Orosz-amerikai szópárbaj
Propaganda hadjárattal vádolták egymást az úgymond beteges orosz mentalitás és a kíméletlen amerikai önzés szószólói.
A NATO-katona saját árnyékát meglátva kiáltja a Ria Novosztyi oroszországi hírügynökség karikatúráján, hogy „Elkaplak!” Vitalij Povickij rajza pontosan kifejezi, hogyan viszonyulnak Moszkvában a nyugati médiumokban hetek óta zajló, Oroszország elleni hangulatkeltéshez.
A mostani sorozat azzal kezdődött, hogy a ma még tekintélyesnek számító csatorna, a BBC úgynevezett dokumentumfilmjében Vlagyimir Putyin államfőt járatták le Oroszországból emigrált úgynevezett üzletemberek. Az orosz elnök mesés magánvagyonával kapcsolatos feltételezéseiket a csatorna az amerikai pénzügyminiszter-helyettesnek azzal a kijelentésével próbálta igazolni, hogy „a viszonyok ismeretében nekem úgy tűnik fel: az állítások akár igazak is lehetnek”.
Ezt követte annak sulykolása, hogy Oroszország támadást készít elő az Európai Unió országai ellen.
A héten a londoni Daily Mail nevű bulvárlaphoz vészjósló forgatókönyvet juttattak el arról, hogy hány óra alatt és milyen hadmozdulatokkal szállhatnák meg az oroszok a Baltikumot. A NATO főtitkára éves jelentésében azt állította, hogy Svédország elleni atomcsapást gyakorol az orosz hadsereg. Ahogyan az előző posztban is szó volt erről: a feltételezett orosz villámháború kivédésére hoznának létre félkatonai alakulatokat Lengyelországban, erre hivatkozva tervezi négyszeresére növelni európai katonai kiadásait az Amerikai Egyesült Államok.
Mindezt enyhén szólva is méltatlankodva fogadják a moszkvai hatalmi körök. Ha pedig hihetünk az orosz állami tévé csütörtök éjszakai, Pojegyinok (Párbaj) című műsorához kapcsolódó, telefonos, tehát nem reprezentatív szavazásnak, az oroszországi közvélemény nagy része képtelenségnek tartja a feltételezéseket. A kék pulpitusnál az orosz álláspont mellett érvelő, a nyugati viszonyokat is jól ismerő, közéleti és világpolitikai jártasságát korábban számos televíziós vitában bizonyító orosz–örmény–amerikai Karen Sahnazarov filmrendező és tanácsadói 75 ezer 240 szavazatot kaptak. A piros emelvénynél küzdő, Moszkvában született, de huszonhét éve az Egyesült Államokban élő, a legbefolyásosabb amerikai lapokban rendszeresen publikáló amerikai-orosz történész-politológus, a washingtoni Center on Global Interest elnöke Nyikolaj Zlobin és segítői 8 ezer 720 voksot gyűjtöttek.
A vitát ezekkel a kérdésekkel indította a mindkét ország viszonyait ismerő, szellemes és felkészült műsorvezető Vlagyimir Szolovjov:
Mivel magyarázható, hogy fokozódnak az oroszellenes kirohanások? Mire jut a Nyugat ezzel a konfrontációval? Milyen fenyegetést jelent Oroszország Amerika és szövetségesei számára? Mennyit kell még fizetni azért, hogy Moszkva önálló külpolitikát folytat és érvényre akarja juttatni saját érdekeit?
Természetesen ebben a cikkben nem fogom mondatról mondatra ismertetni a reklámszüneteket nem számítva, 1 óra 36 percen át folyó vitát. Célom csupán az, hogy a magyar érdeklődő számára felvillantsak egy-egy jellemző felvetést és reagálást azzal a céllal, hogy az olvasó kissé közelebb jusson a mienkétől eltérő felfogások megértéséhez.
Az orosz álláspontot képviselő Sahnazarov azzal indított, hogy a mostani időszak semmiben nem különbözik attól a korszaktól, amelyben a Nyugat hidegháborút folytatott a Szovjetunió ellen. Az amerikai nézőpontot védelmező Zlobin kategorikusan elutasította ezt a megállapítást. Egyrészt azért, mert szerinte a hidegháborús feszültséget mindkét fél fenntartotta. Másrészt azért, mert úgy gondolja, hogy a mai szembenállás kölcsönös versengés, nem pedig hidegháború.
Sahnazarov megjegyezte: a hidegháborút Churchill 1946-os a fultoni beszéde indította el, nem pedig a Szovjetunió. Ma pedig olyan ostobaságokkal riogatnak, mint a Svédország elleni orosz atomcsapás terve. De miért éppen Svédország? Miért nem Katalónia, vagy Málta? Az értelmiség tudja, hogy ez ostobaság, viszont a pub-ban ülő egyszerű angolban és amerikaiban igenis kialakul a kép az agresszor Oroszországról. De mi a célja ezzel a Nyugatnak? És a másik: te egyszerű versengést említesz. Ehhez képest a Szovjetunió ellen sem voltak olyan kemények a szankciók, mint amilyeneket most Oroszország ellen tartanak fenn. De még a retorika is visszafogottabb volt. Te, aki itt most a nyugati álláspontot képviseled, mondd meg, miért teszitek ezt.
Zlobin azzal replikázott, hogy most mindenki odavan, meg vissza a két BBC-film miatt. De ha az orosz csatornák műsorait nézzük, akkor azok tele vannak úgymond dokumentumfilmekkel, amelyekben arról van szó, hogy a Nyugat támadást készít elő Oroszország ellen, hogy elrabolja a természeti kincseit. Én mindenfajta propagandának ellensége vagyok, a BBC-ének is, de ebben kölcsönösség van. Ami pedig a fultoni beszédet illeti, az nem a hidegháború meghirdetéséről szólt, hanem annak bejelentése fogalmazódott meg benne, hogy a Szovjetunió vasfüggönnyel osztotta ketté Európát, és ez lett az alapja a hidegháborúnak.
Sahnazarov egy általa pragmatikusnak és cinikusnak minősített kérdéssel szakította meg Zlobin történészi fejtegetéseit:
„Mit tegyünk, hogy tetsszék nektek?
Mondjuk át kell nektek adnunk Bassár el-Aszadot. Aztán természetesen át kell adnunk a Krímet tekintet nélkül arra, hogy az ott élő kétmillió ember az Oroszországgal való egyesülésre szavazott. Rendben átadjuk. De mit gondoltok, mit tesznek majd ezek az emberek? Bizony harcolni fognak. Szóval még egy háborút akartok a határaink mentén. És a krími tatárok egy részét, mert a többség persze nem lesz terrorista, az Iszlám Államhoz hasonló helyzetbe hozni. És persze a legfőbb dolog, takarítsuk el Putyint! Jól van. Mi büszkeség nélküli, becstelen emberek vagyunk, és mindezt megtesszük, mert nem annak a népnek a képviselői vagyunk, akik a körülzárt Leningrádban három évig éheztek, és mégsem adták fel a várost. Rendben, mi mások lettünk, megváltoztunk. De mit adtok nekünk cserébe ezért? Már a Schengent sem tudjátok felajánlani, mert már alig működik, menekültáradat szállta meg...
Zlobin jelezte, hogy érti vitapartnerének kétkedését. És tiszteli a jeles filmrendezőt, de kénytelen azt mondani, hogy
a kérdései mögött egy beteges orosz mentalitás húzódik meg.
Így nem lehet viszonyulni a világpolitikai kérdésekhez. Egy amerikait soha nem érdekelné, hogy tetszik-e vagy sem másoknak. Az amerikai leghasznosabb tulajdonsága a kíméletlen önzés, az öntörvényűség. Ez a kérdés, amit te feltettél, egy amerikai fejében meg sem fordul. Tetszeni másnak? Miért? Én magamnak akarok tetszeni. Úgy kell mindent tennem, hogy az én érdekeimet szolgálja. Olyan politikát kell folytatni, hogy az én országomat, az én népemet, az én szempontjaimat, az én feladataim megoldását segítse elő. Nekem nem az a dolgom, hogy Oroszországnak tetsszek. Oroszországban ez egy végeérhetetlen téma az internetes oldalakon is, hogy mit mondtak rólunk Nyugaton, itt fő hír egy sportsiker. Mindezt végre meg kell haladni, mert ebben egyfajta kisebbségi komplexus fejeződik ki. A csodába azzal, hogy mit mondanak az amerikaiak! A lényeg, hogy magadnak mi a fontos. Ha a Krím, akkor foggal-körömmel ragaszkodni kell hozzá…
Sahnazarov nem értett egyet azzal, hogy az oroszokban kisebbrendűségi érzés munkálna. Oroszország igenis egy jelentős ország. Annak ellenére, hogy 1991-ben már gyakorlatilag leírták. Aztán feléledt. De az USA-val ellentétben nem törekszik világhatalmi szerepre. És ő nem is vitatja, hogy Amerikának megvannak ehhez az alapjai. Senki nem tagadja a nagy amerikai kultúra, az ipar, a gazdaság jelentőségét, az amerikai civilizáció eredményeit.
Ők világbirodalmat építenek, de Oroszország nem akar ilyet.
Amerika mindig azt hangoztatja: demokrácia, demokrácia. Irakban demokráciát akar teremteni. Csakhogy az araboknak megvan a saját ezeréves kultúrájuk. Soha nem lesz olyan demokráciájuk, mint az amerikai. Ezért nem kell mindig mindenkit kioktatni.
Zlobin szerint soha senki nem akarta kihúzni az államok sorából Oroszországot. De jobban meg kell fogalmaznia, fel kell mutatnia a saját nemzeti érdekeit. Az a véleménye, hogy
Oroszország legnagyobb problémája maga Oroszország.
Semmilyen Amerika nem képes őt korlátozni, ha elég erős lesz a gazdasága, s akkor az emberek sem vágynak innen külföldre.
Ez volt a hárommenetes vita első ütközetének összefoglalója. A menetek közötti szünetekben a bemikrofonozott párbajsegédek adtak tanácsokat mindkét résztvevőnek, illetve a nézők meghallgathatták a döntnök – történetesen a Moszkvai Állami Egyetem televíziós-képzési részlegének politológus dékánja – értékelését, bírálatát az addig elhangzottakról, a kihagyott lehetőségekről. A második menetben a szekundánsok, maguk is a nemzetközi diplomácia, a gazdasági kapcsolatok, katonapolitika oroszországi és külföldi szakértői tettek fel kemény kérdéseket az ellenfél párbajozójának. Ennek során az USA és Oroszország közötti számos vitatott kérdés terítékre került.
AZ OROSZ OLDAL AZ AMERIKAIHOZ: Miért nem tiszteli a demokrácia élharcosa, a washingtoni kormányzat az orosz nép döntését, amely Putyinra voksolt, ám az USA-ból nyílt támadásokat intéznek ellene, hogy elmozdítsák az orosz államfőt? Miként történik az, hogy varázsütésre kezdik démonizálni minden nyugati médiumban Oroszországot például a Litvinyenko-ügy felmelegítésével, a Svédország vagy éppen a Baltikum elleni állítólagos támadás tervével, miközben az USA az, amely egyre közelebb telepíti katonai bázisait Oroszország határaihoz? Zlobin úr fenntartja-e azt a nézetét, hogy bár a washingtoni döntéshozók környezetében dolgozik, soha nem hallott olyan tervről, amely oroszországi politikai fordulat előidézését tűzte volna ki célul?
AZ AMERIKAI OLDAL AZ OROSZHOZ: A világban nincsenek barátok, csupán francia, német, amerikai érdekek. Ehhez képest éppen Oroszország az, amely az utóbbi években démonizálja az Egyesült Államokat, hogy elfedje ezzel az Oroszországban meglévő gondokat, a kátyús utakat, a nagy késésekkel közlekedő gyorsvonatokat, hogy a közlekedési rendőr a forgalmat leállítva azért okoz dugót, mert jön egy főhivatalnok... Vagyis Oroszországban az életkörülmények megváltoztatására, az életszínvonal növelésére kell koncentrálni, nem pedig Amerikát méricskélni.
Ez a megjegyzés persze magas labda volt Sahnazarovnak, aki kénytelen volt emlékeztetni arra, hogy ez a Nyugaton megszokott, ravasz mellébeszélés, amely figyelmen kívül hagyja, hogy hány háborút kellett megvívnia Oroszországnak, illetve a Szovjetuniónak a nyugati hódítókkal szemben csak a huszadik században. Mint mondta: természetesen nálunk is vannak gyalázatos utak, akár az USA-ban, bár talán Moszkvában még jobbak is, mint New Yorkban. Dolgoztam ott, filmet forgattam - mondta a rendező. Voltam olyan helyeken, hogy ne adj’ isten olyat Oroszországban. De én nem erről beszélek. Engem párhuzamosan neveltek az orosz és az amerikai kultúrában. Nagyon nagy tisztelettel vagyok az amerikai kultúra iránt. Viszont amikor 1991-ben összeomlott a Szovjetunió és a nép kifejezte azt az akaratát, hogy elég a fegyverkezésből, elég a háborús kockázatokból, akkor a történelem egyik legragyogóbb, legfantasztikusabb lehetősége adatott meg az USA számára. Minden rajta múlott akkor. Mert ostobaság, amikor azt mondják, hogy a Szovjetunió vereséget szenvedett. A vereséget ’45-ben Németország szenvedte el.
Viszont a 80-as évek végén a Szovjetunió nyíltan felvállalta, hogy elég a véget nem érő fegyverkezési versenyből, az ellenségeskedésből. És ekkor minden az Amerikai Egyesült Államok, a Nyugat kezében volt. De mit kaptunk válaszként? A NATO bővítését.
Azt mondták nekünk: ők akarják, a lettek, az észtek, meg a többiek akarják. Igen! De lehetett volna azt is mondani nekik: ne akarjátok, nem bővítünk. Nem fogjuk Jugoszláviát bombázni. Nem hajtjuk végre Oroszországban a világtörténelem legnagyobb rablását a kilencvenes években. Nem nyomulunk fegyvereinkkel Oroszország határaihoz, nem mászunk be Ukrajnába. Több mint bűn volt, hiba volt, amit a Nyugat képviselt. Világtörténelmi esélyt szalasztott el egy új világrend megteremtésére.
Ezzel nem a vitának volt vége, csupán ennek a már így is hosszúra nyúlt ismertetőnek. Bár megint sokan fogják azt mondani: a Bekiáltás, amelynek bloggere nyilván Putyin fizetett ügynöke, ismét helyet adott a Kreml propagandájának. Én azonban csak azt mondhatom erre: természetesen nem erről van szó. Csupán ezúttal is ablakot igyekeztem nyitni a világnak egy olyan részére, amelyről az oroszul nem beszélő olvasónak – a mai médiaviszonyaink között – gyakorlatilag fogalma sem lehet. Aztán, hogy miként válaszol az alább feltett kérdésre, legyen az ő felelőssége, miután egybevetette a máshonnan származó információit az itteniekkel.
Esetleg, ha még valami csemegére is kíváncsi, akkor javaslom, hogy a megadott link segítségével pillantson bele a műsor harmadik menetébe 1:15:40-nél, hogy orosz nyelvtudás nélkül is érzékelje, milyen hőfokon, a legcsekélyebb skrupulus nélkül kérdezi a műsorvezető Vlagyimir Szolovjov előbb Nyikolaj Zorint (akivel egyébként egy könyv társszerzője is), illetve Karen Sahnazarovot, a világírű filmrendezőt. És ekkor gondoljon arra, hogyan is van ez nálunk! #
