A béremelési kényszerből eredő feszültségek és a teljesítőképesség közötti ellentmondások darabokra szakíthatják a magyar társadalmat.

Egyre szaporodnak a jövedelmüket tűrhetetlennek tartó munkavállalói csoportok. És közülük egyre többen ismerik fel, hogy zsarolási helyzetbe kerültek, miután az alacsony fizetések és a munkahelyi szervezetlenség miatt százezrek keresik külföldön a boldogulást.

Ma már ott tartunk, hogy egyre több kelet-európai ország kínál nagyobb perspektívát saját polgárainak ahhoz képest, mint amit Magyarország az övéinek. Mindennél többet mond erről, hogy a Magyar Nemzeti Bank mostani versenyképességi jelentése cáfolja a kormánynak, sőt magának a bankelnöknek az optimizmusát. Ahogyan a Magyar Nemzet közzétette: mind az uniós átlagtól, mind a többi visegrádi ország versenyképességi mutatóitól elmaradnak a magyarországi adatok. Ráadásul lemaradásunk az elmúlt hét évben egyre nagyobb lett.

Kifulladni látszik az olcsó munkaerőre építő, a multikat és a hazai oligarcharéteget kiemelten kezelő gazdaságpolitika. A tőkehiánnyal küzdő kis- és közepes vállalatok mai állapotukban képtelenek lennének kiváltani a GDP-növekménynek a brüsszeli támogatásokból, továbbá a külföldön dolgozók hazautalásaiból származó részét. Eközben törleszteni kell a 2016 végére 73,9 százalékra nőtt GDP-arányos államadósság esedékes részleteit és juttatni kell némi többletpénzt a jövedelmükkel mind elégedetlenebb hazai dolgozóknak azokból a nemzetközileg példátlan arányú adóbevételekből, amelyekkel az Orbán-kormány évek óta sarcolja a lakosság kevésbé tehetős rétegeit és a cégek nagy részét. De most már nem egyszerűen a 2018-as választásokon való szavazatszerzés érdekében van szükség a juttatásokra.

A választásokig a kormánynak meg kell őriznie az oktatási, az egészségügyi intézmények, a közszolgáltató vállalatok, a közigazgatási szervezetek működőképességét, de legalább annak látszatát. Az esztelen centralizálás, az egyre rosszabb személyi feltételek miatt ez mind nehezebb. Ha viszont  ezek egyikéről vagy másikáról nagy tömegeket érintő módon válna szembetűnővé a működésképtelenség, akkor nincs az az amerikai spindoktor, aki megakadályozhatná a Fidesz-KDNP pártszövetség támogatottságának hirtelen zuhanását. Persze, ha perspektivikus kormányzás helyett nem handabandázás zajlott volna, ha nem a multik, az oligarchák nyakló nélküli támogatására, a nem a tömegsportot szolgáló beruházások erőltetésére, az egyházak pénzzel való tömésére folyt volna el a pénz, s ha ezek helyett és mellett a munkavállalók többségét foglalkoztató kisebb és közepes cégeket, intézményeket, illetve az egész ország munkakultúrájának fejlesztését, helyzetbe hozását ösztönözték volna a forrásokkal, akkor ma kevésbé lenne gond a termelékenységgel, a társadalmi teljesítőképességgel.

Így viszont a teljesítőképesség hiánya, illetve az ezzel nem, vagy alig összhangban lévő, lavinaszerűen jelentkező béremelési igényekből és kényszerekből eredő feszültségek egyre láthatóbbá teszik, milyen egymással kibékíthetetlen rétegekre hullott a magyar társadalom. Ezért attól tartok, számunkra a válság – amely nem egyszerűen gazdasági, hanem hét-nyolc milliónyi ember három évtizedes, kudarcokra épülő csalódássorozata nyomán lelki természetű is – csak most kezdődik igazán, bár hatásainak kivédésére láthatóan senki nem készül. Más kérdés persze, ha a miniszterelnökkel együtt azzal áltatjuk magunkat, hogy Isten kegyelméből bennünket baj nem érhet… Mindenesetre készüljünk arra, hogy pártunk és kormányunk tagjai egyre inkább itthon is pávatáncra kényszerülnek, hogy a nekik optimális időpontra tolják ki a fenyegető társadalmi robbanást, illetve minimálisra csökkentsék a lehetséges hatást!  Már ha a magyar társadalom egyáltalán képes még tudatára ébredni annak, hogy mit művelnek vele, s mit művel önmagával. #

CÍMKÉP: A GDP alakulása a visegrádi négyek országaiban, Romániában és Ausztriában (Forrás: Eurostat, OECD / MN-grafika)