-ben kapott örökséget. A plakát létrehozói, nyilván, hazafias cselekedetnek tekintették, hogy a korábban alaptalan ukrán sérelmek — a holodomor ugyanis nem csak őket, hanem az egész Dél-Oroszországot, Kazahsztánt is sújtotta az egymás utáni aszályok következtében —, illetve a mai fájdalmak szemszögéből jelenítsék meg a háborút. Annak hatására – netán alátámasztására –, amit hosszú ideje, tíz éve pedig kifejezetten intenzíven sugallnak a propagandisták: az ukránokat megsemmisüléssel fenyegetik a határon túli oroszok. Hogy ezt mennyire igazolja az elmúlt csaknem száz év története, illetve mennyire mond annak ellent? Koncentráljunk csupán arra, hogy Ukrajna 1991-es önállóvá válása után

ez a felfogás egyre forróbb polgárháborús hangulatot gerjesztett az országban, elsősorban washingtoni szándékok érdekében!

Ehhez felhasználták a II. világháborús bűntettek miatti felelősségre vonás alól az USA-ba és Kanadába menekült emigránsok visszatért leszármazottait. Nemkülönben a Soros-alapítványok által finanszírozott, úgynevezett civileket, a fegyveres erőknek a Pentagon zsoldjába vett vezetőit, főtisztjeit, az oligarchákat és másokat.

A Washington által szervezett 2014. februári államcsínyt követően teljesen nyílttá vált a 7 milliós orosz kisebbség elleni lehető legalpáribb uszítás. Ebből érteniük kellett a vegyes családban élőknek, az oroszul beszélő ukránoknak, s persze a többi nemzetiségnek is. A szellemi polgárháború része volt az orosz nyelven írt klasszikusok, sőt a gyerekkönyvek millió számra való kivonása a könyvtárakból, sőt egy részük eltüzelése. A „demokratizálás” részeként 2014 tavaszától banderista-fasiszta büntető zászlóaljakat küldtek a korábbi alkotmány értelmében az Ukrajnán belül autonómiát követelő Donyec-medencei oroszokra. Később

folyamatosan ágyúzták őket, dacára a Németország és Franciaországra által is aláírt rendezési megállapodásoknak.

S hogy a vallásháború kirobbantásáról meg ne feledkezzek... De vissza a képhez! El lehetne időzni a kezdetlegesen primitívnek ható formákon, melyeket én – egyébként a posztimpresszionisták rajongójaként – inkább kuszaságként semmint dinamizmusként érzékelek. De legyen ez egyéni megítélés kérdése! Ami azonban nem az, hogy a rajz eltussolja, tehát a távolabbi és közelebbi múlt történelmét átírja a fent általam vázoltakhoz képest. Alkotóinak őszintétlensége miatt erőszakoltak a formák, a kompozíció, a színhasználat, s az egész plakát hamissá lesz, mert talán a tudat alatti megfelelési kényszer, talán a hazafias buzgalom, vagy mindkettő munkál mögötte.

Ha összevetjük a címkép jobb oldalán látható Guernicával, lehetetlen, hogy ne érzékeljük: Picasso alkotása a világban mindig lappangó, majd szinte váratlanul ránk törő brutalitást jeleníti meg. A helyszín csak ürügy, csak a katalógusokból tudjuk, hogy milyen esemény váltotta ki a művészből az indulatot. A mű időtlenül riadóztat a bárhol, bárkiből előrobbanható ördögi ellen.

Még véletlenül sem azt sugallja, hogy a világ egyszer s mindenkorra jóra és gonoszokra osztható. Arra késztet, hogy magunkba is nézzünk: miként juthatunk oldaltól függetlenül addig a borzalomig, amitől a végén mindenki szenved. Ezen a ponton válik el a művészi alkotás a propagandától. A közíró felelőssége lenne, hogy felismerje, milyen keskeny az a mezsgye, amin innen az uszítás uralkodik, s amin túl a humanizmus. Ám erre csak akkor lehet képes, ha a folyamatokat is látja, nemcsak azt, ami a szeme előtt zajlik éppen.#

CÍMKÉP: Az Agrafka lvovi grafikai műhely propagandaplakátja a bal, Picasso Guernicája a jobb oldalon – Az egyiken a talán megfelelési kényszer, talán a hazafias buzgalom osztja kizárólag jókra és gonoszakra a világot, a másik a mindig, mindenütt, akár bennünk lappangó, majd szinte váratlanul ránk törő brutalitást jeleníti meg