Ott és akkor csupán vele kapcsolatban horgadhatott fel bennem a kérdés: „Saját elveidet rád alkalmazva, vajon mit szólnál hozzá, ha leköpnélek?”

Ma délelőtt, Ferencvárosban, a Gabona utcában megpillantottam Gaudi-Nagy Tamást, amint egy szürkés-kopottas személyautó körül matatott. Igen, azt a Gaudi-Nagyot! A volt országgyűlési képviselőt, aki kidobta az Európai Unió zászlaját a magyar Parlament ablakán, most meg – amint hírlik – arra készül, hogy az ismét Európai Parlamentbe tartó, az Európai Unió ellen ágáló Morvai Krisztina tanácsadója legyen.

Igen, azt a Gaudi-Nagyot vettem észre, aki május 6-án, kedden, a Kossuth téren, kezében egy szócsővel lincshangulatot teremtett, s rábírt egynémely magát igaz hazafinak tartó személyt arra, hogy Pásztor Istvánt, a vajdasági magyarok egyik vezetőjét némi köpködés kíséretében lehazaárulózza.

Azt a Gaudi-Nagyot láttam meg, aki másnap az állam által finanszírozott párttelevízióban büszkén a képünkbe vágta: „Pásztor István örüljön, hogy ennyivel megúszta, mert a hazaárulók a lámpavason szoktak lógni. (…) Ezért ez a legkevesebb, amit kaphatott Pásztor István, és minden hazaáruló meg fogja kapni a jussát.”

Az a helyzet, hogy Gaudi-Nagy Tamás egyik itt felsorolt cselekedetével sem értek egyet. És akkor nagyon enyhén fogalmaztam, mert szerintem, aki politikai hatalomszerzés, vagy megerősítés érdekében gerjeszt békétlenséget az országban, mindannyiunk ellen cselekszik. Vagyis elárul bennünket. Ha úgy tetszik: hazaáruló. Gaudi-Nagy említett tetteivel kapcsolatban ez a levezetés könnyedén elvégezhető, következésképp…

Nem mintha az úttörő címet oda lehetne ítélni neki ezért. Hasonló ügyet, nem egyet produkált a magyar politikai elit az elmúlt negyedszázadban. Viszont kedden délelőtt nem más köteles beszédes és hazaárulózós politikusokat láttam meg Ferencvárosban, a Gabona utcában, hanem éppen Gaudi-Nagy Tamást. Ezért in concreto, ott és akkor csupán vele kapcsolatban horgadhatott fel bennem a kérdés: „Saját elveidet rád alkalmazva, vajon mit szólnál hozzá, ha leköpnélek?”

Jellemző, hogy már a kérdés bennem való felötlését is visszataszítónak találtam. Így szinte önmagamtól megundorodva siettem tova, és hagytam, hogy az önhitt alak, aki az igazság letéteményesének, a haza tévedhetetlen védelmezőjének szerepében tetszelegve bélyegez meg és vegzál másokat, általam sem zavarva folytathassa kártékony ámokfutását. És már magam sem tudom, hogy azért háborgok-e belül még most is, mert az a viszolyogtató kérdés egyáltalán felhorgadt bennem, vagy azért, mert nem mentem át a túloldalra, és nem szembesítettem Gaudi-Nagyot azzal az indulattal, ami őt megpillantva öntött el ma délelőtt, a Gabona utcában.

#