Kimerültek a nyugati jóléti államok külső erőforrásai, s ez határozza meg a mi sorsunkat is.

Eddig tartott. Amiből, természetesen, nem következik, hogy holnaptól vége a fennálló rendnek. A társadalmi–gazdasági válságok évekig, évtizedekig halmozódnak, amíg hirtelen – mintha egy történelmi személyiséggé előlépett, előléptetett egyén idézte volna elő – bekövetkezik a mindent felforgató-átrendező fordulat. Ezzel együtt is észre kellene már venni, hogy

kezdenek összeérni a nyugati országokban, legalább a 2008-as pénzügyi válság óta itt is, ott is tapasztalható krízisjelenségek, még ha ezzel a magyarországi sztárelemzők többsége nem is akarja megzavarni rajongóinak lelki békéjét.

Egyik részük azért nem, mert látóhatárát nem tágítja odáig, hogy beleférjenek a kormány ámokfutásán túli jelenségek is. Akik pedig a kormány oldalán állnak, azzal vannak elfoglalva, hogy magyarázatot próbáljanak találni, sikerként akarják eladni a közönségnek a bukdácsolást, ami egyébként – hogy ne hátráljunk messzebb az időben – az utóbbi negyven év minden pillanatát jellemezte.

Az összetevőket mindenki ismeri, bár főleg a kispolgár azt gondolja, hogy ügyeskedéssel kivédheti a hatásukat. Ha azonban túllátna a kertes családi háza, villája kerítésén, maga is belátná: az ország eladósításának, a piacszerző nyugati és hazai rablótőkének való kiszolgáltatásának, az ellenőrző hatósági tevékenység visszaszorításának, a képzett munkaerő Nyugatra szivattyúzásának, a közoktatás, az egészségügy lerohasztásának, a munkavállalói érdekvédelem taccsra tételének előbb-utóbb ő is kárvallottja lesz.

Belátom, ha csak ezt a hevenyészve összeállított csokrot nézem, idehaza is van elég ok arra, hogy ne akarjunk tudomást venni a határokon túl sűrűsödő válságjelenségekről, s ne szemléljük úgy azokat, mintha nem lennének hatással ránk. Csakhogy

a nagyvilág folyamatai inkább meghatározzák azt, ami velünk történik, mint amekkora befolyással vagyunk erre mi magunk. 

Az pedig végképp nevetséges, hogy a magyarországi állapotok komolyan befolyásolhatnák az európai centrum-országokbeliek helyzetét, a globális folyamatokról nem is beszélve. Akkor is így van ez, ha a Kárpátok új géniusza mindent elkövet azért, hogy ennek ellenkezőjével ámítsa hazai híveit, illetve meghökkentő – a más összefüggésekben is emlegetett unortodox – húzásaival késztesse átmeneti tanácstalanságra a nagyhatalmak, a nemzetközi szervezetek vezetőit.

Persze, ezzel nem azt akartam sugallni, hogy e vezetők nagy része ne lenne maga is kisszerű, s egyáltalán átlátná intézkedéseinek hatását. Viszont azzal, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb erőforrásokat mozgathatnak, s hogy hályogkovács módjára avatkozhatnak be a nemzetközi folyamatokba, sokkal nagyobb kárt okoznak a hatalmi tébollyal megvert törpékhez képest, akik között ma mintha a baltikumiak vinnék a prímet.

 A jelenlegi tőkésválság-ciklus kezdetét 2008-ra tettem fentebb. De erre az időpontra úgy is tekinthetünk, mint az előző szakasz végére. Így nézve, ekkor zárult le az az időszak, amelyben a nyugati jóléti államok fenntartásához szükséges külső erőforrások végképp kimerültek. E forrásokhoz az úgynevezett szocialista világ összeomlásával jutott a Nyugat. Rájuk építve kezelte az addigra kialakult társadalmi-gazdasági válságtüneteket.

A volt Szovjetunióból létrejött országokból, mindenekelőtt Oroszországból, továbbá a Nyugat felé fordított kelet-európai államokból szivattyúzták át az emberi és anyagi erőforrásokat, illetve a Kínába, Indiába, Délkelet-Ázsiába kihelyezett termelés extraprofitjából lecsípett centekből tartották fenn továbbra is a viszonylag általános jólét alapjait.

Még ha elnagyolt is ez az értékelés, ahhoz megfelel, hogy belássuk: mostanra egyre kevésbé tartható fenn ez a mechanizmus. Mindenekelőtt az USA által fémjelzett tőkéscsoportok mozgástere szűkül be, ami drámai módon hat a Nyugat többi országára is. Miután Kína és az USA viszonya a róka fogta csuka esetét idézi a kölcsönös függőségek révén, vagyis már rég tudható volt, hogy a jólét fenntartásának ottani forrásai apadóban lesznek, továbbá India és Délkelet-Ázsia kizsákmányolásából sem folyik be elég pénz, Washington Oroszországot szemelte ki.

Nem újdonság ez a Nyugat történetében, hiszen évszázadokkal ezelőtt megpróbálkoztak vele a svédek, majd a Napóleont hatalomra segített francia tőkések, aztán az amerikai, angol, svéd és német tőke által Németország élére emelt, a Szovjetunió meghódítására – Nagy-Britannia kivételével – gyakorlatilag az egész európai gazdaság erejét mozgósított Hitler is. Ráadásul az USA különböző kormányainak doktrínáiban, melyeket a mögöttük álló tőkéscsoportok érdekei alapján alakítottak ki, 1903 óta szerepelt ez a lehetőség, amit újabb és újabb tervekben részleteztek. Végül 1991-ben,

Ukrajna függetlenné válásával kínálkozott lehetőség arra, hogy az országot egy Moszkva elleni katonai támadás hídfőállásává tegyék, belső akciókkal zavart keltve, részekre szakítsák az orosz államot, hogy azokat elsősorban az amerikai tőke szabadrablásának terepévé tegyék, miként ez megtörtént már 1991 és 2000 között, a jelcini kilenc év alatt is.

Természetesen, a szabadság, a demokrácia szólamaival eladva a népnek, amelynek döntő hányada nem szokta érteni, nálunk sem érti, hogy az Amerika által „felszabadított” országokban a szűklátókörű kispolgárság, a komprádor értelmiség, a felsőközéposztály, esetleg a korlátozott mozgásterű nemzeti burzsoázia kiváltsága szokott lenni a szabadság, meg a többi…

A Bekiáltás-cikkek százaiban követtem nyomon, hogy mi történt Ukrajnában a Washington által szervezett 2014-es februári puccsot megelőző időszakban. Azt követően is folyamatosan hírt adtam arról, amiről a hivatásos sajtónk nem vagy csak elvétve, hány véres vagy a jogállamiság látszatára sem ügyelő esemény nyomán zajlott le az ukrán állam megerőszakolása. Ugyanakkor, egyetértve Danielle Rivaval (Eszmélet, 2023, nyár, 138. sz. 12. o.) arról is beszámoltam, hogy ,,Putyin milyen hatalmas hibát követett el az ukrajnai invázióval”, bár azt is érteni véltem, hogy a Kreml vezetése, például a hitleri Németország 1941-es, villámháborúnak szánt támadására emlékezve, megelőző csapásként miért ment bele az úgynevezett ,,különleges katonai művelet”-be. Itt tehát nem részletezem ezeket.

Azt azonban nyomatékosítanom kell, hogy bár az orosz elnök és környezete nyilvánvalóan nem érzékelte annak az agymosásnak a teljes hatását, amivel szembefordították az oroszsággal az ukrajnaiak jelentékeny részét, továbbá rosszul mérte fel a Washington által Moszkva ellen mozgósított – az orosz külügy szerint – ötvennégy államot tömörítő „kollektív Nyugat” reagálását, eddig sem az orosz, sem az amerikai oldal nem érte el célját.

     ♦ Moszkva szándékával ellentétben, Oroszország nyugati határainál nem jött létre egy olyan semleges ütközőzóna, ami megakadályozhatná, hogy a NATO olyan rakétacsapást mérjen az orosz nagyvárosokra, amelyek kivédésére nem lenne elég idő. Ellenkezőleg, az addig semleges Finnország NATO-ba való beléptetésével, a Baltikumba, Lengyelországba, Romániába telepített amerikai támaszpontokkal, Ukrajnának de facto az észak-atlanti szerződésbe tagolásával Oroszország kiszolgáltatottsága tovább nőtt, hogy a déli posztszovjet államokról vagy Japánról említést se tegyek.

     ♦ Ugyanakkor az USA sem érte el azt a célját, hogy az orosz gazdaságot térdre kényszerítse, az orosz társadalmat a putyini vezetés ellen fordítsa, s Oroszországban hozzá lojális kormányt juttasson hatalomra, esetleg kormányokat a széteső monstrum helyén létrehozott új bábállamokban.

     ♦ Washington szemszögéből kedvezőtlen fejlemény, hogy Oroszország olyan szövetségre lépett Belorussziával, aminek egyik következménye, hogy utóbbi területére orosz atomfegyverek kerültek.

     ♦ Eközben Moszkva és Peking szorosabbra fűzte gazdasági kapcsolatait, s korlátozott katonai együttműködést alakított ki.

     ♦ Oroszországnak az Amerikával fémjelzett tőkeérdekeknek való sikeres ellenállása a neokolonialista Nyugat ellen fordított számos feltörekvő országot. Kísérletek zajlanak a Washington által uralt világszervezetek és pénzügyi rendszer helyett újak létrehozására.

Mindent egybe vetve Oroszországot egyelőre nem sikerült megingatni, s ennek következtében külső erőforrásokat bevonni annak érdekében, hogy megállítható legyen a nyugati centrum-országok, köztük az USA világtermelésből való részesedésének csökkenése. Következésképp, elapadtak a viszonylag általános nyugati jólét külső forrásai. Ebben a helyzetben, ahogy az máskor is történt, az ottani tőkésállamok egymás rovására próbálnak nyerészkedni. Mindenekelőtt az USA erőcsoportjai voltak és vannak abban a helyzetben, hogy jobb híján

az Európai Unió kontójára mentsék a még menthetőt. 

Mindenekelőtt leválasztották az EU-t az orosz piacról, ám ezzel átengedték a terepet Kínának, Indiának, Iránnak, Törökországnak, s másoknak. Elérték, hogy Európa jelentékeny mértékben álljon át a drágán és környezetszennyező módon kitermelhető, az óceánon hajóval átszállított, cseppfolyósított, majd visszaalakított palagázra az olcsó és megbízhatóan mindig rendelkezésre állt szovjetunióbeli, illetve oroszországi földgáz helyett.

Ezt az ukrajnai invázió előtt az orosz fél – nyugati, köztük elsősorban német, de amerikai cégekkel is együttműködve – jelentős ráfordítással, újabb vezetékek kiépítésével akarta lehetővé tenni és garantálni. Ám, biztos, ami biztos, a köztük legjelentősebbet – aligha hihető, hogy Washington és a Balti-tenger azon részét ellenőrzés alatt tartó államok tudta nélkül – üzembe helyezés előtt felrobbantatták.

Túl azon, hogy minden józan elemző szerint a nyugati állami terrorizmus esetéről volt szó, azt a kézenfekvő kérdést sem firtatták és firtatják a tudós elemzők: miért verte magát hatalmas költségekbe Oroszország, ha vezetői évek óta támadást terveztek a Nyugat ellen? Csak nem azért, hogy a csövek a földben, meg a tengerfenéken pihenjenek, a például a Siemens által leszállított, illetve visszatartott (!) kompresszorok kihasználatlanok legyenek, s hogy helyettük újabb ezer kilométereken kelljen vezetékeket építeni, immár Kína felé, a járhatatlan tajgában, merthogy a gázt mégiscsak el kellene adni, s abból mégiscsak bevételt  szerezni? Hiába no, így tobzódik egy olyan ország, amiről

még pár évvel ezelőtt is azt állították nyugati elemzők, hogy gazdasági teljesítménye legfeljebb az olasszal vagy a spanyollal vethető össze, de most azt terjesztik róla, hogy meg akarja hódítani egész Európát!

Hölgyeim és Uraim! Nem kellene némi józanságot önmagukra erőltetni, mielőtt egyik szavukat a másikba öltik? Nem kellene végre gondolkodni azon, hogy milyen következményekkel járt és jár egész Európára a washingtoni kavarás? Hadd segítsek! Az orosz piac-, nyersanyag-, és energiavesztés megdrágította az európai termelést. Kisebb-nagyobb cégek sokaságának léte került veszélybe. De persze azonnal bejelentkezett az USA kormánya: kedvezményekkel csábítja a nyugat-európai cégeket, s a képzett munkaerőt a tengerentúlra.

A kétéves kudarc tapasztalatit leszűrve, az USA kormánya mögött állók stratégiát váltottak: immár hosszabb távon akarják elérni Oroszország erőforrásainak lekötését az Ukrajnát helyettesítőként felhasználó háborúban. Eziránt egyre kevésbé hagynak kétséget a nyugati nyilatkozatok. Ami viszont még nem eléggé tudatosult – nem is tudatosulhatott, mert sem a kormányzó, sem az ellenzéki politikusok, sem az úgynevezett szakértők nem igazán az ebben a cikkben érintett összefüggésekből indulnak ki – az állóháború költségeit egyre inkább az európai lakosságra terhelnék át.

Hogy ezt elérjék, az Európai Unió döntéshozói köreibe, parlamentjébe, döntés-előkészítő intézményeibe, az itteni államok egész sorának kormányaiba, szervezeteibe, médiumaiba az amerikai transznacionális tőkeérdekeket képviselő lekötelezetteket, ejtőernyősöket, ügynököket telepítve akadályozzák meg, hogy Nyugat-Európa és Oroszország versenytárssá váljék az újrarendeződő (kapitalista) világrendben. Minthogy az EU jelenlegi vezetői között többen személyesen vagy családtagjaik révén anyagilag is érdekeltek a tengerentúli multi-, sőt transznacionális cégekben, abban is együttműködnek, hogy

a piaci versenyből kiiktassák az európai mezőgazdasági termelőket.

Mindenekelőtt azzal, hogy csökkentik az ipari termékek túlfűtött árai miatti támogatásokat, szűkítik a kedvezményes kamatozású hitelezési lehetőségeket. Másrészt szabad utat engednek az úgynevezett ukrán mezőgazdasági termékeknek. Azért „úgynevezett”-eknek, mert az azokból származó profit – bár erről csak a kijevi kormány washingtoni felügyelői tudnának biztosat mondani, egyes becslések szerint – immár hetven százalékban a főleg amerikai kötődésű világcégeknél köt ki. Azoknál, amelyek egyelőre bérlői az ukrajnai földeknek, de minden elő van készítve ahhoz, hogy egy, a mainál kevésbé szélsőségesen nacionalista összetételű parlament döntésére a tulajdonjogot is megszerezzék.

Nos, ha valaki átgondolja mindazt, amit fentebb felvázoltam, az az immár a Franciaországtól Németországon, Lengyelországon át többek között Romániáig zajló traktoros és fuvarozó tüntetésekről, a más ágazatokban is terjedő sztrájkokról, a migránsok okozta társadalmi feszültségekről, a középosztály lecsúszásáról, a fiatalok többségének perspektívátlanságáról, az oktatási és egészségügyi rendszernek a társadalom szétszakítására gyakorolt hatásáról, az erőltetett zöld átállás terheiről, az elszabaduló inflációról, a kormányok tehetetlen sodródásáról is elkezdhet beszélni. De csak a kapitalizmus válságával összefüggésben! Egyébként szócséplés, sőt porhintés minden. #

CÍMKÉP: 2024 januárjában Lengyelország, Románia, Németország után többek között Franciaországban is állandósultak a farmertüntetések – Az ukrajnai (nem pedig ukrán) mezőgazdasági termékekből származó profit – egyes becslések szerint – immár hetven százalékban az amerikai kötődésű világcégeknél köt ki (Fotó: EPA)