Petőfi Sándor Nemzeti dalának jól ismert sorát szégyenteljesen hibásan, értelmetlenné torzítva szerepeltették.

Most, hogy már a Klubrádió február 28-ai Megbeszéljük… műsorába is betört a miniszterelnök mögötti felirat botránya, magam is késztetést érzek arra, hogy összefoglaljam az internet különféle bugyraiban a témáról kifejtett véleményemet.

Bármilyen hajmeresztő volt is a leegyszerűsítés, annyi hasonló hatásvadász Orbán Viktori beszéd után már nem igazán csodálkoztam azon, hogy a magyar miniszterelnök en bloc a Nyugatot hibáztatta a kommunista diktatúrákért a kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott, február 25-ei beszédében. Nem könnyű ezt megtenni, de kivételesen lépjünk túl azon, hogy mi a helyzet a többi fél- vagy egész diktatúra áldozataival! Foglalkozzunk csupán a kormányfő háta mögötti felirattal! A Nemzeti Örökség Intézete által rendezett ünnepségén ugyanis Petőfi Sándor Nemzeti dalának jól ismert sorát szégyenteljesen hibásan, értelmetlenné torzítva szerepeltették.

A „Hol sírjaink domborulnak” helyett a Hol sírjaik homorultak – szavakkal szembesültek a jelenlévők, s az eseménnyel foglalkozó képes beszámolók nézői. A kormányzati kommunikációs hadsereg tagjai nem íratták át még időben a különös szövegváltozatot, az ott levők pedig nem tették szóvá. Ha pedig igen, akkor nem elég hangosan. Esetleg egyszerűen kiegyeztek az ezzel kapcsolatos akármilyen válasszal. Mindezt aztán megtetézi, hogy e sorok írásakor a miniszterelnök.hu-n és a nevezett „nemzeti intézet” honlapján is ott a fénykép. Márpedig ezt én, aki amúgy tartózkodom az efféle érzelmek kinyilvánításától, a magyar kultúra és műveltség elfogadhatatlan meggyalázásának tekintem.

Ha egyszerű tudatlanságból ered a fiaskó, akkor nincs rajta mit magyarázni. Legföljebb konstatálja az ember, hogy itt tartunk. Ha viszont a szöveg szándékosan parafrazálja az ismert, megrendítő költeményt, akkor az már-már a szóvicc határát súrolja. És ez esetben még nagyobb a baj, mert tudatos volt a döntés, és a szervezők egész csoportjának érzéketlenségéről árulkodik.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy később valaki azt írta a Facebookon, hogy az idézet Eörsi Istvánnak a Beszélőben megjelent, 1985-ös írásából származik. Ha így van, akkor arra jó néhány egykori – köztük az első Orbán-kormány idejére eső – országos rendezvény szervezőjeként az a válaszom: igen óvatosnak kell lenni, ha kiragadunk a szövegkörnyezetből egy ilyen mondatot.

Igen ám, de ezen a feliraton semmi nem utal arra, hogy idézettel lenne dolgunk. Mert, ha tényleg Eörsit tekintették forrásnak a rendezők, akkor idézőjelek közé kellett volna helyezni a mondatot, s feltüntetni a szerzőjét. Minthogy nem így cselekedtek, az emberben felötlik, hogy plágiumot, szellemi tolvajlást követtek el.

Bolgár György említett klubrádiós műsorában azonban valaki felhívta a figyelmet arra, hogy talán nem is véletlenül nem tették idézőjelbe a szövegkörnyezetéből kiragadott szöveget. A betelefonáló szerint ugyanis Eörsi jelen időt használt, nem pedig múltat az egyébként szokatlan kifejezésben. (Homorulni nem igen lehetséges). Minthogy a liberális Eörsi elfogadhatatlan a mostani, jóllehet egykoron magukat szintén liberálisnak tartott uraknak, ezért az őket szolgálók talán azt gondolták: a betűcserével megúszhatják a szerző nevének említését, s még a plágium vádjától is mentesíthetik magukat.

Nekik legyen mondva! De mindent egybe vetve, akárhonnan is nézzük, e felirattal kapcsolatos valamennyi meggondolás kétségbe ejtő. Ami azonban ennél jóval több: méltatlan az áldozatok emlékéhez. Annál inkább jellemzi a hatalom sáncai mögül kibeszélők zavaros gondolkodásmódját. Márpedig itt és most talán ez a legnagyobb baj.#