Felértékelődni látszik egyes közép-kelet-európai országok, köztük Magyarország jelentősége.

Beteljesülni látszik az amerikai átok. Mintha Ukrajnában is megismétlődne mindaz, amit Afganisztánban, Irakban, Líbiában, Szíriában, Jemenben az amerikai beavatkozás következményeként tapasztalhattunk. A szabadság, a demokrácia, az emberi jogok megvédésének lózungjaival, valójában az USA geopolitikai, illetve gazdasági-pénzügyi céljai érdekében, azonos forgatókönyv alapján, megrendítették a helyi hatalmat. Ennek jegyében felfegyverezték a tálibokat, a radikális iszlám harcosait, s a hasonló banditákat, akik aztán önállósultak, s ma tízezer számra esnek áldozatul nekik az ott élők, nem mellesleg több milliós menekült hullámot indítva el Ázsia és Európa felé.

Amíg Oroszország kontrollálta az ukrajnai térséget, addig nem fenyegetett egy határokon átcsapó fegyveres konfliktus. Bár megfanyalogtuk a korrupt oligarchák által uralt ukrajnai rendszert, abba nem haltak bele egy év alatt több mint hatezren, köztük az Odesszában élve elégetettek. Abban a 2014 előtti helyzetben, bármilyen is volt, nem vált földönfutóvá legalább 1 millió ember, hogy a Délkelet-Ukrajnában élők sehol fel nem jegyzett, az éhség, a gyógyszer- és tüzelőhiány miatti mindennapi szenvedéseiről említést se tegyek.

A nyugati sajtó – az ellenségkép-gyártás régi receptjének megfelelően – mindenre jókora putyinozással ad magyarázatot. Lényegében figyelmen kívül hagyja az olyan megnyilatkozásokat, mint amilyeneket felelős nyugati közéleti személyiségek még időben megtettek.  Vagy az olyan figyelmeztetéseket, mint amilyeneket Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter fogalmazott meg. Vagy amivel halála előtt búcsúzott az európaiaktól a Nobel-díjas író, Günter Grass az El País spanyol lapban: „Értsék meg Vlagyimir Putyin orosz elnököt, és ne hagyják magukat ennyire az amerikai érdekektől vezérelni.”

Sajtónk, miközben felturbóz, összefüggéseiből kiemelve tárgyal minden kuriózumot, rendre adós marad például az oroszországi fegyverkezéssel kapcsolatos, elmélyült elemzéssel. Mint ahogyan annak lehetséges következményeivel sem foglalkozik érdemben, hogy az amerikai hadsereg egyre közelebb viszi az orosz határokhoz harci járműveit, és folyamatosan gyakorlatoztatja katonáit Lengyelországban, valamint a Baltikumban. Azt sem mutatja be, milyen veszéllyel fenyeget, hogy Ukrajnában ezrével vannak jelen az amerikai kiképzők.

Ebben a helyzetben felértékelődni látszik egyes közép-kelet-európai országok, köztük Magyarország jelentősége. Moszkva oldaláról mindenképpen. A munkácsi fegyveres összetűzések óta kétnaponta ad hírt az orosz állami televízió a magyar kormány reagálásairól, szemléz több magyar újságot, mutatja be az Osztrák-Magyar Monarchia térképét, benne a Magyarország mai határához kapcsolódó kárpátaljai nyúlványt kiemelő résszel. Ennek alapján akár úgy is érezhetnénk – jóllehet szokás szerint erről nekünk nemigen van fogalmunk – máris az ütközőzóna első vonalában vagyunk.

Az újságokban, internetes portálokon is többször szerepel Magyarország Ukrajnával összefüggésben. Az oroszul tudók figyelmébe külön ajánlok egy cikket az Izvesztyijából. Új Ausztria-Magyarország címmel arról van benne szó, hogy Ausztria, Csehország, Szlovákia és Magyarország sokkal rugalmasabban viszonyulhatnak Oroszországhoz, mint Lengyelország és a Baltikum államai. A szerző óvatos optimizmussal tekint az egykori Osztrák-Magyar Monarchia történelmi, kulturális és vallási okokra is visszavezethető lehetséges orientálódására Oroszország felé abban az értelemben, ahogyan semlegességi alapon Svédország és Finnország is jó kapcsolatokat ápol Moszkvával.

Hogy valóra válik-e az orosz politológus eszmefuttatása Oroszország úgymond kelet-európai játszmájáról, majd eldönti az idő. Én mindenesetre nem fogadnék erre nagy tétekben. Az viszont kétségtelen, hogy Ukrajnán belül viharos gyorsasággal változik a helyzet. Immár – a katasztrofális helyzetben lévő gazdaság frontját nem számítva – legalább három fronton kell harcot vívnia a kijevi vezetésnek.

I. UKRAJNAI FRONT Kelet-Ukrajnában tovább erőlteti a katonai megoldást az amerikai tanácsadók által irányított kijevi hatalom. Petro Porosenko, Ukrajna elnöke a napokban bejelentette, hogy az úgynevezett antiterrorista műveleti zónában szolgáló katonák száma elérte a 64 ezret. Ennek aztán van is eredménye! Például szombatról vasárnapra virradó éjszaka a belövéseknek újabb civil áldozatai voltak, és további lakóházakban, gyermekintézményekben keletkeztek károk. A felkelők – saját közlésük szerint – immár a 100 milliméter kaliber alatti lövegeiket is visszavonták az ütközőövezet nagy részéből. Az ezeknél nagyobb űrméretű fegyverzet kölcsönös eltávolítására már korábban sor került.

Jó egy éve azért robbantak ki a harcok, mert a két terület orosz ajkú lakossága – a Krímhez hasonlóan – Ukrajnán belüli autonómiát követelt. Ezt a puccsal hatalomra került kijevi vezetés nem volt hajlandó elfogadni, sőt a korábbi években amerikai segítséggel kiképzett, enyhén szólva is radikális-nacionalista büntetőgárdákat szabadított a térségre, majd a hadsereg is támadást intézett a saját országrész és az ott élő ukrajnai állampolgárok ellen.

Jóllehet a kijevi vezetők szavakban mindenki előtt esküdöznek, hogy mindent megtesznek a harcok beszüntetéséért, két, nemzetközi segédlettel létrejött, békeegyezmény sem hozta meg a fegyvernyugvást. A parlament július 16-án elutasította, hogy a megállapodás szerinti decentralizálás jegyében különleges státuszt adjon a donyecki és a luganszki területnek. Maga Porosenko jelentette ki, hogy ez így van rendjén. Mindezt azzal tetézték, hogy helyi választásokat írtak ki, amit – a két megye kivételével – Ukrajna egész területén megtartanak októberben. Eközben azzal számolnak, hogy jövőre jelentősen emelik a délkeleten folyó harcok finanszírozását. Történik ez abban az országban, amely külső állammal nem áll hadban, csupán saját népével.

Mert ne higgyen senki a látszatnak: Ukrajna nem üzent hadat Oroszországnak, sőt üzletel vele, még ha nem is vitáktól mentesen. Emellett ukránok milliói dolgoznak vendégmunkásként Oroszországban, szabadon hazautalva sok-sok milliárd, részben az ukrán költségvetésbe befolyó rubelt. Az orosz külügyminisztérium ezért is mutathatott rá némileg tamáskodva a hétvégi közleményében: az ukrán parlament elé került alkotmánymódosítási javaslat nem felel meg a február 12-ei minszki megállapodás 11. pontjában foglaltaknak. A tervezetben egyáltalán nem jelennek meg Délkelet-Ukrajna érdekei, az előkészítésbe nem vonták be az érintett területek valódi képviselőit.

Az egész huzavona mögött alighanem az áll, hogy a jórészt Amerikában kiválasztott, sőt az USA-ból exportált meghatározó kijevi vezetők és washingtoni megbízóik attól tartanak, hogy egy föderatív ukrán állam oroszok lakta részeiben túlságosan erős lenne Moszkva befolyása. Nem állítom, hogy nincs benne valami, s hogy ez nem veszélyeztetné az amerikai és brit cégeknek sietve odaítélt földgáz-kitermelési koncessziókat és más zsíros üzleteket, amelyeket nagy erővel készít elő például a grúz-amerikai Miheil Szaakasvili, aki most Odessza kormányzójaként találta meg újabb helyét a nemzetközi tőke szolgálatában! De akkor legalább mi ne bolondítsuk itt egymást mindenféle mellébeszéléssel!

II. UKRAJNAI FRONT

Az ország legnyugatibb része, a Kárpátokon inneni terület is fegyveres összetűzések színtere lett. Munkácson jó egy hete lövöldözés zajlott a jelenlegi kijevi hatalom 2014-es puccsában aktív szerepet vállalt Pravij Szektor fegyveresei és helyiek, köztük rendőrök között. A tűzharcnak halálos áldozatai és sebesültjei is voltak. A hivatalos álláspont szerint: bandaháború zajlott a cigarettacsempészet és az úgynevezett erdőmaffia, a hatalmas erdőségekben kitermelt fát külföldön rendkívüli haszonnal értékesítő feketekereskedelem ellenőrzéséért. Hogy azonban ennél többről van szó, azt az a sietség is jelzi, ahogyan Petro Porosenko államfő leváltotta a megyei közigazgatási hivatal elnökét, és Ungvárra utazva beiktatta az új vezetőt Hennagyij Moszkal személyében.

A dolog pikantériája, hogy az új vezető Moszkalként olyan nevet visel, amit az ukrán, a lengyel, a belorusz nyelvben az oroszok gúnyneveként használnak. Ennél persze többet mond, hogy Porosenko a beiktatáskor kiemelte: ezt megelőzően Moszkal Luhanszk megye katonai-polgári közigazgatása élén „a lövedékektől nem félve”, sikerrel intézte az ügyeket a frontvonal legveszélyesebb pontjain. 2001–2002-ben már betöltötte Kárpátalja megye kormányzói tisztét. Előtte, 1995 és 1997 között a kárpátaljai rendőrség parancsnoka volt, és jelentős eredményeket ért el az akkor Kárpátalján virágkorát élő szervezett bűnözés elleni harcban.

Első munkanapján, Moszkal úttorlaszokkal, kikerülhetetlen teherautókkal záratta le azt a négy hágót, amelyek összekötik a megyét az ország többi részével.  Elvben mindenki csak a hágók ellenőrző pontjain fegyverrel szolgálatot teljesítő vámosok, határőrök és rendőrök ellenőrzése után juthat tovább. Moszkal arról is megállapodott Ukrajna belügyminiszterével, Arszen Avakovval, hogy a frissen felavatott rendőrök Ungvár és Munkács területén, valamint a két város közötti útvonalon teljesítenek szolgálatot. Egyszersmind kivonják a régi, a bűnözőknek feltételezhetően lekötelezett állomány tagjait.

De többről van itt szó, mint a helyi maffia elleni harcról. Egyrészt a ruszinok, akik a korábbi ukrajnai alkotmány alapján szintén autonómiában reménykedtek, állandóan mozgolódnak a Kárpátalján. Másrészt az események hatására galíciai autonómiát követelők vonultak fel Lvivben (Lemberg, Lvov) a hétvégén. Az ügy egyik nemzetközi vetületét pedig az jelzi, hogy Kárpátalja új vezetője bejelentette: a kábítószer-, cigaretta- és az embercsempészet elleni harcban Romániával, Lengyelországgal, Szlovákiával, Magyarországgal is együtt kíván működni. Tevékenységének a belügyi szakágon túlmutató vonatkozására abból lehet következtetni, hogy pénteken Beregszászon tanácskozást tartottak arról, miként lehetne az eddigieknél hatékonyabban mozgósítani a katonaköteles férfiakat.

III. UKRAJNAI FRONT

A II. világháborús rémtetteket elkövető banderisták eszmei örököseiből álló fegyveres osztagok egyre nagyobb fejfájást okoznak az ukrán vezetőknek. Hatalmukat részben nekik, a szélsőséges nacionalistáknak köszönhetik, hiszen tavaly télen, Kijevben ők teremtettek olyan erőszakos légkört, amelynek kezelésére nem volt képes az akkori államfő Viktor Janukovics. Megbuktatása után először ezeket, a Pravij szektor (Jobb szektor) nevű szervezet által irányított szabadcsapatokat, nácgárdákat, zászlóaljakat fegyverezték fel a délkelet-ukrajnai büntetőakciókhoz.

Bár egy ideje a központi hatalom nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy betagolja őket a hadseregbe, általában nem engedelmeskednek a hadvezetés parancsainak, nyilvánosan bírálják a tábornokok intézkedéseit, diktálni szeretnének a minisztereknek, a kormányfőnek és az államelnöknek. Nyíltan értésre adják: szolgálataikért most már fizetni kell. Például azzal, hogy átengedik nekik a csempészeti üzletág egyik legjobban jövedelmező részét, a kárpátaljait. Minthogy ez veszni látszik, vezetőjük, Dmitrij Jaros harci riadókészültségbe helyezte a szervezet teljes politikai és katonai állományát. Bejelentette, hogy követelik a belügyminiszter menesztését.

Emellett, a már megszokott náci-banderista, fasiszta jelképek alatt kisebb-nagyobb megmozdulásokat szerveztek az elmúlt napokban Nyugat-Ukrajna nagyobb városaiban. Jaros, június 18-ai Facebook-üzenetében, a Munkács környéki erdőkben még mindig bujkálókra hivatkozva hívta fel minden fegyvertársát, vagyis saját emberei mellett valamennyi fegyveres erő tagját arra, hogy ne teljesítsék a hatalom üzéreinek bűnös parancsait. Merthogy úgymond – miközben a hazafiak a vérüket ontják – ők milliárdos haszonra tesznek szert, s abban érdekeltek, hogy minél tovább tartson a háború. Néhány napja már Porosenkot is lemondásra szólította fel a népvezér, most pedig vecsét, azaz népgyűlést hirdetett július 21-re a Kijevi Majdanra, de újabb, egységes tüntetéseket is kilátásba helyeztek a jövő hónap elejére. #