Mondj nemet a háborúra!

A korábbi világégés előzményei arra intenek, hogy a politikusokat és a nemzetközi intézményeket rá kell kényszeríteni a megegyezésre.

swift.jpg– Az háborút jelentene, hidegháborút, az USA és Oroszország között kapcsolatok teljes megszakítását – reagált Andrej Kosztyin, az orosz állami VTB bank elnöke a davosi világgazdasági fórumon arra a felvetésre, hogy akár ki is zárhatják Oroszországot a nemzetközi bankközi átutalási rendszerből, a SWIFT-ből. Noha nem tudok arról, hogy tételesen ezzel fenyegetett volna az amerikai elnök, az ukrán lapok mégis előszeretettel értelmezik így Obama Indiában tett tegnapi, az ukrajnai felkelők támogatása miatt Oroszországot élesen bíráló kijelentéseit.

Az Európai Unió tagországainak állam-, illetve kormányfői is próbálgatják, meddig lehet feszíteni a húrt Oroszországgal. Újabb szankciók bevezetését helyezték kilátásba január 27-én kiadott közös közleményükben.Tekintettel a romló helyzetre, arra kérjük a Külügyek Tanácsának következő ülését, hogy értékelje a helyzetet, és fontoljanak meg minden megfelelő lépést, beleértve további büntetőintézkedések alkalmazását a minszki megállapodások gyors és átfogó megvalósítása érdekében” – utasították külügyminisztereiket a tagállamok vezetői.

OroszorszagAranyozottHagymakupolak.jpegÉvek óta folyik a húzd meg ereszd meg annak jegyében, hogy úgymond „Van abban valami igazságtalanság, hogy Oroszország területén található a Föld nyersanyagkincseinek egyharmada”. A kijelentést Angela Merkel német kancellárnak tulajdonítják. Akár ő mondta, akár más, valami hasonlóra gondolhatott már Napóleon is, amikor a kincses Moszkváról ábrándozott. És erre gondolhatott a francia császár nyomdokain járó nyugati vezetők egész sora, amikor Oroszország, illetve a Szovjetunió megtámadását fontolgatták, majd hajtották végre az elmúlt két évszázadban.

Ez a mostani játszma valamikor Bill Clinton amerikai elnökkel kezdődött, aki felrúgta elődjei Gorbacsovnak, a Szovjetunió utolsó vezetőjének tett ígéreteit, amelyek szerint, ha visszavonják Kelet-Európából a szovjet csapatokat, az USA nem lépteti be a NATO-ba a volt csatlós államokat. Az USA azóta lépésről-lépésre vonja szorosabbra támaszpontjainak gyűrűjét Oroszország körül. Azzal pedig, hogy Ukrajnát saját érdekszférájává tette a megelőző években folyósított 5 milliárd dollár felhasználásával, immár karnyújtásnyi távolságra került az általa mozgatott fegyveresektől és fegyverektől Moszkva.

NATO-OroszorszagKorul.jpegPolitikai sasszézásnak voltunk tanúi az elmúlt negyedszázadban, amelynek célja Oroszország ismételt becserkészése. Volt már ilyen. De mintha elfeledtük volna a következményeit. Vaskos kötetek helyett A.J.P. Taylor brit történész összefoglalóját vettem elő a második világháborúról. Magyar kiadását 1988-ban az Akadémiai Kiadó gondozta, ami önmagában is garancia a hitelességre. A szerző úgy látta, hogy a legutóbbi világégés kezdetei 1936-ig nyúltak vissza, amikor Németország lerázta magáról a versailles-i békeszerződés béklyóit. Ma még nem tartunk itt, noha az egyik feltétel már adott: a világnak a jaltai konferencián elhatározott befolyási övezetekre való felosztása negyedszázada érvényét veszítette.

A helyzetet most az teszi az eddigieknél forróbbá, hogy az USA Ukrajnában a radikális jobboldali banderista alakulatok évekkel korábban megkezdett kiképzésével, a kijevi lázadás kirobbantásával, majd a CIA irányításával államcsínyben való felhasználásával olyan lavinát indított el, amely Oroszországot azonnali cselekvésre indította. Miután erős jelek voltak arra, hogy az Egyesült Államok a kijevi bábkormány segítségével megszerzi az orosz Fekete-tengeri Flotta bázisát, Oroszország a Krím visszacsatolását egy népszavazással pillanatokon belül véghez vitte. Egyszersmind kényszerűen tudomásul vette, hogy az USA minden erővel meg fogja akadályozni az Európai Unió és Oroszország biztatóan alakuló gazdasági, politikai és biztonságpolitikai együttműködését, mert  ezzel veszélyeztetve látja az amerikai dollárra, mint világpénzre épülő, számára fölöttébb előnyös, globális szerepét. 

Ukrajna - Szlavjanszk- romos hazak.jpegA Krím visszacsatolása nyomán, s talán Moszkva támogatásának ígéretétől, az oroszok lakta Délkelet-Ukrajna is vérszemet kapott, s az ukrán alkotmányban egyébként lehetőségként rögzített autonómia-követeléssel állt elő. Válaszként a kijevi központi kormány garázdálkodó banderista szabadcsapatokat és külföldi zsoldosokat szabadított a térségre. A következmény: immár több mint fél éve folyik a véres polgárháború, amelynek felkelőit talán esetleges terület visszaszerző céljai miatt, de oroszországi belpolitikai okokból sem hagyhatja immár magára az orosz vezetés.

A nagy kérdés, hogy a polgárháború államok közötti háborúba megy-e át?

E tekintetben senki nem lehet nyugodt. Olyan tohuvabohu folyik most Ukrajna körül, mint amilyet a brit történész vázol fel a II. világháború előtti nagyhatalmi lépésekről és tehetetlenkedésről. Lássunk ezek közül néhányat Taylor fent említett kötete alapján:

>> 1936 novemberében Németország és Japán aláírta az antikomintern egyezményt, de ez nem volt több a közös célokat kifejező gesztusnál, nem jelentett ütőképes szövetséget a Szovjetunió ellen. A két aláíró sem akkor, sem később nem hangolta össze akcióit. Az egyezmény mindazonáltal félelmetes gesztusként hatott. Különösen azt követően, amikor az olasz Mussolini is aláírta a szerződést, de vele sem került sor a politika összehangolására.

>> Valószínűnek látszik, hogy Japán Kína elleni támadását nem tervelték ki előre. 1937 novemberében a nagyhatalmak Brüsszelben próbáltak megállapodni arról, hogyan lehetne véget vetni a harcoknak – eredménytelenül. Erre a brit üzletemberek banditáknak kezdték tekinteni a japánokat; a brit kormány égett a vágytól, hogy flottát küldjön a Távol-Keletre. Az amerikai Roosevelt elnök abban bizakodott, hogy gazdasági szankciókkal megállíthatja a japánok előrenyomulását. Mint tudjuk, reményei hamvukban holtak. Egyedül a Szovjetunió lépett fel hatékonyan, s Mandzsúriában vereséget mért a japánokra, akik ettől kezdve lényegében békén hagyták a szovjeteket.

>> Európában Neville Chamberlain miniszterelnök úgy gondolta, hogy Nagy-Britanniát védi a La Manche csatorna és a Királyi Flotta, Franciaországot pedig a Maginot-vonal arra az esetre ha Hitler Németországa meg akarná támadni őket. Úgy gondolta, nem baj, ha a németek Kelet felé terjeszkednek. Legalább csapást mérnek a bolsevizmusra. Ezért 1937-ben megüzente Hitlernek: Danzig, Ausztria és Csehszlovákia kérdését meg lehet oldani Németország javára, feltéve, hogy sikerül elkerülni a „rend komoly következményekkel járó megbontását”. E meggondolás nyomán 1938 szeptemberében a müncheni konferencián Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és Olaszország megegyezett arról, hogy átadják Hitlernek Csehszlovákia németek lakta területeit. Rá hat hónapra az országot kettészakították, Csehország német protektorátus, Szlovákia pedig bábállam lett.

>> Hitler, pusztán a német közvélemény vágyát akarván kiszolgálni, előbb egyfajta fenyegetéssel akarta elérni, hogy a lengyelek adják át a Reichet Kelet-Poroszországtól elválasztó úgynevezett lengyel korridort azzal az ígérettel, hogy majd később rátehetik a kezüket Ukrajnára. A lengyelek azonban megmakacsolták magukat, amitől a brit kormány pánikba esett. Attól tartott, hogy Németország mégiscsak Nyugat-Európa ellen fordul. Ezért formális vezérkari egyeztetéseket kezdtek a franciákkal, akikkel megállapodtak abban, hogy tőlük akár Németország csatlósa is lehet Lengyelország, csak Kelet felé terjeszkedjék.

>> De mert kiderült, hogy Franciaország nem tudna ellenállni egy esetleges német támadásnak, a britek abban kezdtek gondolkodni: a lengyeleket mégiscsak ösztönözni kellene, hogy a németek ellen forduljanak. Közben a brit vezérkar attól rettegett, nehogy tartalommal töltse meg Franciaország a Szovjetunióval korábban kötött egyezményét, ezért a tábornokok azt javasolták a miniszterelnöknek: kössön szövetséget a Szovjetunióval. Ezzel szemben Chamberlain garanciát adott arra, hogy Nagy-Britannia fellép Lengyelország érdekében, amit persze soha nem tudott érvényesíteni.

>> Időközben Hitler érvénytelenítette a Lengyelországgal 1934-ben kötött, tíz évre szóló megnemtámadási szerződést. Lengyelország viszont, amely a Szovjetunió 1920-as megtámadása után 1921-ben rátette a kezét zömmel ukránok és beloruszok által lakott területekre, félt elfogadni a Szovjetunió segítségét, mert okkal tartott attól, hogy ahova a szovjet hadsereg bevonul, ott neki már nem lesz keresni valója később sem. Ugyancsak visszahőkölt Nagy-Britannia és Franciaország is attól a szovjet ajánlattól, hogy kössenek egyezményt arra az esetre, ha bármelyiküket megtámadná a hitleri Németország. Ezzel a Szovjetuniót lényegében belenyomták a sokat kárhoztatott 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop paktumba, amely – a brit történész megfogalmazása szerint „nem szövetség volt, csak egyszerű, kölcsönös megnemtámadási és semlegességi ígéret”.

>> 1939. szeptember 1-jén a német csapatok átlépték a lengyel határt. Lengyelország szövetségeseitől semmitmondó választ kapott. Végül a közvélemény nyomására, annak érdekében, hogy a Chamberlain-kormány a hatalomban maradhasson, Nagy-Britannia kényszeredetten ultimátumot küldött Németországnak. Minthogy Hitler ezt válaszra sem méltatta, automatikusan létrejött a hadiállapot. Ezzel London Párizst is lépésre kényszerítette. Pár órával később, Berlinben a francia ultimátum is átadatott.

>> A lengyelek magukra maradtak. Országuk nyugati részét a németek szállták meg, a Szovjetunió viszont előretolta határait nagyjából a Nagy Katalin cárnő által másfél évszázaddal azelőtt meghúzott vonalig, amit egyébként 1920-ban a brit kormány is elismert. „A britek azonban képtelenek voltak üdvözölni Lengyelország földarabolását éppen akkor, amikor elmulasztották megmenteni” – konstatálja a helyzetet meglehetős szarkazmussal a történész Taylor.

>> Innentől viszont a nyugatiaknak a Szovjetunióval kialakított háborús kapcsolatait már Winston Churchill mondata határozta meg a szovjet állam 1941. június 22-én bekövetkezett német megtámadásától egészen a háború végéig: „Halálos küzdelemben a haragot alá kell rendelni az ellenség legyőzésének.”

Miért idéztem fel mindezt? Mert úgy gondolom, hogy az eseményeknek ez a felsorolása intő jelként kellene szolgáljon azoknak, akik azt hiszik, hogy az állam- és kormányfők különleges, az előrelátás képességével megáldott, felelősségüket átérző emberek. Most, amikor oly könnyedén dobálózik politikus és bankár, újságíró és újságolvasó, rádiós műsorvezető és rádióhallgató, tévériporter és tévénéző, internetes posztoló és kommentelő a háború kitörésének lehetőségével, legyünk tudatában, mennyire alkalmatlanok bármilyen válság elsimítására a politikusok és a nemzetközi intézmények! A szenvedés viszont most is a mienk, a pórnép tagjaié lesz, ha bekövetkezik a legrosszabb, mert nem követeltük ki tőlük időben, hogy egyezzenek meg!

#