Mottó: Megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

„Magyarország a gazdasági semlegesség politikáját meg tudja csinálni” – emelték ki a kormányfő szeptember 25-én, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rendezvényén elhangzott beszédéből a miniszterelnöki honlap szerkesztői. A szövegben mindenekelőtt az áll, hogy

„mi döntsük el, kivel üzletelünk, ne másik hatalmi központon keresztül tegyük ezt, hanem közvetlenül. A másik alapelvnek azt tartja, hogy azzal üzleteljünk, akivel a leginkább megéri, vagyis a gazdasági hatékonyság, versenyképesség szempontját semmi ne előzze meg, a harmadik alapelv pedig, hogy csak saját értékeink alapján tárgyaljunk, az ideológiai kérdéseket ne keverjük össze gazdasági kérdésekkel. A negyedik alapelvnek a gazdasági semlegesség kapcsán Orbán Viktor azt nevezte, hogy „minden égtáj felé” tájékozódjunk”.

A kormányfő azzal indokolta vízióját, hogy bár „a magyarok genetikai rendszerében (sic! – KDL) ugyan 400-500 év óta erősen benne van, hogy a modernizáció nyugatra van, azonban most világrendszerváltás van, a modernitás nem kizárólagosan nyugati kategória”. Gondolatainak kifejtéséhez kapóra jött, hogy szeptember 23-án Mario Draghi volt olasz kormányfő és az Európai Központi Bank (EKB) korábbi elnöke jelentést terjesztett elő az Európai Bizottság megbízásából az európai versenyképesség jövőjéről.

A magyar kormányhoz közelálló mandiner.hu azzal adott közre elemzést a Draghi-jelentésről, hogy „A magyar elnökség és a Draghi-jelentés sok mindenben egyetértenek – csak épp a megoldásban nem / Probléma lesz ez azoknak, akik ideológiai vagy morális szemüveggel látják a világot”. A két szöveget egyenként és egymással összevetve aszerint tárgyalta a magyar sajtó, hogy ellenzéki, avagy kormánypárti szempontokat követ-e az adott médium. Én mindenekelőtt azt vetem fel, hogy

nem tartom kizártnak: Orbán Viktor gazdasági semlegesség eszméje egy lépés annak itthoni elfogadtatásához, hogy az ország profitálhatna abból, ha nem kötődne feltétel nélkül a transzatlanti érdekekhez.

Bár ezt egyelőre végképp nem mondta ki: elsősorban a népszavazási kritériumok enyhítésével elért NATO-tagságot tekintheti hátrányosnak. Ugyanakkor korábban maga is érintette már: nincs ínyére, hogy az Európai Uniónak a Washingtonhoz kötődő jelenlegi vezetése az eredetileg gazdasági társulást mindinkább az USA-beli tőkésérdekeknek alárendelt gazdasági-katonai szövetséggé változtatja.

Ebben a meggyőződésében az erősítheti, hogy például a II. világháború utáni Finnország és Ausztria gazdagodásának egyik forrása a semlegességi státuszra volt visszavezethető. Főleg Finnország, de részben Ausztria a Szovjetunióval való, előnyös kereskedésből származó jövedelemből tett szert jelentékeny bevételekre. Sőt versenyképességi előnyre az egész Nyugat-Európa az olcsó szovjet-orosz energia- és nyersanyagforrások, utóbb a jelentékeny felvevőpiac, az olcsó, ám szakképzett munkaerőre alapozott, immár hátrahagyott beruházások révén.

A mai hamisítások és propagandaszólamok közepette már-már különös módon Mario Draghi is megpendítette ezt, amikor – a hvg.hu kiemelése szerint – a veterán politikus leszögezte: az EU jövőbeni versenyképességének növelésébe „akkor kell belevágni, amikor a második világháború óta először jelentős összeget kell fordítani a védekezésre – az eddig alapvetésként kezelt olcsó orosz energia nélkül”. Ráadásul, „az Egyesült Államok saját piacvédelmi és beruházásösztönző intézkedéseivel feladta a leckét Európának és legalább ekkora figyelmet kell fordítani Kína – sokszor joggal bírált és támadott –, államilag ösztönzött beruházás-politikájára” – mondta Draghi.

A Draghi-féle ajánlások, illetve az orbáni koncepció közötti eltérések azonban kibékíthetetleneknek látszanak.

Míg az EU-bizottság megbízásából készült jelentés az erőteljes központosításban, az egyhangú szavazás módszerének felszámolásában, mindenütt a többségi döntéshozatalra való áttérésben látja a megoldás egyik kulcsát, a magyar kormányfő az országok gazdasági teljesítményétől, méretétől független, az egy tagállam–egy teljes értékű szavazat rendszerének fenntartásáért, az egyes államok szuverenitásának csorbításmentes jogaiért szállt síkra. Ám nyilvánvalóan ez is oka az EU nehézkes döntéshozatali mechanizmusainak, ami hátrányos a versenyképesség szempontjából. Amíg Draghi szóvá tette Washington protekcionista intézkedéseit, mégis csupán Kína hasonló gyakorlata ellen védekezne, addig Orbán szerint

„Ki kell mondani, hogy a blokkosodás ellentétes a legtöbb uniós tagállam érdekeivel. (…) A Nyugat olyan választ adott a világgazdaság átalakulására, amely hatalmi blokkok kialakulásához vezet, ez pedig visszatérés a hidegháború logikájához. (…) A Kelet egy darabig küzdött azzal, hogy ezt a folyamatot megakadályozza. Komolyan gondolták, hogy a nyugati blokkosodási válasz zárójelbe tehető, de már gőzerővel zajlik Keleten egy saját, nem dollár alapú pénzügyi rendszer kiépítése. Ha ez bekövetkezik, akkor a kettévált világ létre is jön. (…) Ha a világgazdaság kettéválik, megindul egy olyan verseny, amely emlékeztet a hidegháború idején folytatott versenyfutásra”.

A kormányfő összegzése szerint az EU-ban jelenleg két irányzat létezik, s ezek nem tudnak dűlőre jutni. Az egyik a „transzatlanti féleurópai unió”. „Ennek az elképzelésnek a képviselői azt mondják, tudomásul kell venni, hogy fél-világgazdaságok vannak. Európának az a dolga, hogy az Egyesült Államokkal együtt a nyugati térfélen foglalja el a helyét; tagozódjunk be az Egyesült Államok alá. A másik álláspont szerint európai stratégiai autonómiára van szükség”.

A francia elnök által bevezetett gondolat nem egy transzatlanti betagozódásban látja Európa jövőjét, hanem abban, hogy Európa saját érdekeinek megfelelően alakítja viszonyát a többiekhez” – mondta Orbán Viktor. Ám maga is szkeptikusan jegyezte meg: „a magyaroknak (sic! – KDL) a második irányzat a szimpatikus, ám ez sem fog működni, mert az európai stratégiai autonómia hívei is egy föderalista Európai Unióban gondolkodnak”.

De ha ezt maga is így látja, akkor miben bízik? – kérdezem, s talán velem együtt még sokan. Ha nem tudja a megoldást az ellentmondások feloldására, vagy tudja, csak nem mondhatja ki, esetleg nem meri kimondani, akkor miért kürtöli világgá (rendszeresen) a végig nem gondolt, a transzatlanti-európai szövetségi rendszerben, országunk lehetőségeihez mérten handbandázásszerű gondolatait? Nekem erre nincs válaszom, csak a kérdőjeleket, sőt a veszélyeket látom. Az az ellenzék pedig, amely megtehetné, hogy közvetlenül kérdezze, azon túl, hogy duzzogva bírálja a koncepcióját, egyelőre éppen arról nem interpellálja őt azzal a céllal, hogy országos politizálásának középpontjába állítsa a felvetést: mit akar elérni a kormányfő most épp a semlegességi retorikával az adott geopolitikai viszonyok között? #

Kabai Domokos Lajos