Értem én, hogy 2024. február 24-én arról emlékezik meg a világ, hogy Oroszország éppen két éve támadta meg Ukrajnát. Ám miért a hallgatás a Majdan dicsőségesnek mondott forradalmának tizedik évfordulójáról? A háború közepette talán tényleg nem kellene nagy csinnadrattát csapni. De hogy február 23-án miért nem ünnepeltek legalább egy röpke pillanatig azok, akik

az Európai Unió és a NATO felé fordulás, a demokrácia győzelmének fényes óráiként élték meg, amikor a parlamentbe betörtek az addig a kijevi főteret lángba borított, heteken át katonai jellegű tábort működtetett szabadcsapatok, azt fel nem fogom.

Vagy talán 2014. február 22-ről 23-ra virradóan nem kiűzték onnan a megválasztott képviselők egy részét? Nem megválasztatták a parlament elnökévé Alekszandr Turcsinovot, a Joe Biden szerinti fiatal, akkor ötven éves hazafit, a közgazdaságtudományok doktorát, irodalmi művek szerzőjét, aki addigi politikai karrierje során a titkosszolgálatok ügyeibe is beleláthatott? Némi külső segítséggel – némi? – elérte, hogy ne érvényesítsék a 2014. február 21-ei megállapodást, ami a megnyugvást hozhatta volna el.

Aztán hamarosan egy olyan bábkormányt is sikerült létrehozni, amelynek legfontosabb posztjain külföldi, köztük amerikai állampolgárok voltak. Nemde bár, ezt azért meg kellett volna ünnepelni! Csak nem azért nem kerítettek rá a sort, mert akkor arról is szólni kellett volna, hogy az államcsínyt – mert nevezzük a nevén azt, ami történt! – megelőzte az ukrajnai politikai válság megoldásával kapcsolatos megállapodás aláírása, s ennek zátonyra futtatása felvállalhatatlan? Mindenesetre az alábbi személyek látták el kézjegyükkel:

A megállapodás előirányozta

A megállapodást tanúként jegyezte az Európai Unió részéről a létrehozásában közreműködött

Az ukrán parlament, a rada az aláírást követő egy órán belül meghozta a döntést a 2004-es alkotmány visszaállításáról, de a dologból a végén nem lett semmi. Hozzáteszem: ezt követően még két további megállapodást hoztak tető alá a szóban forgó európai országok, de egyik sem hozott megnyugvást Ukrajnában. Egyszerűen azért nem, mert az eseményeket mozgató Amerikai Egyesült Államok kormánya mögött álló tőkés köröknek nem ez volt az érdekük.

Ezt talán látja már mindenki, aki nem illúziókban ringatja magát a globális hegemón szerepét bármi áron megőrizni akaró Washingtonnal kapcsolatban. Akkor kezdték meg az Európai Unió határozott alávetését, annak a célnak az érvényesítését, hogy Európát elvágják az orosz piactól és erőforrásoktól. Ennek lett aztán a következménye minden más is. A donyeci felkelés, s annak az ukrán fegyveres erőkkel nyolc éven át tartó leverési kísérlete több mint tízezer civil áldozattal, Ukrajnának a NATO bázisává való tételével, a végén a háborúval, s az EU jelentéktelenné válása, lassú elszegényedése.

De akkor mindennek még előtte volt Ukrajna és a világ. Kijevben, 2014-ben még az elnöki túlhatalom korlátozása, illetve visszavétele körül folyt a hajcihő. A hivatalban lévő elnököknek – Janukovicsnak ugyanúgy, mint a későbbi Porosenkónak vagy a jelenlegi Zelenszkijnek – az volt a céljuk, hogy ők határozzák meg a kormányok összetételét és működésének feltételeit, s abba a parlamentnek minél kevesebb beleszólása legyen. Az ország és lakóinak sorsa a legkevésbé sem érdekelte és érdekli őket. Ezért mindegyikről csak igen erős szavakkal tudnék írni, mert

egyiket sem látom kisebb gazembernek a másiknál.

A politikát átszövő oligarchikus maffiarendszer szovjet időkből önmagukat átmentett köpönyegforgatói és a hatalomba szerelmes újabb generáció kalandorai nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy Ukrajna, először a történetében, önálló, kiváltságos adottságaival jól sáfárkodó, virágzó állam legyen. Persze, a vezető réteg vagyon iránti mohósága, hataloméhsége, a csúcson lévők bűnözése, az állami javakat megszerzett oligarcháknak az alvilággal, egyúttal a nemzetközi pénzvilággal való összefonódása, kirívó életmódja, illetve az alul lévők egyre növekvő szegénysége, kiszolgáltatottsága önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy a feszültségek országszerte erőszakos megmozdulásokba, rendőrségi épületek elfoglalásába, tömeges fegyverrablásokba, esetenként lincselésekbe torkolljanak.

Még egy külső megfigyelő számára is nyilvánvaló volt, hogy Amerika akar berendezkedni Ukrajnában. Kiderült ez Victoria Nuland térségi megbízott nyilatkozataiból, sorozatos kijevi látogatásaiból, az amerikai alapítványok által finanszírozott, az oroszellenes ukrán nacionalizmust aljas módon szító propganda egyre agresszívabbá válásából, az ukrajnai fegyveres erőkben, a banderista-fasiszta eszmeiségű, az események erőszakos alakításában szerepet játszott szabadcsapatok külföldi zsoldosokkal kiképzéséből, finanszírozásából, általában is a Pentagon és a CIA alig leplezett befolyásából, az orosz flotta által a Krímben használt támaszpont iránti fokozott amerikai érdeklődésből.

Ha valakinek kétsége lenne Washington szerepét illetően, neki hadd idézzerem az akkori alelnök, a mai elnök, Joe Biden 2017 novemberében napvilágot látott memoárjának egyik részletét! Ebben arról írt, hogy felhívta az ukrán elnököt és azt mondta neki:

„a mesterlövészei tucatjával ölik meg az ukrajnai polgárokat, s nekünk hiteles bizonyítékaink vannak arra, hogy a legkeményebb eszközökkel akar fellépni a tüntetések leverése érdekében. Előtte több hónapon át figyelmeztettem, hogy visszafogottabban kell viselkednie az ukrán állampolgárokkal szemben, de aznap este, a három hónapja tartó tüntetés után, közöltem vele, hogy mindennek vége: vissza kell hívnia fegyvereseit és távoznia kell.”

Megjegyzem: több forrás, köztük két odautaztatott, és tévében nyilatkozott, az egyik középület tetejéről a tömegre és a rendfenntartókra egyaránt tüzelt grúz mesterlövész állította, hogy kívülről (is) szervezték a vérengzést. Az ukrajnai Berkut rohamosztagosai már akkor panaszkodtak, hogy lőfegyver nélkül, alkalmatlan felszereléssel kell szembeszállniuk a képzett szabadcsapatok tagjaival.

Mindenesetre, a jólelkű, csak jót akaró, hosszú amerikai politikai pályafutása alatt minden ártatlan ember meggyilkolása ellen tiltakozott, az amerikai hadsereg által földönfutóvá tett milliókért a szavát felemelt  – ja, nem! –Joe Biden azzal fényezte magát az emlékiratában, hogy úgymond figyelmeztette Janukovicsot: ne várja „orosz barátaitól”, hogy megmentik a katasztrófától! „Elvesztette az ukrán nép bizalmát”, és „a történelem keményen fogja megítélni, ha továbbra is ukrán állampolgárokat gyilkol”.

„Másnap” Janukovics elhagyta az országot, és a kormány irányítása „átmenetileg a fiatal hazafi, Arszenyij Jacenyuk kezébe került” – rögzítette emlékirataiban Biden. (Forrás: Promise Me, Dad: The Heartbreaking Story of Joe Biden's Most Difficult Year) Ugyanekkor a lengyel külügyminiszter és a rada ellenzéki képviselői szintén nyomást gyakoroltak az irháját mentő államfőre. Radosław Sikorski Varsóban azt nyilatkozta, hogy a megállapodás nem garantálja az ukrán elnök személyes biztonságát. Ezzel együtt, a teljes kapitulációt rossz ötletnek tartaná. De az addig Washington, Berlin, Varsó, Brüsszel és Moszkva között pávatáncoló Janukovics nem ezt gondolta, s híveit cserben hagyva megfutamodott.

Mindezt azokban a napokban, Budapestről bajosan lehetett volna ennyire pontosan összeszedni. Ezért választottam egy akkori cikkeim tételes újraközlése helyett a fenti összefoglaló írását. Ezzel együtt sem kell szégyenkeznem. A korabeli beszámolóimban lényegében ugyanezeket az eseményeket, ugyanezekhez a személyekhez kapcsolva írtam le. Bárki meggyőződhet erről, ha rákattint a Bekiáltásban 2014. 02. 19-én hajnalban közzétett „Ukrajna: Újra lángok, újra halottak”, vagy a 2014. 02. 27-én megjelent, „Ellen Majdan Szimferopolban” című írásaimra. Ezeket ilyen cikkek előzték meg Ukrajnával kapcsolatban: „Nő a nácik befolyása”, „Torzítva tudósít a média”, „Finanszírozni kell Ukrajnát”, „Egy lépésre a polgárháborútól”, „Oroszország: Dühösek az ukránokra”, „Kissinger az amerikai kormányzatot bírálja. A többit pedig majd márciusban a tíz évvel ezelőtti márciusból...#