Olyat teszek, amit a Bekiáltás blogban talán még sosem. Polemizálok egy jövőbeni helyzetről. Történetesen, eljátszom azzal a gondolattal,

miként hasznosíthatja az amerikai Demokrata Párt a magyar politika egére üstökösként hasított Magyar Péter példáját.

Tudom, hogy Magyarország nem oszt, nem szoroz az óceánon túl. Már csak ezért sem vallanák be, hogy egy kelet-európai országban történtekből ihletet meríthetnek. De ettől még miért ne feltételezhetném, hogy a Magyar Péter-féle kísérlet felkeltheti az ottani spindoktorok érdeklődését – még ha nem is volt eleve közük a magyarosch művelethez. Akárhogy is, lépniük kell, ha sikerre akarják vinni a párt jelöltjét a konzervatív Trump ellenében az USA-ban, novemberben esedékes elnökválasztáson.

Nem annyira életidegen ez az elképzelés, mint talán elsőre látszik. Az elmúlt időszakban meglehetősen általánossá vált a nyugati világban politikai előélettel nem, vagy alig rendelkező, a választók által nem, vagy alig ismert személyek, esetleg csupán a pártapparátusokban, bankokban, nemzetközi szervezetekben a háttérben, egy zárt körben apparatcsikként, funkcionáriusként, esetleg szakértőként, menedzserként, bürokrataként szolgáló, tehát a hatalom tényleges birtokosai számára megbízhatónak, kiszámíthatónak számító személyek egészen magas pozícióba juttatása tényleges választások nélkül, illetve manipulációval átszőtt kampánytechnikákkal.

Barack Obama esete az utóbbira példa. Egyszerűen prezentálni kellett egy viszonylag tájékozott, színes bőrű, szimpatikus, jó modorú, természetesen viselkedő személyt, és rá esett a választás. Obama mérsékelt erényeihez képest is kifejezetten lehangoló, hogy a közelmúlt európai politikájának alakítói között feltűnően megszaporodtak a világ egészének dolgaiban olykor kínosan tájékozatlan szereplők, akiktől távol áll az önálló politizálási szándék. Nem is igen leplezik, hogy

egyetlen céljuk a szálakat a háttérben, talán általuk is kiismerhetetlen módon mozgatók vélt vagy valóságos elvárásainak való megfelelés.

Csak akik kapásból jutnak eszembe a mi eurofehér világunkból – ami ez esetben nem a bőrszínre, hanem a mentalitásra, az értékrendre utal: Jens Stoltenberg, Ursula von der Leyen, Josep Borrell, Annalena Baerboch, Olaf Scholz, Christine Lambrecht, Theresa May, Liz Truss, Rishi Sunak, Emmanuel Macron, a Vlagyimirnak született Volodimir Zelenszkij, újabban Kaja Kallas... Bár egyesek utóbb megpróbálkoznak valamiféle önálló arculatot kölcsönözni a tevékenységüknek, de indulásuk körülményein nem változtathatnak és saját árnyékukat sem léphetik át.

Európában maradva, a történelmileg, gazdaságilag, kulturálisan régiókra szabdalt kontinens múltjában és jelenlegi hétköznapjaiban való jártasság, a kifejezetten ezzel kapcsolatos tanulmányok, olvasmányélmények, a személyes tapasztalat, s a mindebből következő beleérző képesség, az empátia, továbbá a globális folyamatokra való széleskörű rálátás, a saját közegük buborékján túli társadalmi viszonyok ismeretének, sőt, a bölcsesség hiányát évek alatt sem lehet pótolni, még ha meg is lenne a szándék. Így aztán a kormányzásban is ahhoz a formális technikákra épülő médiapolitizálási eszköztárhoz nyúlnak, aminek saját kiemelkedésüket köszönhették a politika-technológusok révén.

Nem egészen új jelenség ez. Elég, ha Madách Imre: Az ember tragédiája ötödik, athéni színének jeleneteire gondolunk. Az egyikben egy személy a népből azzal indít: „Nem ártana egy gyönge kis zavar”. A megjelenő demagógok a hont fenyegető veszélyre, a hadvezérnél is többre tartott, dicső fejedelmi népre hivatkozva, s a nevében a Maratonnál Athénért küzdő Miltiádész fejére mondanak halált. Uszításuknak egyszer enged, máskor visszaretten tőle a tömeg, amelynek hangulata ellen haszontalan a küzdelem, mert „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”.

Ami ehhez képest új – a tömegesség mértéke. Az, hogy egyszerre lehet tíz- és százmilliók felfogását hetek, hónapok alatt megváltoztatni bármiféle észérv mellőzésével, csupán az érzelmekre apellálva, számítógépesített-mediatizált manipulációs technikákkal. Ennek egyik kulcsa, hogy lehetővé vált egészen kis létszámú célcsoportok gondolkodásmódjának feltérképezése, s ennek alapján szinte személyre szabott ösztönzőkkel való átfordítása. Ez alól még a viszonylag tájékozott, független értékrend kialakítására törekvő egyének is egyre kevésbé képesek kivonni magukat, mert

a rajongás felkeltésének, a feledésre ítélésnek, vagy akár az ellenszenvvé változtatásnak a gyorsasága ma már szinte az internetes világháló egy pontján másodperceként átáramló jelmilliók, sőt bitmilliárdok gyorsaságával vetekszik.

A tőkeműködés, a profittermelés hatékonyságának érdekében kialakított befolyásolási technikákkal akár globális méretekben, szinte pillanatok alatt kiváltható egy-egy kiválasztott személy iránti kábult imádat. Gondoljunk a mára szinte elfeledett Greta Thumbergre, netán Szergej Tyihanovszkijra, Szvetlana Tyihanovszkajara, Alekszej Navalnijra! Ehhez képest szinte gyerekjáték valamely pártszerű képződmény vagy egy politikus iránti bizalom felkeltése, vagy megrendítése. Nem beszélve egy-egy háborúnak a magukat humanistáknak tekintőkkel való elfogadtatásáról, hiszen ezt már az I. és a II. világháború alatt is tudományos alapon végezték.

De ha még ez sem lenne elég annak érzékeltetésére, mennyire a gazdasági-politikai hatalmat gyakorló érdekcsoportok kiszolgáltatottjaivá váltunk, hadd említsem meg az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból való kiléptetésével végződött 2016-os népszavazás előkészítését. Ha hihetünk az ezt feldolgozó, 2019-es filmnek – Brexit: Háborúban mindent szabad – a kezdeményezést egyfajta politikai hack-nek szánták kitervelőik, s maguk képedtek el legjobban, amikor kiderült, hogy az addig szinte ismeretlen számítógépes manipulációs technikákkal az informatikusok végrehajtották az elképzelhetetlent.

Egy szó, mint száz, visszatérve a kiindulóponthoz, az amerikai elnökválasztásig szűk öt hónap van hátra. Ha az ottani kampányguruk Magyar Péter esetéből indulnak ki, van még másfél hónapjuk arra, hogy egyre erősödő intenzitással képesszék el a Demokrata párti választókat, mennyire alkalmatlan a feladatra Joe Biden, minthogy a párt jelölő kongresszusát augusztus 19-ére hívták össze.

Ekkorra már a legelkötelezettebb bidenista számára is kínossá válik a helyzet, s akkor bedobhatnak egy régi-új, vagy akár egy teljesen új nevet.

Az ezt követő három hónap – tehát annyi idő, amennyi alatt Magyar Péter, akiről, s akinek programjáról, szövetségeseiről, munkatársairól semmit nem tudott a változásra kiéhezett magyar közönség, mégis valamivel több mint 1 millió 352 ezer választó szavazott a bűvészcilinderből előhúzott TISZA pártra az EU-parlamenti választáson – Amerikában is bőven elég lehet arra, hogy kampánytechnikákkal bárkit elfogadtassanak a megváltóra váró, demokrata párti tömeggel.

Pár hónap elteltével a tehetetlenségérzet keltette nyomástól szabadulni akaró választók bárkire leadják voksukat, aki csak egy szikrányi reménnyel kecsegteti őket az egyre kínosabban szereplő, de mindenáron újrázni akaró jelenlegi elnök, a napról-napra leépülő Joe Biden helyett. Ennek érdekében az a legkevesebb, hogy bármit vagy annak ellenkezőjét megígérjék a népnek. Akkor is, ha a legtöbben még mindig abban reménykednek, hogy egy szuperhatalom, amelynek elnöke – Biden minapi, óvatlan mondatát idézve – „a világot kormányozza”, s amely a demokratikus választási rendszert állítja mindenki más elé, mi több ennek nevében rohan le, lő szét országokat, szab ki nyakló nélkül más államok gazdaságát tönkretevő szankciókat, nem engedhet meg magának ekkora következetlenséget. De ahogy elnézem, mindig találnak valamilyen magyarázatot a korábban elképzelhetetlenre.#

Kabai Domokos Lajos