Magyarországon a közpedagógusok vívják az osztályharcot.

A március 15-ei tüntetési felhívásban a Pedagógusok Sztrájkbizottságának 25, a Tanítanék Mozgalom 4, az Oktatói Hálózat 5, a Civil Közoktatási Platform 12 pontja melletti kiállásra szólítanak fel a szervezők. Hosszú ideig annyira semmibe vette az állami iskolákból érkező jelzéseket a kérlelhetetlen kormányzat, hogy amikor tűrhetetlenné lett a helyzet, hirtelen a legkülönfélébb szerveződések jöttek létre, amelyek mindegyike saját petíció megfogalmazásába kezdett. Mostanra aztán zavarba ejtővé lett a kínálat.

A sok csoportosulás között eleve nehéz eligazodni. Az összesen 46 követelés áttekintése, egymással összevetése, az átfedésben lévők mérlegelése még időigényesebb feladat. Miközben minden elismerés a kezdeményezőknek, már csak a tennivalók és az üzenetek koncentrált kijelölésének hiánya miatt sem lehet igazán nagy áttörésre számítani. S bár a javaslatok egy irányba mutatnak, a sokrétűség mögött mégiscsak felsejlik egyfajta megosztottság, valamiféle rivalizálás. Ez pedig idővel a hatalom malmára hajtja a vizet.

Ne legyen igazam, de a hullámverés csillapítása érdekében a kormányzat tessék-lássék tesz majd kisebb engedményeket. Arra azonban aligha kerül sor, hogy módosítsa a társadalomról vallott nézeteinek alapjait, ami köznevelési felfogásában is tükröződik. Ez a felfogás ugyanis arra a gondolkodásmódra épül, amire már hivatkoztam az elmúlt hetekben a Bekiáltás blogon, amikor az 1937–1944 közötti kúriai, vagyis legfőbb bírósági elnök Töreky Géza székfoglalójából idéztem:

„A törvényeket akként kell alkalmazni, hogy a vezetésre predesztinált rétegek védve legyenek a feltörekvő osztályokkal szemben”.

Kimondva kimondatlanul, az Orbán-rezsimnek is ez az egyik alapelve. A törvényhozási aktusok többsége mögött tetten érhető a szociális érzéketlenség, a gyengébbek kisemmizésére, a tehetősebbek további anyagi előnyökhöz juttatására irányuló törekvés, az elesetteknek a társadalom peremére szorításának szándéka. Az a felfogás jut itt és most érvényre, amely Werbőczy 1514-es Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve óta 1848-ig a tömegeket ténylegesen is kirekesztette a nemzet fogalmából, s amelynek a mai Magyarországon még mindig hangot adnak a hatalom sáncai mögött ülők, amikor a „Mindenki annyit ér, amennyije van!” dölyfös mondataikat vágják az alattvalók arcába.

Az ellenzéki – köztük különösen a magukat baloldalinak mondó – pártok történelmi bűne, hogy mindmáig adósak ennek leleplezésével. Ezek a pártok – más társadalmi-gazdasági jelenségekhez, folyamatokhoz hasonlóan – az oktatásügy feszültségei mögött sem voltak képesek feltárni a mélyebb összefüggéseket az elmúlt években. Rendre elmaradt az értelmezés, még inkább a cselekvésre felszólítás, az akciószervezés. Csoda-e, hogy a pedagógusok petícióiban olvasható kifejezések mélyebb értelme sem tárulhat fel a nem szakemberek előtt.

Hogy mást ne mondjunk, a miskolci Herman Ottó Gimnázium által kezdeményezett Tanítanék Mozgalom felhívásának mindjárt első pontjában az szerepel, hogy

„a kormány mondja ki, a 2011-ben elfogadott köznevelési törvényt átmenetinek tekinti, és haladéktalanul kezdje meg az érdemi egyeztetéseket a közoktatás valódi szereplőivel egy új közoktatási törvény elkészítéséhez!”

Attól tartok, a nem szakember egyszerű szinonimaként tekint a törvény jelzőire. A nagy többség, érthetően, nem tesz különbséget a köznevelési, illetve a közoktatási kifejezések között. Holott épp az ilyen finom eltérések rejtik el a szem elől a lényeget. Hogy a politikai elit melyikre helyezi a hangsúlyt, a mögött – Ne féljünk az avíttnak tetsző fogalmazásmódtól! – társadalmi osztályszempontok húzódnak meg. Ahogyan Babits Mihály írja Halálfiai című regényében a 19. század végi, még mindig feudális iskolarendszerről:

„A sóti gimnázium légköre a túlfeszített ambíció volt. Itt még a régi jezsuita tanodák szelleme élt. A jeles diákot tanították; a többit csak nevelték; azaz fegyelmezték. Holt tömeg volt, s szívesen engedték át az állami reálnak.

– Menjen a reálba! – ezt majdnem olyan megvetéssel mondták, mint azt, hogy: – Menjen inasnak! – Mindenben győzhetett az Állam: az iskolában az Egyház tartotta a pálmát. Bizonnyal ő oktatta a nemzet elitjét: s akié az iskola, azé, mondják, a jövő.”

Lám, elég elővenni egy 1927-ban megjelent szöveget, máris fellebben a fátyol arról, hogy miért jelzi köznevelésiként saját törvényét az Orbán-rezsim, s azt miért akarják közoktatásira változtatni az elszánt pedagógusok, akik tán maguk sem tudják, hogy 2016 Magyarországán már-már osztályharcot vívnak. Mindenki közül egyedül ők, az állami előírásokkal kiszolgáltatott helyzetbe hozott, szinte kalodába szorított köztanítók és köztanárok állnak ellen tettekkel is a feudális múlt visszaállításán serénykedőknek. Ők, a nem egyházi, a nem alapítványi, a nem külföldi érdekeltségű tanintézetekben dolgozó közpedagógusok, akik az elit által Babitsi értelemben holtnak tekintett tömeg gyerekeivel küszködnek a szűkösen mért állami pénzből finanszírozott, szegényes iskolákban. Teszik ezt a társadalom nagy részének értetlensége közepette, és – a megélhetési ellenzéki politikusok helyett. #