A ránk váró újabb kelet-európai konfliktusok előtt sokan – az új ukrán rend vezetőihez hasonlóan – még mindig nem fogják fel, hogy a nyelvi sokszínűség a leghatékonyabb módja a nemzet megtartásának.

Hitetlenkedéssel vegyes csodálkozással fogadja mindenki, amikor szóba kerül, hogy beiratkoztam egy román nyelvtanfolyamra. Az „Az meg minek?” a legszelídebb megjegyzés a reagálások közül egészen odáig, hogy „Na, te sem őrülsz meg már jobban vénségedre!” A megjegyzésekre általában ugyanazt a magyarázatot adom, amit a tanárnak is mondtam, amikor megkérdezte a velem együtt nyolcfős csoport tagjaitól, hogy miért akarunk románul tanulni. „Én valamelyest minden környező ország nyelvén meg tudom értetni magam, ha átlépem a magyar határt. Kivéve a románt. Ezért épp ideje, hogy változtassak! Mi több, azt hiszem, akkor tenné jól mindenki Magyarországon, ha jó szándéka jeléül a környező népek nyelvének legalább alapszókincsét elsajátítaná. A közeledés, más kultúrák megismerésének, megértésének szándéka bizonyosan kedvezően hatna a szomszédsági kapcsolatokra, s önmagában is gazdagítaná Magyarországot!”

Mondanom sem kell, hogy ilyen fennkölt célokról rajtam kívül más nem tett említést. Azazhogy...

De egyelőre szögezzük le: az emberek többségének ennél gyakorlatiasabb meggondolása van. Hál’ istennek! – teszem máris hozzá. Annál tanulságosabb azonban, hogy melyik fiatal miért ült be az iskolapadba. Fiatal – mondom, mert ahogyan elnéztem, sajnos, a legidősebb csoporttársamnál is legalább három évtizeddel vagyok idősebb. A tanulókör átlagéletkora bőven harminc év alatt van.

A tőlem balra ülő Zsolt romániai orvosi egyetemre készül, mert az olcsóbb és szerinte színvonalasabb is. Mint mondja: az oktatás nyelve magyar, de felvételi követelmény a román nyelvvizsga. Apja, anyja több mint két évtizede települt át Magyarországra. A szülők nem beszélnek románul. Ő pedig, aki már itt született, végképp nem, amin most sürgősen változtatnia kell. Zsolttal ellentétben Orsolyának az a gondja, hogy ha hazalátogatnak, akkor a családban rajta kívül mindenki meg tudja magát értetni a románokkal. Ő is részt akar venni a beszélgetésekben, és tennie kell ezért.

Jobbra mellettem Boglárka, akinek férje román, s nem szeretné, ha a kislánya és a papa eszmecseréiből kimaradna. Rajta kívül Judit is ilyen indítékból iratkozott be a tanfolyamra. Következésképp a két román férj és a két gyerek mindegyike beszél magyarul, viszont az Erdélyből Magyarországra került feleségek egyike sem. Ők – amint mondták – gyakorlatilag egyetlen rendes mondatot sem tudnak ezen a nyelven, miközben vagy angolul, vagy németül már tudnak.

Anikó esete is érdekes. Neki nincsenek sem erdélyi, sem tágabb értelemben vett romániai kapcsolatai. Ő egyszerűen gondolt egyet, és úgy határozott, hogy Kolozsvárott kezd üzleti vállalkozásba – ha jól értettem, valamilyen kereskedő céget alapított. Mint mondta: a legszükségesebb nyomtatványokat, adóbevallásokat ki tudja tölteni románul, de ha a piacon a kofáktól akar venni valamit, gondban van, amikor románul kell megszólalnia.

Mea culpa, de elfelejtettem, hogy Róbertnek, a csoport hetedik tagjának mi is a konkrét indítéka azon túl, hogy neki is van erdélyi rokonsága. De e nélkül is nyilvánvaló, hogy rajtam kívül csak Mitra ül itt azért, mert úgy gondolja, hogy egy kis szellemi befektetéssel egy újabb kultúrához, ennek a kultúrának a képviselőihez kerülhet közelebb. Ő iráni származású. Enyhe akcentussal ejti a magyar szavakat, beszél angolul, meg természetesen perzsául, s a románnal egy újabb világba akar bebocsátást nyerni. A hangja szinte cseng, ahogyan erről beszél. A szeme csillog, amikor azokra a remélt felfedezésekre gondol, amelyekben része lesz, ha megtanul egy újabb nyelvet. A legfőbb mégis az, hogy mekkora örömet fog szerezni a román barátainak, akikkel eddig angolul csevegett. És persze hiszi, hogy az új nyelv új ismeretségek, új barátok felé is egyengeti majd az útját. Ezzel persze nem azt akarja mondani, hogy ne lennének tiszteletre méltók az övénél gyakorlatiasabb meggondolás miatti nyelvtanulási szándékok.

A lényeg persze az, hogy végre minél többen akarjunk kapcsolatot teremteni a környező népekkel. Az a gőg ugyanis, amivel a magyar politikai osztály 150-200 éven keresztül viszonyult a nemzetiségekhez, a trianoni döntés után létrejött országok népeihez, s amellyel a – társadalmi és szociális reformok helyett – a magyarság alsóbb rétegeit is mindmáig hatóan megmételyezte, újabb vesztünket okozhatja.

Az anyanyelvbe való bezárkózást sokan úgy fogják fel, hogy ez a leghatékonyabb módja a nemzet megtartásának. Itt és most azonban hadd szegezzem a kérdést ennek az ostobaságnak a hirdetőivel és alattomos sugalmazóival szemben: „Ugyan mi baja van Svájcnak attól, hogy polgárainak mindegyik beszél két-három nyelven? Sokan négy-ötöt is!” És hadd kérdezzem meg például azoktól, akik most az általam egyébként nem nézett Eurovíziós dalfesztivál magyarországi válogatójának győztese kapcsán kérkednek homofób és mélynemzeti voltukkal: „Nekik nem okozott azonnali kiábrándulást, hogy a kijevi tüntetések szervezőinek első dolguk volt az ukránon kívül minden más nyelv használatának megbélyegzése egy egyébként soknyelvű országban?”

Költői kérdések a minden jel szerint ránk váró újabb kelet-európai konfliktusok előtt. Hát akkor?

Nem lenne épp itt az ideje annak, hogy honfitársaim mindegyike felidézze magában az annyiszor hivatkozott Szent István-i gondolatot az egynyelvű és egyszokású ország esendőségéről? Vagy József Attila sorait közös dolgaink rendezéséről? Esetleg nem tekinthetnénk példának azokat a fiatalokat, akikkel a véletlen egy nyelvtanuló csoportba sodort? Mert ők – Tudják-e, vagy sem? – többet tesznek a szent király és a költőgéniusz intelmei jegyében a magyarságnak a más népekhez való kapcsolódásán keresztül, ezért erősnek való megtartásáért, mint megannyi ünnepi hordószónok, vagy a parlamenti választások ürügyén a szomszédaink ellen izgató egynémely politikus.

#