Új szinten az oroszországi politikai kommunikáció.

Putyin itt, Putyin ott, Putyin mindenütt. Immár egy műsort is kerítettek a személye köré az orosz állami tévében. Nem túlzás ez? – ötlött fel bennem a kérdés, amikor szeptember 2-án, vasárnap, késő este először láttam meg a beharangozás nélkül adásba került új formátum címét: Moszkva. Kreml. Putyin.

Nyilvánvaló persze, hogy már jó ideje a televízió lett a politikacsinálás legfőbb tömeghatású eszköze. Nem kell különösebben bizonygatni, hogy ha egy ország vezetője csak két-három napra eltűnik a televíziók képernyőjéről, illetve Barack Obama óta az internetes felületekről, olyan űr támad, amit vetélytársak sokasága akar kitölteni. Az oroszországi államfőt, Vlagyimir Putyint azonban nem fenyegeti ilyen veszély. Mesterien használja fel a televíziót, hogy értesítse a közvéleményt feszített napirendjének részleteiről, s hogy megismertesse, magyarázza, elfogadtassa a tömegekkel céljait.

A spontaneitás minimális

Nyugati politikustársaihoz képest azonban bizonyos sajátosságok is jellemzik szerepléseit. Amazok – különösen az amerikai elnökök – gyakran a kameráknak beszélnek, rendszerint egy kiválasztott, nekik helyeslő, a tulajdonképpeni célcsoportot leképező sokaság előtt. A cél ugyanis az, hogy a képernyők előtt ülők önmagukhoz hasonló embereket lássanak. Ezzel azt sugallják nekik: lám, a maguk formájúak támogatják a politikust. Putyin háta mögött viszont csak a legritkább esetben állnak emberek. Ő, mondhatni, hagyományos felállásban mondja beszédeit, fejti ki nézeteit az előtte állóknak, vagy ülőknek. Igen gyakran hosszasan vitatkozik, érvel például nemzetközi konferenciákon, amelyek moderátorai olykor ismert amerikai televíziós műsorvezetők. Év végén, egyenes televíziós adásban, órákon át válaszol a hazai és külföldi újságírók kérdéseire. Fél napon át állja a sarat a tévék által egyenes adásban közvetített ország-értekezleteken, amelyeken a lakosság minden rétege szót kap egy-egy helyi vagy országos probléma felvetésének erejéig.

Amíg a nyugat politikusok – a klasszikus sajtótájékoztatókat nem számítva – az esetek többségében az autóból kiszállva, gyakran az újságíróktól is kordonnal elválasztva, sietősen beszélnek a rájuk várakozókhoz, az orosz elnök akár hetente többször is olyan helyzetbe hozza magát, hogy beszélgethessenek vele. E találkozások jellemző első képe: a felső kameraállásból rögzített csoport tagjai fél karéjban veszik körbe őt, majd közelikben látjuk a kérdezőket, s a válaszoló elnököt. Ha úgy adódik, egy-egy kérdés hosszabb eszmefuttatásra is indítja őt. Az egészet látva az az érzésünk: itt senki nem siet, van idő arra, hogy figyelmesen meghallgassák egymást, a viszony partneri. Ennek akkor is hatása alá kerül az ember, ha pontosan tudja, ez a szituáció is szervezés és rendezés eredményeként jött létre, a spontaneitás ebben is a minimumra van csökkentve.

Személyi kultusz lenne?

Óvom magam attól, hogy azt állítsam, ez vagy az a jobb, a helyesebb politikusi kommunikációs magatartás. Egyszerűen csak rögzítem a különbségeket, amelyek végső soron a történelmi-kulturális eltérésekből, a hagyományokból következhetnek, illetve részben a politikus személyisége alakítja őket. Ezzel együtt, a jegyzetem elején említett műsorba belenézve, az volt az első gondolatom: lehetséges, hogy a Moszkva. Kreml. Putyin című adást már a személyi kultusz címszó alatt kellene értelmezni. Emiatt aztán el is kapcsoltam onnan. Csak rá egy napra néztem végig az orosz tévé honlapján közzétett műsort érzelmektől mentesen – már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Mert, ha az ember érdeklődéssel fordul egy ország, egy kultúra iránt, s ráadásul veszi a bátorságot, hogy arról olykor a szélesebb nyilvánosság előtt is ír, mégiscsak meg kell kísérelnie, hogy elvonatkoztasson az előítéletektől, egyébként esélye sincs arra, hogy értse az ottani helyzetet, a mozgatórugókat, a lakossági reagálásokat.

Mindenesetre előttem úgy tűnik fel, hogy az oroszországi hatalomgyakorlás kommunikációs módja szintet lépett vasárnap este. Utólag sem tudom és akarom eldönteni, hogy jó-e ez, vagy sem. Ha a nyugati demokráciák közéletének alakításával kapcsolatos elvek a mérce, akkor persze fumigálhatnám a látottakat. De hát ez, amint ezt liberális politológusaink, publicistáink már annyiszor bizonyították fiaskóikkal, sehova nem vezet. Egyrészt azért nem, mert a nyugati elvekről mindjobban kiderül, hogy azok egyre inkább csak az elitre, a szűkülő középosztályra érvényesek. Másrészt azért nem, mert legalább kétszáz éve az derül ki, a Nyugat mindig mellé fog az oroszországi ügyekben, mert saját mércéjéhez méri az ottani történéseket. Ezért a szóban forgó műsorral kapcsolatban is maradjunk csak a szigorúan vett dokumentálásnál! Induljunk ki abból, hogy egy számunkra szokatlan helyzet feltárása szintén gyarapítja ismereteinket. Legyen elég ennyi nyereségnek!

Áfonya a kolhozpiacra

Először a hibátlan stúdiókép, a digitális effektek ízlésesen hatásos alkalmazása kelti fel a figyelmet. Az ezüst és a szürke elegáns árnyalataival rajzolt éles vonalakból formálódik a Kreml stilizált képe, majd beúszik a főcím, amely visszafogott, de benne Putyin neve vastagított betűvel – szakszerűbben: fett / bold változatban. A tágas térbe, amelyet az ezüstök, a feketék, s itt-ott a nemzeti színekre utaló vörösek, kékek és persze a fehérek uralnak, a dinamikus főcímzene ütemére határozott léptekkel jön be Vlagyimir Szolovjov, az egyik legélesebben, legfelkészültebben, legtájékozottabban kérdező sztár műsorvezető. Egyúttal kétségtelenül a rendszer egyik legelkötelezettebb riportere.

„Jó estét!” – mondja. „Ma az adásban:” – folytatja, s közben beúszik a képbe a birodalmi kétfejű sas, majd Putyint látjuk tábori öltözékben, egy hegy oldalában, amint gyógynövényt szakít le és tűz mellényzsebébe – „Mit akart tenni Putyin a vörös áfonyával?” Erre vágják rá aztán a meredélyen turistabottal egyensúlyozó elnök mondatát: „Amit gyűjtök, a kolhozpiacon akarom eladni”. Aha! A humor is megcsillantva – nyugtázom magamban, de már hallom is a műsorvezetőt, miközben a képen egy magasban szárnyaló ragadozó madár suhan: „Felvételek, amelyeket még soha, senki nem látott. Nyolc kilométer a hegyeken át”. Putyin mondja a hozzá hasonlóan öltözött védelmi miniszternek: „Ez csak tornagyakorlat”. A műsorvezető: „De mi történt egy ilyen torna után a kíséret tagjaival?” A vendéglátó Tuvai Köztársaság vezetője néhány nappal később már öltönyben válaszol és tapogatja is a combját: „Még mindig izomlázam van.” A túra jelenetei következnek mondatfoszlányokkal, kőszáli kecskékkel, miközben sodor tovább bennünket a műsorvezető erőteljes hangja: „Exkluzív a műsorban. Őrizték-e az elnököt, miközben a vad természetben töltötte a szabadságát? És szükség van-e a védelmére a tajgában?” A válaszban ismét egy morzsányi humor, immár a stúdióban lévő elnöki szóvivőtől: „Csak nem őrült meg a medve, hogy beleköt Putyinba…” Műsorvezető: „Dmitrij Peszkov elmondja, hogyan állítják össze az elnök napirendjét, sőt azt is, kit szeret Putyin. A szóvivő: „Nem csak a gyerekeket kedveli, de általában az embereket. Ő nagyon emberi személyiség”.

Naponta egy kilométert úszik

Nem terhelem az olvasót a látottak, a hallottak hasonlóan részletes leírásával. A témák roppant munkaigényes feldolgozásának módszerei a műsor első percéből is kirajzolódnak. A tartalomjegyzék további részeinek felvillantása azonban talán hasznos lehet. Műsorvezető: „Egy hét alatt kilencezer kilométer Oroszországon át”. Az elnök: „Oroszország bármilyen sikere nem egyszerűen lelkesít, hanem magával ragad” – mondja gyerekek előtt. / Műsorvető: Megtudjuk, mi lesz az elnök jövő heti programja / És a mai felvételek: az ország elbúcsúzott (közben már Moszkvában a koporsót megérintő Putyint látjuk) Joszif Kobzontól”. A műsorvezető közeli (szűk szekond) képkivágásban: „Mindenesetre e hét legfőbb eseménye volt, mikor az elnök a néphez fordult, amelyben a nyugdíjreformmal kapcsolatos saját viszonyáról szólt, és javaslatokat tett a kormány előterjesztésének módosítására”.

Az adás első interjúalanya az államfő útját követő stáb szerkesztő-riportere. A több helyszínt is érintett szibériai, majd a Szocsiba tett utazás során szerzett személyes élményekkel vezette fel azt a riportot, ami Putyinnak a kemerovói bányában tett látogatásáról készült. Aztán a Szocsi Olimpia helyszínén tett vizit következik. Itt, az olimpiai létesítményekben az ország minden részéből féléves váltásban összegyűjtött tehetségek – sportolók, leendő matematikusok, balett táncosok, zenészek stb. – gondozása folyik akadémikusok, világhírű edzők, művészek bevonásával. Putyin itt köszöntötte az Eurovízió komolyzenei versenyének minapi győztesét, a tizenhat éves Ivan Besszonovot. Mint az adás egy későbbi részéből kiderült, a Szocsiból való elutazás előtt az elnök még beszállt egy jégkorong-edzésbe, egyébként, ha teheti, naponta egy kilométert úszik…

A műsor legalább húsz percét tette ki a parlament költségvetési és adóbizottságának szakértő elnökével folytatott beszélgetés, aki reflektált az elnök hét közbeni, félórás televíziós üzenetéből bejátszott mondatokra. (Azzal összefüggésben, hogy Oroszországban, az utóbbi tizenöt évben nyolc évvel nőtt – a nemzetközi összehasonlításban még így is alacsony – átlagéletkor, a dolgok mostani állása szerint a férfiak nyugdíjkorhatárát 60 évről fokozatosan 65-re emelnék, a nőkét 55-ről 60-ra, de a három-négy-öt gyermekesek 3, 4, illetve öt év kedvezményt kapnának. Megmaradna a veszélyes munkakörökben dolgozók korengedménye. Az idősebbeket foglalkoztatóknak adókedvezményeket adnának, bizonyos életkoron felül az állam esetleg átvállalná a banki adósságokat  – KDL.) Emellett az adásban, a teljesség igénye nélkül, szó volt a donyecki vezető elleni merénylet kapcsán a dél-ukrajnai helyzetről, Putyinnak az ukrán elnökhöz való viszonyáról, a néhai sztár énekes Joszif Kobzon hazafiságáról, segítőkészségéről és így tovább. Minden többé vagy kevésbé Vlagyimir Putyin szemüvegén keresztül láttatva, mindenekelőtt annak emberi arcát erősítve.

A fentiek leírásával csupán arra tettem kísérletet, hogy megmutassam annak, akit egyáltalán érdekel, miként formálják a mai Oroszország – ahogy történelmietlenül magamban nevezni szoktam – emberarcú abszolutista vezetőjének imázsát. Hogy aztán ehhez ki, miként viszonyul az orosz lakosságból azt én megítélni innen nem tudom. A magyar olvasónak is csak annyit mondanék: raktározza el emlékezetében, amit leírtam, ám óvakodjék a hirtelen véleménynyilvánítástól! Ne akarja saját értékrendjét számon kérni másokon! Bár ha meggondolom, ez az itthoni dolgainkban sem lenne haszontalan…#

CÍMKÉP: Putyin a tajgában (Képernyőkép az orosz állami tévé riportjából)

Sajnálom, nincs hozzászólási lehetőség, mert belefáradtam a fantom provokátorokkal való küzdelembe. De szavazni lehet! # #