A konzervatív értékek erősítése, az orosz–lengyel kapcsolatok javítása, esetleg a monarchia visszaállítása jegyében találkozhat a jövőben Ferenc pápa és Kirill moszkvai patriarcha.

Idehaza alig kapott figyelmet, hogy a hét fejlett ország vezetőjének legutóbbi eszmecseréje utáni napon Ferenc pápa feltűnően szívélyesen fogadta Vlagyimir Putyin orosz államfőt. Azt a Putyint, akit a hetek kizártak a tanácskozásukról, s aki június 10-én Rómába érkezve először a Vatikán állam fejénél – ily módon kollégájánál – vizitelt. Ezt megelőzően a két személyiség között 2013 decemberében, szintén a Vatikánban, jött létre hasonló megbeszélés.

Rómában, illetve Moszkvában eltérően adták meg a találkozó időtartamát, mintegy példázva a nyugati és a keleti időérzékelés közötti legendás különbségét. (Szicsasz!- ha ez még mond valakinek valamit.) A két órajárás szerinti ötven, illetve több mint hatvan perces találkozó légköréről a hivatalos közleményekhez képest többet árult el, hogy a katolikus egyházfő, a vendégével való hosszas kézfogás alatt, mindjárt az üdvözléskor azt mondta: „Elnök Úr, köszönöm a látogatását. Imádkozom Önért!” (A videón 0:50-nél) Ezt akár válaszként is felfoghatta az USA vatikáni nagykövete, illetve az ukrán görög-katolikus egyház vezetője, akik előzőleg arra akarták rávenni a Szentszéket, hogy álljon be végre a sorba és keményebben bírálja Oroszországot az ukrajnai konfliktusban játszott szerepe miatt. (Brávó, Amerika!)

Ukrajna is téma volt az audiencián

Ezzel szemben a kommünikék csak arra utalnak, hogy az audiencia központi témája a béketeremtés volt. A Moszkvai Patriarchátus külföldi egyházi kapcsolatokért felelős keresztényközi osztályának titkára, Sztyefán Igumnov az Izvesztyijának előzetesen adott, június 4-ei nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy ezen a téren Oroszország és a Vatikán együttműködése aktívabbá vált. Emlékeztetett arra, hogy a Szentszék, Oroszország és Libanon kezdeményezésére született meg a Közel-Kelet és a világ más részein üldözésnek kitett keresztények védelméről szóló, márciusi ENSZ-felhívás.

A béketeremtést célzó együttműködés kiterjed a Közel-Kelet és Észak-Afrika népirtás által sújtott térségeire. (Biztosan én vagyok a hibás abban, hogy   nem érzékelem a törekvések kézzel fogható eredményét?) Bár Igumnov nem hozta szóba Ukrajna ügyét, a Putyin-látogatásról kiadott vatikáni sajtóközlemény már ezt a témát is tartalmazta, rámutatva arra, hogy a helyzetet a minszki megállapodás alapján, a humanitárius kérdésekre is figyelemmel kell rendezni. (Erre persze megint csak annyit mondhat az ember: Hajrá!, bár jó lenne már ha túl lennének az érintettek a szimbolikus politizálás mindennap emberéletekkel és szétrombolt házakkal jelölt szakaszán!) 

Igumnov előzetes nyilatkozatában már szerepelt annak lehetősége, hogy a megbeszéléseken szóba kerülhet a két egyházfő jövőbeni találkozója is. Akár így történt, akár nem, erre nem tértek ki a kommünikék. De ahol ezer években mérik az időt, ott nem számít egy-két évtized. Most sem vehet senki mérget arra, hogy Kirill moszkvai pátriárka és Ferenc pápa találkozója rövidesen létrejön, amint azt a Corriere della Sera olasz lap június 28-ai, vasárnapi számában ismét felröppent. (Ismét, hiszen 1997-ben II. Alekszij pátriárka és II. János Pál régen várt találkozója elmaradt.)

Az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás óta nem találkozott egymással a római katolikus és az ortodox (keleti) egyház feje. Ehhez képest most, amikor a radikális iszlám kihívásaival néz szembe, annyi évszázad után a végveszélyt vizionálja a keresztény világ, mintha eljött volna az összetartás időszaka. A tavalyi novemberi, törökországi látogatásáról a Vatikánba tartó repülőúton Ferenc pápa azt mondta újságíróknak, akármikor készen áll a moszkvai pátriárkával való találkozásra. Az üzenetek sorában a legutolsó, hogy tegnap, a már említett Corriere della Serában Ilarion Volokalamszkij metropolita, a Moszkvai Patriarchátus külügyi vezetője kijelentette: tervezik a találkozót Kirill pátriárka és Ferenc pápa között egy, úgymond semleges országban, például Ausztriában, vagy Magyarországon.

Arccal Lengyelország felé

A témával kapcsolatos szűkszavú megnyilatkozások mögötti indítékokba az orosz kormánykörökhöz közel álló Izvesztyijában, a Ferenc pápa és Putyin államfő találkozása utáni napon megjelent elemzés enged bepillantást. Az újság a Szentszéket Oroszország politikai szövetségesének minősítette a Pavel Szvjatyenkov politológus június 11-ei cikke elé szerkesztett felcímben. (Szó, ami szó, első olvasásra meghökkentő párosítás, de mindjárt látni fogjuk, milyen alapon!)

Az újságcikk szerzője a G-7 vezetői által az Oroszország elleni gazdasági szankciók fenntartására felhívó üzenetére reagáló, a nyugatnak szánt kellemetlen szúrásként értékelte az audienciát. Szerinte a katolikus világ ugyanazzal a problémával szembesül, mint Oroszország. Meg akarják fosztani szuverenitásától, be akarnak avatkozni a belügyeibe. Ez a katolikus egyház esetében a nők pappá és püspökké szentelésének, a cölibátus eltörlésének, a Szentszék által irányított egyházi szervezet lakossági lelki szolgáltatást ellátó, egyszerű intézményrendszerré degradálásának követelését, végső soron a katolikus világ egésze fölötti, évszázados befolyásról való lemondásra való rábírási kísérleteket jelenti. Az orosz politológus szerint végső soron a Szentszék szuverenitásának, persona sui generis nemzetközi jogi státusának kikezdése a cél. (Igen, az összes fenntartásunkkal együtt értjük, hogy miről is van szó!)

Oroszország számára nem mellékes – bújik ki az ácskapocs a zsákból –, hogy a jelenlegi ukrán vezetés mellett elkötelezett Lengyelországban nagy a katolikus egyház befolyása. Amennyiben az ősszel esedékes parlamenti választásokon a konzervatív Jog és Igazságosság Párt kerül hatalomra, orosz részről arra számítanak, hogy a Szentszék a ruszofóbiát tekintve visszafogottságra intheti a jövőbeni lengyel vezetést. (Ebből azért kiderül, hogy a kettős mérce ettől a hatalmi konglomerátumtól sem áll távol, sőt...)

Az orosz politológus úgy látja, hogy a lengyel közvélemény már észrevette, hogy a hivatalos Kijev erőlteti a II. világháborúban a náci Németország oldalán harcolt Ukrán Felkelő Hadsereg tagjainak hőssé avatását. Azokét, akik mások mellett, a lengyelek ezrei elleni genocídiumban vettek részt. (Ezen természetesen magam is felháborodtam már az elmúlt másfél év alatt írt nem egy cikkemben, de ez ugyanannyit ért, mint a hivatalosságok pótcselekvése. De legalább a lelkiismeret! - mondhatjuk, hogy azért jól aludjunk.) 

Ezzel kapcsolatban az Izvesztyija cikkírója is felidézte azt az áprilisi helyzetet, amelyben a Kijevbe látogató Bronyiszlav Komorovszkij lengyel elnöknek jó képet kellett vágnia ahhoz a pofonhoz, amit látogatásához időzítve kapott az ukrán parlamenttől. A Verhovna Rada a 20. század ukrán szabadságharcosainak nyilvánította az Ukrán Nacionalisták Szövetsége (OUN), és az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) tagjait, illetve arról rendelkezett, hogy szociális juttatásokban kell részesíteni náci-banderista szervezetek veteránjait.

Ez a lengyel társadalom egy részében nemtetszést váltott ki. (Fogalmam sincs mekkora részében és mekkorát, csak azt tudom, hogy némely kritikátlan,  lengyel-filiával megfertőzött értelmiségi ismerősöm még pár hónapja is mentegette az amerikaiak által kiképzett banderisták segítségével, puccsal  hatalomra került ukrán vezetőket. Miközben persze az elődeik is - tisztelet a kivételnek - hozzájuk hasonló banditák voltak.) Viszont minden rosszban van valami jó: a moszkvai vezetés a lengyelek kiábrándulása miatt is reméli, hogy a Vatikán közreműködhet az ukrán krízis miatt kiéleződött lengyel–orosz kapcsolatok tompításában, a párbeszédben.

Visszatérni Európába!

A szerző a közös konzervatív értékekre vezeti vissza, hogy az Oroszországgal kapcsolatos enyhébb megközelítések európai képviselői erős katolikus vallási gyökerű államok, amelyek között Olaszországot, Ausztriát, Csehországot, Magyarországot sorolja fel. (Állításán most ne akadjunk fenn, cikkünket ő úgysem fogja olvasni! Inkább lássuk érvelésének további részét!) Szerinte természetes, hogy ezen országok cselekvését is a gazdasági érdekek határozzák meg, de nem szabad figyelmen kívül hagyni az ideológiai–vallási tényezőt sem. Amennyiben a római pápa közreműködésével el lehet érni az orosz–lengyel kapcsolatok feszültségeinek enyhítését, az európai katolikusok ha nem is Moszkva szövetségeseivé, de legalább beszédpartnerévé válhatnak – feltételezi az orosz politológus, majd hozzáteszi: a mai feszült helyzetben, amelyben a saját haszonra dolgozó USA és Nagy-Britannia a Moszkvával való beláthatatlan konfliktusba keveri Európát, ha mindenki megőrzi jelenlegi pozícióját, már az is eredmény.

Hát ilyen lesz a szép új világ? – kötekedhetnénk. De hagyjuk! A lényeg, hogy mindebből az orosz ügyekben csak a nyugati médiából tájékozódó olvasó számára is kitűnhet, hogy az ellenkező híresztelések ellenére a Kreml irányítóiban, magában Putyinban is, ég a vágy, hogy egyenjogú partnerként fogadják vissza országukat a nemzetközi közösség nagyjai, amennyiben ez a szuverenitás megőrzése mellett történik.

A két egyházfő régóta esedékes találkozójának időpontját alighanem ez hozhatja belátható közelségbe. Mert hozzájárulhat ahhoz, hogy visszatérjen az a nem is oly távoli, nem mellesleg Európa minden polgára számára megnyugtatóbb időszak, amikor az Európai Unió és Oroszország nagy tempóban dolgozott az eurázsiai gazdasági szövetség létrehozásán. (Illúzióink azért ezzel kapcsolatban se érjenek az égig! Arról nem volt szó, hogy abban a világban a gazdagok nem még gazdagabbak, a szegények nem még szegényebbek lesznek! Ám lássuk be, nem mindegy, hogy a létminimum szintjét milyen magasságban húzzák meg.)

Amint ezt az orosz vezetők szüntelenül hangoztatják: a folyamatnak az USA nyílt beavatkozásával kirobbantott ukrajnai konfliktus vetett véget. Azóta pedig erre hivatkozva az orosz határok közelébe telepített, egyre több amerikai fegyver és katona, szerintük, lényegében Középkelet-Európa amerikai megszállása tartja fenn a feszültséget. (Történetesen ebben a kérdésben akceptálom az orosz vezetés érvelését.)

Hazahívták a cárok utódait

Nagy kérdés, végül hogyan reagál az egyre kaotikusabb európai helyzetre a ma másodhegedűs szerepre kényszerített Németország, Franciaország, s az Oroszország elleni szankciók bumeránghatásaként immár egy éve jelentékeny gazdasági veszteséget elszenvedő minden más európai unióbeli állam.

Mindenesetre a hétvégén felröppentette a kísérleti léggömböt Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter a Welt am Zonntagnak adott interjúban. Azt mondta, hogy mielőbb helyre kell állítani a baráti kapcsolatokat Oroszországgal, amely az Európai Unió legfontosabb szomszédja marad, és a Német Szövetségi Köztársasággal együtt határozza meg Európa jövőjét. Nem mintha nem lenne igaz, de 2015-re fellazított agyamra meglepetésszerűen ható utalást tett arra, hogy Oroszország részt vett a II. világháború utáni európai rendszer megteremtésében, s ennek megfelelően kell gondoskodni arról, hogy ne rombolják le mindazt, amit az európai békés évtizedek létrehozásában nagy nehézségekkel hoztak létre.

Mit ne mondjak: ez a Jaltáig visszanyúló levezetés az utóbbi időben nem jutott eszembe! Persze nem tudható, hogy nem verte-e ki a biztosítékot a külügyminiszter fejtegetése a teljes német kormánynál, a jó ideje láthatóan sarokba szorított Angela Merkel kancellárnál, s főként Washingtonban. Végtére nem dísznek állomásoztatják a II. világháború befejezése óta a legyőzött Németországban az amerikai csapatokat! (Persze, hogy tudom, hogy ideiglenesen és NATO-szövetségesként!)

Amiben viszont biztosak lehetünk: ha törik, ha szakad, Oroszország továbbra is nagy léptékben korszerűsíti haderejét. Bár az orosz állami tévé vasárnap esti Voszkrésznij vécser című vitaműsorában is elhangzott, hogy az Amerikát sakkban tartani képes orosz elrettentő erő nagysága és képességei miatt nem feltételezik, hogy az USA bevetné Oroszország ellen a hadseregét. Szerintük ugyanis az amerikai hadsereget elsősorban a saját szövetségesek megregulázására kvártélyozzák Európában. (Ha a Monroe-doktrínára gondolunk, amely szerint az USA fegyveres erőinek fő feladata az amerikai gazdasági érdekek védelme a világ bármely pontján, lehet is ebben valami...)

Ám ettől függetlenül a Kremlben úgy tartják: egy véletlen konfliktus kirobbanására mindig készen kell állni. Mert ahogyan egy ízben Putyin is hivatkozott Napóleon mondására: az az ország, amely nem látja el megfelelően saját hadseregét, előbb-utóbb más országét fogja etetni.

Emellett az orosz vezetés nyilvánvalóan minden más, békés eszközt is be fog vetni annak érdekében, hogy hazájában ismét beköszöntsenek a gyarapodás évei. Ebbe beletartozhat a római pápa és a moszkvai patriarcha személyes kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Beletartozhat az is, hogy Moszkva az észhez térő, úgymond keresztény Európával együtt veszi fel a kesztyűt az Oroszországot a végtelen déli határokon túlról szintén fenyegető radikális iszlám erők ellen. És talán beletartozhat egy államforma-váltás is. Mindenesetre a Romanov-ház két tagja – közvetítőn keresztül – már kapott felkérést arra, hogy cári leszármazotthoz méltó körülmények közé térjen vissza Oroszországba, s kapcsolódjék be annak közéletébe. #

KIEGÉSZÍTÉS: A cikk első három tucatnyi olvasója még a lila kiemeléssel jelölt személyes megjegyzések nélkül találkozott a szöveggel. Miközben elnézést kérek tőlük, biztosíthatom őket, hogy az eredeti mondatokban legfeljebb stilisztikai változtatásokat hajtottam végre, az írás tényeiben nem következett be módosulás.

MÁSODIK KIEGÉSZÍTÉS: Egy kommentelő a következő problémát vetette fel: "...aki június 10-én Rómába érkezve először a Vatikán állam fejénél – ily módon kollégájánál – vizitelt." Ez a mondat esetleg arra utal, hogy az orosz államfő egyúttal egyházfő is? Vagy arra, hogy a pápa Vatikán államfője? Válaszom:

Amikor a kissé frivol, „kolléga” kifejezést leírtam, valóban azon az alapon gondolkodtam, hogy Ferenc pápa Vatikán állam, Putyin pedig az orosz állam feje. Bevallom, nekem is megfordult a fejemben, hogy a XVII. század közepétől egyfajta teokratikus berendezkedés kezdett kialakulni, és ennek bizonyos kihatása van a mai orosz viszonyokra is, de nem akartam a dologba belebonyolódni.

Amit erről én tudok – bár természetesen nem vagyok a kérdés szakértője – e tekintetben az 1654-ben az Oroszországban megreformált, s emiatt 1971-ig kettészakadt (raszkol) pravoszláv egyház vezetője, Nyikon pátriárka úgy gondolta, hogy a világi hatalmat alá kell rendelni az egyházinak. Ezt azonban nem fogadta el a cár (I. Alekszej), és az 1666–67-es moszkvai zsinat meg is fosztotta Nyikont a hatalmától.

Alekszej törekvéseit I. Péter (1682–1725 részben társuralkodóval) folytatta, miután tervei megvalósítását az ortodox főpapok akadályozták. Nem engedte megválasztani az 1700-ban elhunyt Adrián pátriárka utódját, majd 1721-ben eltörölte magát a patriarchátus intézményét is. Helyette 12 tagú egyházi testületre bízta az egyház irányítását. A Szent Szinódus tagjait a cár nevezte ki, és bármikor felmenthette őket. Akaratát személyes megbízottján, a főügyészen keresztül is érvényesítette az egyház vezetésében. Az állami ellenőrzést II. Katalin tovább fokozta: az egyházi vagyont államosította, jövedelmeit kisajátította, a papok ellátásáról az állam gondoskodott.

Ez azt jelenti, hogy Oroszországban elismerték a cár egyház fölötti hatalmát, amit isten akaratából való felkentségükből vezettek le. (Egy ilyen levezetés található itt, orosz nyelven: russkie-idut.ru/arhiv/nomer21/21-1.htm )

Az állam és az egyház szétválasztására 1917-ben került sor, amikor ismét választottak pátriárkát. Az ortodox egyháznak nincs egységes központja. Oroszországban a moszkvai pátriárkát tekintik a pravoszláv egyház legmagasabb rangú, helyi püspökének, akinek címe: Moszkva és egész Oroszország Pátriárkája.

Tevékenységébe az államfő nem szól bele, bár nyilvánvaló, hogy egyfajta erősödő munkamegosztás alakult ki a világi és az egyházi hatalom között, amelynek részeként az egyház igen jelentős állami forrásokhoz jut, s az állam hatalmas templom- és kolostorépítő, műemlék-helyreállító programokat finanszíroz. Ezzel szemben igényli a társadalom lelki megerősítésében, illetve a karitatív tevékenységben való konkrét egyházi szerepvállalást. Az állam legfőbb vezetői minden fontos vallási ünnepen részt vesznek, kitüntetésekben, ajándékokban részesítik az egyházi vezetőket, televíziós kamerák előtt köszöntik őket jeles évfordulókon. Nagy kérdés, hogy a cikkem végén megpendített, esetleges monarchikus rendszerre való áttéréssel, ez a viszony hogyan alakul majd. #